Megjelent a Búvópatak folyóirat XIV. évfolyam 9. (2015/9.) számában
Az Odüsszeia – de hiszen tudjuk ezt! – a világgá menés és a hazatérés regénye, meg mind azé, ami közben történik. A háborúé, amit meg kell vívni, és a békéé, amit túl kell élni. Odüsszeusz hányattatása az emberiség egyik alaptörténete, amit a valóság kegyetlenül bizonyít mindazok számára, akik belekényszerülnek. A görög hős esetében a hadba vonulás (Trója alá) és a hazatérés (Ithakába: a hazájába, és a feleségéhez: Pénelopéhoz) között húsz év telt el, a hősi küzdelem és a gyakran céltalannak tűnő bolyongás két egyenlő részre osztotta ezt a húsz esztendőt. Az időtartamok és a helyszínek változhatnak, az Odüsszeia azonban – mint az emberi élet alaphelyzeteinek egyike – lényegében örökéletű.
A Magyar odüsszeia azért némiképp eltér ettől a képlettől egy s másban. A nagyapa, Király Miklós még Bem seregében küzdött a szabadságharc idején, kérlelhetetlen negyvennyolcas volt és maradt, a regény idejére nyolcvanas éveit tapossa. Némiképp beletokosodott a Habsburg-ellenességbe, és a kiegyezést követő félszázad globális gyalázásába. Fia, Henrik, a polgári átalakulás híve, mérnöki szakmáját szereti is, folytatná is, kevés sikerrel. A családi harmóniát felesége: Ilona, és fia: Tamás jelenti számára (vajon miért adta neki apja a nyilvánvalóan német gyökerű Henrik – Heinrich nevet). 1914 nyarán, a háború kitörésekor, mint családfenntartó talán mentesülhetne a hadba vonulástól, de a falu előkelői (mind bitang Habsburg-bérencek) besoroztatják Henriket, miközben maguk mentességet szereznek – félszemmel a csinos feleségre és a Királycsalád ígéretes malmára sandítanak. (A regény címében az Odüsszeia következetesen kis kezdőbetűvel íródik.)
Király Henrik végigjárja az első világháború frontjait, amelyeket a Monarchia katonái végigjárhatnak: a szerbet, az oroszt, a románt, az olaszt. Emberi tisztessége és hadi rátermettsége valamelyes megbecsülést szerez neki, afféle köztes helyzetbe kerül, a tisztek és a legénységiek bizalmát egyaránt élvezi, megismeri véleményüket a magyar történelemről (48-ról, a kiegyezésről, a nemzetiségekről), a hadviselésről és a háború esélyeiről. Leveleiben mindezt folyamatosan megírja Ilonának, szerelmetes feleségének. A hadi cenzúra (ez az intézmény a cselekményszövésnél mintha figyelmen kívül maradna) Henrik leveleit nem továbbítja, de összegyűjti, és a háború végén a címzettnek, Ilonának átadja (!). Ballai László a korabeli hadijelentések, frontélmények és hadtudományi dolgozatok alapján az első világháború széles kelet-európai körképét kínálja az olvasónak, az igényesebb irodalmi művekből is beemel regényébe harctéri utalásokat. Henrik beszámolói szuggesztívek, a leírásokon átsüt a hitelesség élménye. Ugyanakkor sose hagyja szó nélkül a Monarchia hadseregének elavultságát, a hadvezetés dilettantizmusát és dogmatizmusát, valamint a felszerelés korszerűtlenségét (azért a szembenálló hadseregek is megkapják a magukét!). Az eseményekben némiképp jártasaknak is újszerű elemekkel szolgál (a korábban elhallgatott vagy alig emlegetett) osztrák-magyar és a német katonai együttműködés bemutatása az orosz és a román fronton, Mackensen és Falkenhayn tábornoknak az osztrákokétól merőben eltérő hadi talentuma. Az 1916-os és az 1918-as román támadás hadi és emberi tartalmáról is leleplező adalékokat olvashatunk Király Henrik leveleiben.
1917-ben aztán változni kezd a hadi és a politikai helyzet Kelet- és Közép-Európában. Összeroppan a cári orosz államigazgatás és hadviselés, előbb Kerenszkij (és Kornyilov tábornok, akit akár Solohov Csendes Donjából is ismerhet az olvasó), hamarosan pedig Lenin és a bolsevik párt- és államvezetés lép színre. Oroszország kihátrál a háborúból, a katonák és a hadifoglyok között újfajta társadalmi szemlélet kezd körvonalazódni.
Az első világháború 1918 végére végül is befejeződik (kifullad), miközben a hadviselő felek másképpen szabott határokat és másképpen berendezkedő társadalmakat látnak maguk körül. Magyarország bizonyosan a legnagyobb vesztese lett annak a háborúnak, amelybe öt évvel korábban belépni sem akart (belépnie sem lett volna szabad!). A magyar történelem azonban – állítja Ballai László, és e véleményével nincs egyedül – már mintegy fél évszázada (kb. 1867 óta) letért arról a pályáról, amelyen haladnia kellett volna – 1848 reménye és 1849 tragédiája után is. A félresikerült polgári forradalom, a szovjet importból lábra állított proletárdiktatúra ugyanúgy a sikertelen útkeresés egy-egy zsákutcája lett Ballai László könyvében, mint az ellenforradalminak nevezett posztfeudális restauráció. Az Odüsszeia azonban nem hunyhat szemet a valóság társadalmi törvényei és hadi eseményei előtt, Odüsszeusz visszafoglalhatta ithakai hazáját, kiűzhette a birtokát fosztogató, kérőknek nevezett bitangokat, a Magyar odüsszeia szenvedő hősei ezt nem tehették meg. A regény előtörténetében a baljóslatú Világos ugyanúgy valóság volt, mint a regény befejezését követő Trianon is mozdíthatatlan állomása lett a véget nem érő magyar Odüsszeiának.
A regényben azonban mindvégig hangsúlyos szerepet kap Ilona asszony (miként Homérosznál Pénelopé), a nő, a feleség, akinek a szerepe egyre növekszik a háborúban, a hátországban, a férfi nélkül maradt otthon és család harmóniájának a megtartásában és átformálásában. Odüsszeuszról sem jött hír húsz éven át (legfeljebb kósza mendemondák), Pénelopé maga sem ismerte fel koldusgúnyába rejtőzött férjét. Henrik leveleit a cenzúra elkobozta, miközben a levelek telve vannak rajongással és vágyakozással a hitves után. A Magyar odüsszeiában a kérők részben silányabbak, részben ártalmatlanabbak, mint Homérosz mitikus eposzában, a jegyzőt-bírót inkább afféle falusias bugrisság jellemzi, amit Ilona asszony azért leseper magáról. Az optimizmus mintha inkább haladékot kapott volna a regény végkifejletében is: a három Király-nemzedék dédelgetett álma, a malom az utolsó lapokon a lángok martaléka lesz.
Ballai László három regényt szentelt 1848–49 emlékének, de inkább erőfeszítéseinek, tanulságainak és a bukás elkerülhetetlenségének. Ezt a felzaklató sort folytatja legújabb történelmi regényével, amelyben 1848-tól látszólag elrugaszkodik, de a magyar sorsfordulók további tragikus napjai, reményei és tévedései még bizonyosan sok megírni és végiggondolni valót tartogatnak az írónak is, és az olvasók számára is.
Lukáts János
Vissza az oldal elejéreMegjelent a Könyvhét folyóirat 2022.02.09-i számában
A fülszöveg tűpontosan mutat rá arra, hogy a szerző „téren és időn kívül,” a saját univerzumában létezik. És ez az oka annak, hogy e negyven írást, az egyén szabadságvágyáról szóló negyven tételt, akár visszafelé is olvashatjuk. Sőt, kezdhetjük a címadó – egyben a kötet legértékesebb alkotásával, a kulcsművel is. Magam így is tettem.
De milyen is az a világegyetem, amelyben Ballai László él? Hát túlzottan egyszerűnek, amelyben bárkinek könnyű lenne eligazodni, bizonyosan nem mondható! A központi égitest maga a rendkívül művelt szerző, aki tudását szívesen megosztja az olvasókkal, de az általa kedvelt magányos világába nem engedi be őket. Ezen magabiztos tudásalap okán Ballai gyakran kritikus hangon szólal meg, valahogy a való világ mindennapjai fölé helyezkedik. Hosszú eszmefuttatásaiban gyakran szarkasztikusan szól az egykori pártállami és a mai fogyasztói társadalmi viszonyokról. Imitt–amott még némi nosztalgia is felsejlik az előbbi iránt, ám a visszásságok kipellengérezésében a szerző kíméletlen. Az író éles szemmel és következetes kívülállással tárja fel az őt körülvevő más világok apró, de sok mindenről árulkodó részleteit. Ezek a leírásai színesek, szinte tobzódó jellegűek – a választékos szókincs mindig is erőssége volt Ballai öntörvényű prózájának. A szerző merengő, a múlt felé forduló alkat. Féltve őrzi magát egy szebb, szabadabb jövőnek. Érzékeny lelkű, a múltat veszteségként megélő ember, aki a feloldódást, a szabadságélményt az utazásban és a természetben – különösen a tengernél – leli meg. Ettől még az a vonzó nő sem tántoríthatja el, aki a „szerelem barlangjába” kívánná őt bezárni.
A hátsó borító novellákról beszél, a lapokat forgatva magam azonban inkább elbeszéléseket találtam, amelyek végéről rendszerint elmarad a fordulat. De nem is lehet az másként, tekintve a szerző végtelen mesélőkedvét, a szívesen alkalmazott vendégszövegeket és a gyakori zárójeles megjegyzéseket. És akkor még itt vannak a finom utalások, az áthallások és a kitérők! Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szerző kedvelt eszköze, az egy mondaton belüli információhalmozás, a felsorolás rendre megtöri a szöveg lendületét, és kizökkenti az olvasót a befogadási folyamatból.
Az univerzum társtalansága ugyanakkor odavezet, hogy a feltűnően ritkán alkalmazott párbeszédek döcögnek, és rendre megbicsaklanak. Az egyes narrátoroknak és a dialógusok szereplőinek nincs igazán egyedi hangja, így gyakran nem kelnek önálló életre. Sőt olyan érzésünk is támadhat, mintha az iskolában az ötösre hajtó diákok felelgetnének a tanáruk nevezetes dátumokat és híres csatákat firtató kérdéseire. Szerencsére kivételt képeznek azok az alkalmak, amikor a cselekményszövés ütemesebb és határozottan halad valamilyen fordulat vagy poén felé. Ezekben a sztorikban viszont az a gond, hogy ma már nem elvtársi kapcsolatokról, hanem kapcsolati tőkéről beszélünk, amellyel persze a kiszolgáltatott kisegzisztenciák ugyanúgy nem rendelkeznek.
A válogatás láthatóan nem esett át a szerző szigorú rostáján. A kötetben ugyanis kétféle szöveg sorakozik. Olyan textusok, amelyeket érdemes lett volna akár két különálló műbe – külön-külön címmel – szerkeszteni. A fiatalkori zsengék és az érettebb korban keletkezett írások ugyanakkor híven tükrözik a szerző gondolatvilágának fejlődését, a szabadság kiteljesedése felé való orientálódását. A fiatalabb kor termése többnyire személyes élményekre, amolyan hirtelen feleszmélésekre támaszkodik: Ne higgy a látszatnak, ne dőlj be a propagandának, nyitott szemmel járj! Ezekben rendre visszaköszönnek a szerző kedvelt motívumai: az élet, és különösen az étkezés és a főzés mint a szabad alkotás örömei, a fogyasztói társadalom elítélése, a történelembe ágyazott tanmesék, az emelkedett és a pórias dolgok következetes szembeállítása, valamint a dolgos kisember köszönet nélküli, hálátlan sorsa. Ide tartoznak még az úgynevezett szocializmus visszásságainak a karikírozásai is. Az utóbbi írások általában humoros felütésekkel végződnek, és moldovás-hofis ízük van, miközben a szövegekben erőteljesen jelen van a szerző sajátosan öntörvényű személyisége is, amely rendkívül érzékeny az egyén szabadságára.
De hát „elhullt a virág, eliramlott” a maga kis szabadságaival az a bizonyos szocializmus. Vagy amit annak neveztek. Mostanában már nem a vicces fonákságokra, hanem sokkal inkább a kiáltó igazságtalanságokra és a felületes emberi kapcsolatokra lehet rámutatni. Innen eredeztethető a kisember Kádár-nosztalgiája, az az érzet, hogy manapság még a beletörődéssel, a megalkuvással megvásárolt korábbi kis szabadságok is fájdalmasan zsugorodtak. Melyik korszakban nyílt nagyobb lehetőség az önkifejezésre? Hogyan őrizhetjük meg a velünk született szabadságot? Ezt a dilemmát igyekszik Ballai körüljárni. De nem felróható eszközbeli hiányosságok nélkül. Bizonyára akad olyan olvasó is, aki sokallni fogja a nagyszámú idézetet és a történelmi adatok halmozását. Az idézések mellett kedvelt írói fogás a zárójeles betoldás. Mintha Ballai nem érezné a saját érvelését kellően átütőnek és más forrásokra is próbálna (megítélésem szerint feleslegesen) támaszkodni. Ugyanebbe a kategóriába sorolom a tudományoskodó stílust és szóhasználatot, a túlzott információs terhelést, amelyek néhol egy egész bekezdés élvezetét is elrontják. És ugyancsak fájlalom a sok helyen tetten érhető okító-nevelő szándékot. Itt követi el a szerző az általa visszatérően ostorozott hübriszt.
Mindezek ellenére Ballai László állásfoglalása egyértelmű: ütközteti a klasszikus idilli és az egyén szabadságát lehetővé tevő szépséget és a mai durva realitásokat. Ördögi kör ez, amelyből – üzeni Ballai – mindenképpen ki kell törnünk. Az egyedüli lehetséges irány pedig az egyéni szabadságunk, a szerző által eszményített múlt felé mutat. Legyen annak igen magas az ára, legyen az akár magányos is! Az életet a maga teljességében csakis szabadon élvezhetjük. A szabadság keresése és időnkénti meglelése köré font és görög mitológiával megtűzdelt írások szépen kidomborítják a szerző hitvallását, amellyel messzemenően egyetértünk. A szabadságra való törekvésről valóban nem szabad lemondani. Soha, senkinek. Még akkor is, ha igen nehéz bebocsáttatást nyerni Ballai László írói és személyes világába, miközben kevesen vagyunk képesek arra, hogy saját univerzumot kreáljunk magunknak.
Deák András Miklós
Vissza az oldal elejéreMegjelent a Könyvhét folyóirat 2020.10.15-i számában
Hát, nem egy sétagalopp, az biztos! Mármint Ballait olvasni. No, persze ezt mindig is tudtuk! De miért is könnyítené meg a dolgunkat? Miért igazodna a ma igénytelenségéhez? Inkább alaposan összebogozza a szálakat, hogy aztán mi, olvasók, köztük a recenzens is, egy kicsit megdolgoztassuk a szürkeállományunkat.
Ha pedig nem kapunk könnyűszerrel fogyasztható ismereteket, nincs mit tenni, neki kell látnunk az agytornának. De az olvasó engedélyével ezúttal megcserélem a recenzensek számára szinte kötelezően előírt sorrendet: előbb a veretes szövegnek az általam vélelmezett fogyatékosságait veszem sorra, és csak ezután térek rá az érdemeire. Némi gondot okoz már maga a rövid cím is. Sőt a legelső szó, amibe a szövegben azonnal belefutunk szintén a „védelmezők.” Ki védelmez kit és vajon mitől? Talán a hazát vagy a hitet kell védelmezni? No, de a miben való hitet? Később, az olvasó némi fáradsága, egy-egy bekezdés többszöri átolvasása árán, ez apránként ki fog derülni.
A tekervényes szöveg messze nem olvasmányos – a ma divatos szóval nem lebutított –, mivel a sok-sok történelmi tény beillesztése a párbeszédekbe, illetve az igencsak hosszú leírások helyenként nehézkessé teszik. Nem kevés az idézetek, a vendégszövegek száma sem. A dialógusok hitvitákként tárulnak elénk, és ezért nemhogy nem pergőek, hanem egyszerűen nem életszerűek. Mintha a szereplők a betanult leckét mondanák fel, bizonyítandó jártasságukat és enciklopédikus tudásukat. Bajban lesznek a 2000 táján született fiatalok, ha megpróbálnak eligazodni az ezeregyszáz évvel ezelőtti, sőt még régebbi magyar és európai történelem szövevényeiben. Érzi ezt a szerző is, és ezeket a dátumokkal, nevekkel, csatákkal és zsinatokkal megtűzdelt hosszadalmas beszélgetéseket igyekszik az utazás és az étkezés jeleneteibe ágyazni. (Ballai amúgy is szívesen bocsátkozik az ízletes étkek fortélyainak taglalásába, de nem áll távol tőle a nyelvészkedés sem.)
A halmozás mellett a szerző másik kedvelt technikája a történetmesélés. (Lásd: Chaucer.) Noha ügyes megoldás a mesélők folytonos váltogatása, azok egy dologban mégis igen hasonlatosak: szívesen magyaráznak, okítják, illetve figyelmeztetik, és rendre kiigazítják egymást. Mindig minden történelmi adatra hajszálpontosan emlékeznek. Fáradhatatlanul érvelnek, és példák sokaságával cáfolnak. Soha nem törekednek arra, hogy az idézeteiket rövidre fogják. Ezek azonban irányított és nem valódi interakciók. Hiszen egy-egy – erőltetettnek tűnő – hitbéli dilemmára információzuhatag, hosszas teológiai levezetés a válasz. Talán nem lett volna haszontalan a kötet végére név- és tárgymutatót illeszteni. Doctorownak a XX. század első évtizedében játszódó „Ragtime” című világhírű regényéhez például egyetemi kézikönyvet készítettek. Az amerikai regényíró kedvenc módszere eltér a levezetésekben hívő Ballaiétól: az előbbi a múlthoz tömören és a fikció segítségével nyúl, míg Ballai szívéhez az adathalmozás áll közel. Ugyanakkor zseniális az a szerzői megoldás, amelynek során Concius – hamarosan kiderül, kiről is van szó – a szőnyegszövés fogásaival tanítja a krónikaírás tudományára a magát nem elég jó tollú írástudónak vélő Tászló testvért.
Adott tehát egy Tászló nevezetű fiatal kispap – narrátorként többnyire az ő hangját halljuk és az ő útját követjük. A papi hivatást nem ő maga, hanem édesanyja választotta számára, ami a részéről engedelmességre utal. Tászló testvér az ismeretek, a tudás befogadására több mint szomjas fiatalember. Szerény és igyekvő, több mint kész megfelelni az elvárásoknak és az intelmeknek. Na, már most, Tászló nem kevesebb, mint négy különböző tanítóval büszkélkedhet. Egy kivételével a nevük – Gellért püspök, Kér táltos és Oresztész – a négy fejezet címében meg is jelenik. A hiányzó negyedik Páter Concius, aki Hitvalló István krónikása. Nekik is megvan a maguk egyéni sorsa, ami közös tanítványuk számára nem kevés okulással szolgál. Az olasz Concius például Hanga, a szolgálólány szerelmét választja, és hitszegőként ebben éli meg szabadságát.
Indulásakor Tászló meglehetősen vértelen figura, a feje amolyan üresen kongó edény, amelybe könnyedén beletölthető mások kész tudása. És pontosan ez is minden vágya, nem pedig a saját tudás bizonyosan fáradságosabb megszerzése. Ekkor még kritikátlanul, engedelmesen befogadja a tanokat. Eleinte fel sem tűnik neki, hogy a tudálékos, kiokosító válaszok többnyire korlátozásokat és tiltásokat fogalmaznak meg. A fiatalember később egyre csak ámul, az ellentmondó információk között nehezen igazodik el, mert nincs a világ ellentmondásos dolgairól önálló látása, saját kapaszkodója. Kétségek között gyötrődik, rémálmok kínozzák, de lassanként feleszmél. „Ki a szabad? Aki behódolt neki [Istvánnak],” – hangzik el egy kulcsmondat. Ebben Kér (talán a leginkább hús-vér figura), István rendszerének (milyen érdekes szó ez a „rendszer”) a megfogalmazója siet a segítségére, amikor táltos repülésük során felnyitja a szemét. (A kozmikus képek a kötet legjobban megírt részei.) Az „i”-re a pontot a görög Oresztész teszi fel, aki szerint nem a Gellért által sugalmazott vak hit és engedelmesség, nem a másoktól – a rendszertől – készen kapott és legalább a külsőségek szintjén be is vasalt erkölcsök, nem az örök élet reményében tett jócselekedetek, hanem az önálló gondolkodás vezet el a saját látáshoz, és ilyen módon a személyes szabadsághoz. Oresztész abban segít, hogy Tászló láthasson, de nem úgy, ahogy az apja vagy ő maga, a tanítója látja a világot. Jusson el a saját látásához.
A különböző szereplők hangjai érzésem szerint nem a kellő mértékben különülnek el egymástól, valamennyi mögött valójában Ballai hangja hallatszik. Ebből a hangból viszont az aggódó hazaszeretet árad. A sokszólamú, sokrétű szövegben csak itt juthatunk el arra a pontra, hogy kísérletet tehetünk a műfaj meghatározására, ami nem más, mint „történelmi” fejlődésregény (Bildungsroman). Honnan hová jut el ifjú emberünk, a kötet kézről kézre adott hőse? Ugyanis rá kell jönnünk, hogy eredeti várakozásainkkal ellentétben a Ballai által választott főhős nem Hitvalló István, a címben szereplő „védelmező”. Ravasz fogás ez a szerző részéről. István király csupán egyetlen egy jelenetben bukkan fel, és ott sem szól egy szót sem. A rendszerében, annak üres külsőségeiben, a megalázkodás rítusaiban azonban nagyon is jelen van. Nem róla szól a történet, hanem arról, hogy a kéretlen védelmező szerepében fellépő bármely személy és az általa működtetett rendszer óhatatlanul csorbítja a védelmezettek szabadságát. „István a legnagyobb ügyességgel állította politikai céljai szolgálatába az európai erőtérben váratlanul felkínálkozó lehetőséget.” Hogy ebben az állításban aktuálpolitikai áthallás rejlik? Bizony így áll a dolog! Sőt, ezt nemcsak ezen a ponton lehet kihámozni! Márpedig hámoznunk kell, mivel Ballai igen leleményesen rejtette el ezeket az elemeket a szövegében. Mindössze egy kulcsot nyújt, mégpedig a kötet hátlapján: „De milyen is volt Magyarország ezeregyszáz éve? És Európa, amelynek értékeit átvettük? Teljesen más, mint aminő történelmi romanticizmus, valamint a vallási és politikai ideológiák torzító hatása miatt a köztudatban él.” A többit fejtse fel maga az olvasó. Találja ki, vajon hogyan folytatja a feleszmélő és még mindig fiatal Tászló testvér Hitvalló István krónikáját, miképpen értékeli az „istváni tempót”.
Most ismerjük csak fel, hogy Ballai László személyében nekünk, az olvasóknak is van tanítója, aki a köztudatban próbál változást elérni. A szerzőnk pedig mestere a magyar nyelvnek: itt van például a szabad héjapár (akik alól Koppány szolgaságba vetett hívei kivágják a fészküket őrző fát), vagy a maga mozgalmas, csak a saját szabályai szerinti életet élő lápvidék pompázatos leírása, de Ballai szakavatott értője az eleve bonyolult történet továbbcsomózásának is. Annak is kell lennie, hiszen meg kell küzdenie a történelmi korról kialakult és kialakított sztereotípiákkal is. A regény erényei ezért messze felülmúlják a fentebb túlzottan szigorúan felrótt fogyatékosságait, nem elég kiérleltnek tartott regénytechnikai megoldásait. Tudatos fogások ezek a szerző részéről. Nem lebutít, hanem megnehezít. Nem készen tálalja fel csemegéit, hanem gondolkodásra serkent. Hiszen a bonyolult kérdések felvetése – például a szabad akaraté – bonyolult megoldásokat igényel. (Azt azért fenntartom, hogy Ballai helyenként túlbonyolít, és a halmozásból is vissza lehetett volna venni.) Tászló felocsúdásának formájában – és itt lép be az alcím: „a múlt eszmélete” – az üzenet így is sértetlenül átjön: a legfőbb emberi érték a szabadság, és az a tanulás útján szerzett saját tudással érhető el. „Akkor jöhet majd el egy az István királyénál is szilárdabb rendszer, ha az nem a puszta hiten, tehát az engedelmességen, hanem a gondolkodáson alapul.”
Addig tehát nagyon is jól tesszük, ha óvakodunk az olyanoktól, akik az engedelmes tudatlanságot valamiféle külső védelmezésért cserébe kínálgatják – néha egyenesen erőltetik – nekünk, mint valami kétes csereértékkel bíró, de valójában silány portékát. Tegyünk szert tudásra és önálló látásmódra, fegyverezzük fel magunkat megalapozott ismeretekkel, (ebben a sajnálatosan megroggyant magyar iskolai oktatásnak lehetne némi szerepe) és óvjuk meg lelkünket az ilyen csalárd védelmezőktől. Mert „a szabadság a lélek nyugalmát jelenti”.
Deák András Miklós
Vissza az oldal elejéreMegjelent a Könyvhét folyóirat 2020.07.23-i számában
Szelíden simul az olvasó kezébe a Pereszlényi Helga tervezte gusztusos borítójú karcsú könyvecske. Azonnal értjük, hogy szerelemről van szó, de a téma netán a görög mítoszokhoz kapcsolódna? Gyógyír lehet-e a versírás a szerelmes, de mégsem boldog férfi lelkére? Ballai László csodaszép lírájának esetében mindenképpen.
A kötet jellemzően rövid, tömör verseinek szerkesztési elve a rajongáson és a beteljesülés nyomán az első komor jelek feltünedezésén át („láva lett a tenger”), annak a helyzetnek az elfogadásáig halad, amelyben a szerelmes költő múzsáját, Ágnest már elvesztette, de az iránta érzett szenvedélyes szerelmét a jövő számára féltett kincsként megőrizte. A sóvárgás, a rajongás és a lángolás, majd a bekövetkező csalódás és gyötrelem végig ott bujkál a míves sorokban. A költő lelkének új tartalmakkal való gazdagodását ezek a felbuzgó emlékek nyújtják. A szerelem beteljesült, lobogott a láng, és bár az „egymásba nyíló, egymásba záró két kagyló …örökkévaló ölelésre készek [voltak],” mégsem következett be a várva várt boldogság.
Ballai László – hiszen személyes ihletettségű vallomással van dolgunk – nem titkolja, hogy ez a kapcsolat meggyötörte, de csodálatának tárgyát („Az isteni csoda Te vagy.”) nem éri sem szemrehányás, sem önfelmentő vádaskodás. Ágnes elvesztése miatt a költő sajgó fájdalmat érez, sőt egy kis önvád is bujkál benne. Nem volt-e a saját kagylójának váza túl „keményre csiszolt … miközben vágyott [a másik kagyló] bársony belső érintésére?”
A költő frissen átélt élménye – az alcím 2019 áprilisára teszi a kapcsolat végét – megrázó és bizonyosan nem kevés olvasó életében lel ismerős érzésekre. A mindent átható, a mindent felkavaró, beteljesült, forrón égő szerelem végül nem vezetett oda, ahol a boldogság honol. Reménytelen lenne tehát a költő helyzete? Ellenkezőleg! Az a vigasza, hogy nem vesztette el hitét az örökké tartó szerelemben! Ez a felemelő élmény még így is nagyszerű ajándék volt a sorstól. Immár nem magányos. Ez a megélt, fergeteges szerelem ezentúl örök társa lesz. Nem szomorú, nem letargikus, hiszen a sok szenvedés által lelkivilága ugyan megsebződött, de busásan gazdagodott is.
A viharos, lázas szerelem pedig nem csupán elképzelt, kiszínezett mítosz, hanem maga a megélt csodálatos valóság volt. A dédelgetett remény – a mítosz – valójában abban rejlett, hogy ez a mámoros érzés a „két gyöngyházas kagylót” végül el is vezetheti a megérdemelt, a tökéletes boldogsághoz. Az egymásban való feloldódáshoz, vagy a költő szavaival a „tengerhez”. A sors két olyan embert sodort egymáshoz „a felhevült korállhomokban,” akiknek megadatott, hogy már–már fájó módon szerethessék egymást, de valamiért mégsem evezhettek be a kiegyensúlyozott boldogság tengerére. Ha körülnézünk mai zavaros világunkban, ez – ki tudja miért – egyre kevesebb emberpárnak sikerül. Csak a költő kérdése hallik: „mi ketten mit vétettünk a Napnak?”
Deák András Miklós
Vissza az oldal elejéreMegjelent a Hetedhéthatár közérdekű magazin online oldalán 2023. október 15-én
Csupán egyetlen pillantást vetek Ballai László új könyvének borítójára, látom, a maga választotta útról sose tér le. Következetesen követi a kijelölt irányt, feltárja múltunk egy-egy szeletét, amely összeáll egésszé, mint a kovász. Középpontban mindig a haza áll, az elpusztíthatatlan haza. Még akkor is, ha Szokollu Mehmed pasa apokrif visszaemlékezései nem csak erről szólnak. Csatákban edzett hitharcosok tűnnek elő, gázik veszik körül őket. Egyébként a próbatételek mindig is izgatták a szerzőt. Na, és a szabadság. Vagy annak faragása, hogy ilyenkor milyen erők szakadnak fel. Klasszikus, egydimenziójú történelmi regényről aligha beszélhetünk. Más szemszögből nézi a történéseket a mesélő, mármint a pasa. Megismerjük egy zaklatott ország hétköznapjait, szenvedéseit, harcait, miközben hősök születnek.
Pontos útbaigazítást kaphatunk a fülszöveg által, más szemével látjuk történelmünk egy szeletét: „A mohácsi csata és a Szigetvár megvétele közé eső negyven esztendőben I. Szülejmán szultán az iszlám nevében tiporta le Magyarországot, ahol végül meghalt. Hozzá intézi emlékező sorait feltétlen híve, Szokollu Mehmed nagyvezír, életének tanúja, bemutatva politikáját, munkatársait, a varázslattal teli háremből feltündöklő szerelmeit és családi életét.”
A mohácsi csata után kettős királyválasztás következett, melynek következtében kétfelé szakadt hazánk. Az oszmán hadsereg 1541. augusztus 29-én birtokba vette Budát. Ezzel az ország három darabra hullott: a Habsburgok uralta királyi Magyarországra, a Szapolyai országrészéből kialakuló Erdélyi Fejedelemségre, valamint a török hódoltságra. Ezekben a zűrzavaros, polgárháborús időkben kellett helytállni a csatamezőn, a várakban a magyaroknak, így Zrínyi Miklósnak is.
Egy halotthoz beszélek, tudatosítja jó néhány helyen Szokollu Mehmed pasa. Nyilván más a látószögük a törököknek, és más nekünk, akkor is, ha a tények makacs dolgok. Hogy milyen ember volt Szulejmán, vagy ahogy a szerző törökösen ejti, Szülejmán, segít megismerni a visszaemlékező. Miként szűkebb világa, magánélete, a hárem működése, döntéseinek háttere is feltárul előttünk. Hogy eljutunk-e a lelke mélyére, abban nem vagyok bizonyos.
Érdekes olvasni, hogyan tervezte meg a támadó sereg az ütközetet, kulisszatitkok birtokába jutunk. Ballai sajátosan oldja az erőszak ábrázolását, mintegy ellenpontként gyönyörű tájleírásokat tesz mellé. Viszont igencsak oda kell figyelnünk a sok névre és az átmenetekre. Mert bizony, aki nem annyira járatos történelmünkben, fel kell lapoznia az ismeretterjesztő könyveket. Mindenképp bővül a tudás. Az más kérdés, hogy sokan nem kedvelik, ha megakasztja őket a szöveg, mások meg egyenesen odavannak érte.
Élettel tele a regény, pontos korrajzot kapunk a török időkből: „Ezek az aprónépet akarják, micsoda barbárság, a tized fejében elvenni egy gyermeket!” Máshol: „Ez az első iskolátok. Itt megtanuljátok a nyelvet, a vallást, a szokásokat. Váljatok igaz törökké és muszlimokká, hogy Allah napsugara majd rátok ragyogjon. Gazdáitok parancsait minden körülmények között teljesítsétek.” Mit tehetett az egyszerű nép ilyen körülmények között, megfosztva szabadságától. Nem sok választása maradt a magyarnak, hallgatott, keserűen eltűrte a rabságot. Nem egészen, állandóan lázadozott, még ha reménytelennek tűnt az ellenállás, akkor is. Voltak Dobó Istvánok, Szilágyi Mihályok, Hunyadi Jánosok, Zrínyi Miklósok.
Bepillantást nyerhetünk a földmunkások életébe. Váltógazdálkodás folyt; egy vagy két rész szántóföldet mindig megműveltek, a többi parlagon maradt, hogy pihenjen a föld. Faeke fordította a földet, a boronát nem ismerték, hengert használtak helyette. A termés megállapított részét adóként akkor is be kellett adni, ha rossz volt a termés. Tengeri pillanatképek is beszöknek. Korántsem öncélúan, végtére is valahol a szálak összeérnek. Dereglye sodródik, rakománya dinnye, őszibarack, füge és naspolya. A jármű vészesen közeledik egy hajó felé, a vitorlát kezelő kéz nem engedelmeskedik, szélirányt téveszt, ráadásul süllyed is. Az evezők mozdulatlanok, feltűnik egy delfin. Ennél súlyosabb mondatokkal is találkozunk: „Kizárólag az iszlám hatalma törvényes a világon, amely két részre oszlik: a már muszlim uralom alatt álló hit házára, és a még meg nem hódított házára. A muszlimok egyetemes kötelessége a vallás fegyveres terjesztése, hogy az egész világot fennhatóságuk alá vonják.”
Történt más is. A szultán új feleséget emelt maga mellé a trónra. Káprázatos ünnepség kerekedett, a világ valaha látott legdrágább smaragdokkal, és gyémántokkal terhes menyasszonyi fátylát is megcsodálhatták az emberek. A hárem ettől még olajozottan működött. Máshol is szépen fogalmaz Ballai László: „a világ legszebb asszonya, még bőrén a barack hamvassága, élénk gesztenyeszín haja dús hullámokat vet, és illata, mint a liliomé.”
Ezekben a kusza időkben Magyarország sorsa volt a tét, mint annyiszor történelmünkben. Egerben Dobó István készülődött, a Szigetközben Zrínyi. Erdély sorsa is aggodalomra adott okot. Zajlott az élet minden területen, alkuk köttettek, szerződések születtek, városokra licitáltak, a kard is előkerült. Már ezekben az időkben híre ment Zrínyi Miklós kérlelhetetlen bátorságának, haza iránti szeretetének. A törökök sokszor megemlítik az úgynevezett Zrínyi-kérdést, tudták, nem kerülhetik el egymást, találkoznak a harcmezőn. Zrínyit amúgy „Zrindzsiknek” hívta az ellenség. Szokallu Mehmed tényszerűen jegyzi meg, hogy immár harminchárom éve küzd elhivatottan ellenük.
És kezdetét veszi a szigetvári csata. Mivel a várat övező vizesárkok, illetve a mocsaras térszín a törököket megakadályozta abban, hogy a falakhoz közelebb jussanak, elkerülhetetlen volt a környező víz lecsapolása, amit meg is tettek. A török sereg ágyúzással gyengítette az óvárost, majd támadásba lendült. „Allah!, Allah!, Allah! Ezer és ezer ajakról dörög a legszebb név, s mint a tenger hullámai csapódnak egymás után a tehetetlen partnak, indulnak, ömölnek folyvást széles arcvonalban az egyes alakulatok.” Zrínyi nyolcszáz katonájával visszaszorult a várba, ennek ellenére a védők a második támadást is visszaverték, négyezer török lelte halálát. A szigetvári kirohanás: a harmincnégy napja az óriási túlerővel szemben védekező maroknyian megmaradt szigetiek a főkapitánnyal, Zrínyi Miklóssal az élen kitörnek a lángtengerré változott erődítményből, csaknem mindenki hősi halált halt. Közben meghalt Szulejmán is, bár ezt egy ideig titkolták a janicsárok elől.
Szigetvár ostroma 1566. augusztus–szeptember között zajlott Szigetvár várvédői és az oszmán haderő csapatai között. Az ostrom I. Szulejmán szultán seregeinek döntő győzelmével végződött. Győztél uram, Gázi Szulejmán! – sóhajtott fel Szokollu Mehmed pasa. Fájdalmas hallanunk: „Be kellemes tud lenni a füstszag, egy porig égett városé, ha azt mi foglaljuk el, és zászlónkat lengedezteti vele a szél.”
A befejező rész címe egyben a kötet címe is: Szigetvárnál az Isten. Szülejmán végelgyengülésben, vagy a török táborban pusztító járványok miatt halt meg. Mivel az ostromlók morálját a halálhír súlyosan rombolta volna, a szultáni haditanács egészen a hadjárat végéig eltitkolta azt. Szokollu Mehmed siratja a nagyvezért: „…Ajkad felől szag lebben, az, amelyben oly sok költő vélte megtalálni a rozmaring, a babér, netán a szegfű illatát, holott ez az édes-savanykásság csak önmagára hasonlít, a halálra.” Sajátos visszaemlékezés ez Szulejmánra, magára a csatára. Érthető okokból, itt tűnik fel Zrínyi is leggyakrabban, aki a törökök szemében is hős. Nem volt ez olyan egyszerű menet a törököknek sem, aggályaik akadtak bőven, Szulejmán kétségbeesett: „Ha a szultáni sátorban, egyszersmind a táborban már, mint borsószem a dobbőrön, táncol az idegesség.”
Persze önbizalomból sem volt hiány: „Midőn én, a vezírek és emírek elsője, a várhódító és ellenségkötöző pasa, az éles karmú tigrisekhez és dühös oroszlánokhoz hasonló csapatokkal előrébb nyomulva megfúvattam a trombitákat.”
És végül választ kapunk arra is, miért ezt a címet adta könyvének a szerző: „Felszakad az emberben a világ sebe. A mi világunkban a szultán az ember, Szigetvárnál az Isten, Allah ki ellen volt?”
Zrínyi Miklós levágott fejét a pasa elé tették. A hős várvédőről legendák születtek. Ha jól sejtjük, Ballai László meg sok-sok novellát közbe ékelve, már írja új történelmi témájú regényét. Munkabírását ismerve biztosak lehetünk ebben.
Hungarovox Kiadó, 2023
Ádám Tamás
Vissza az oldal elejéreMár a kötet borítója is sejteti, hogy a szerző ezúttal is egyfajta történelmi kalandozásra hívja az olvasót.
Felütve az oldalakat – ahogy sok más esetben is – az villant át rajtam, ki fogja végig olvasni ezt a sokak számára nehezen értelmezhető, komoly odafigyelést igénylő kötetet, hiszen egy felpörgetett világban élünk, gyorsan eszünk, gyorsan szeretünk, emberi kapcsolataink is jobbára egy virtuális térre korlátozódnak, de hová ez a sietség? Korunk gyermeke is már egy digitális világban cseperedett fel, könyvet alig vesz a kezébe. A másik, ami még aggasztóbb, hogy sajnálatos módon nemzetünk történelme, dicső- és vérzivataros múltunk lassan feledésbe vész. Bár meddő vállalkozásnak tűnik, de talán mégis fontosak ezek a kötetek, mint ahogy Ballai László közelmúltban megjelent Születő nemzet diadalma c. könyve, mely már az első oldalak elolvasása után is izgalmas olvasmányt ígér.
Műfaji meghatározása – tekintettel az elemek sokféleségére – regényként határozható meg.
Az öt fejezetre tagolt könyv oldalain a kötet főhőse, Anonymus vezeti végig az olvasót a magyar nép nemzetté válásának folyamatán. Korok, és helyszínek közt cikázik, feltárja az uralkodóházak közötti kapcsolatokat, Ariadné fonalára emlékeztető módon köti össze, vezeti végig a szálakat, teszi nyomon követhetővé az összefüggéseket. Mindeközben komoly történelmi ismeretek kellenek ahhoz, hogy elkülöníthessük a fikciót a valóságtól, a képzelet, az álmok világától.
Az egyik internetes kiadványban a szerző az alábbiakban mutatja be a kötetet. (részlet)
„Mivel az emberi természet fogyatékossága következtében az idők múlásával az elmúlt dolgok emlékezetébe könnyen belopódzik a feledés, ezért méltó írással védelmezni és megerősíteni azt, amiben a jogi személyek szerződést kötöttek” – szerette volt mondogatni a jó Béla király. Ám az udvari kancellária gyorsan bővülő iratai nem csupán a feledés elleni medicinaként szolgáltak, de szépen követni lehetett belőlük az ország épülését is. A jó Béla király a királyi udvari szervezet rendezésébe fogott, mivel csökkent a közvetlenül termelőmunkát végző udvarnokok, s növekedett a kiváltságokra szert tett szabadrendűek – vagyis a vitézlők – száma. Falvanként foglaltatta listába a szabad családokat. Az arra érdemes várelemeket felemelte. Várszolgákat várjobbágyokká tett, sőt arra is volt példa, hogy hadi dicsőségükért a királyi szerviensség járt jutalmul. A várszervezeteknek köszönhetően egy-egy vármegye három-négyszáz katonát tudott kiállítani, az országos haderő a székelyekkel és a besenyőkkel kiegészülve elérte a harmincezer főt. Minthogy a páncélos lovagok is legalább négyezres kontingenst képviseltek, ez lehetőséget adott a nyugati – rohamlökésre épülő – és a pusztai – portyázó, nyílzáport alkalmazó – hadviselés kombinálására. A jó Béla király mintaszerűen rendezte a trónutódlás kérdését is. Már 1182-ben királlyá koronáztatta elsőszülött fiát, Imrét, később pedig a Tengermellék hercege címmel Dalmácia és Horvátország kormányzójává tette. Tovább javultak a Szentszékkel ápolt kapcsolatok is, mert a boszniai püspökséget kivették Bizánc fennhatósága alól, és Raguza érsekének rendelték alá. De miképp növelhető tovább a nemzetközi tekintély?
– Franciaországban nem divat a szent királyok legendája? – érdeklődött az uralkodó. – Úgy értem, a lovagkirályoké.
– Inkább a lovagregényeké – felelte Anonymus P.
– Ott most Szent Dénesre koncentrálnak – így Anonymus B.
– Aki a levágott fejével a kezében körbejárt a vesztőhelyen? – kérdezte a jó Béla király.
– Sőt, a Montmartre-ról, ahol kivégezték, egy mérföldnyire elvonszolta magát. Azon a helyen, ahol visszaadta lelkét a Teremtőnek, most a róla elnevezett templom és kolostor emelkedik.
– Ez a körülmény lehetővé tette Suger Saint-Denis-i apátnak és értelmiségi körének, hogy kezdeményezzék a dinasztikus történetírás és egy nagyon hatékony dinasztikus propaganda kibontakozását, amely a nemzet születése irányába mutat – tette hozzá Anonymus P.
– Nemzet születése? – A bölcs politikus, amikor új fogalommal találkozik, azt kérdő formában megismétli, mintegy sejtetve, hogy már hallott róla.
– A francia nemzet kialakulásának egyik gyökere persze a trójai eredetmonda, amelyet még a frankoktól örököltek, ebből a gyökérzetből azután kihajthatott a hasonló tárgyú históriás énekek, vagy udvari regények, geszták dús lombozata.
– El ne meséld a Trójai regényt! – figyelmeztette Anonymus P-t Anonymus B.
– Nem gondoltam másra, mint a frank változatra, az rövid. – Mesélje csak el – dőlt hátra kényelembe helyezve magát a jó Béla király, már amennyire ez a korabeli ülőalkalmatosságokon lehetséges volt. „Barbarossa kényelmesebb székpárnát kapott Margit királyúrnőtől.” – Legalább szórakozunk egyet. Regény – román. Ez nem onnan származik, hogy Franciaországban már a nép nyelvén szórakoztatják az udvari közönséget is?
– Felséged tájékozottsága páratlan – hajtotta meg magát Anonymus B.”
A könyvet letéve – az időből kifelé haladva – már nem is annyira a haza, a nemzet születése az, ami foglalkoztat, sokkal inkább a megmaradásunk. Van miért aggódnunk, de nem gombolyítom tovább ezt a gondolatot, mert akkor elmerülnénk a politika posványában.
Talán éppen ezért fontosak mindazon kötetek, melyek közelebb viszik az olvasót múltunk megismeréséhez, megértéséhez. Köszönet érte a szerzőknek, köztük Ballai Lászlónak is, aki – ahogy azt eddigi kötetei is jelzik –, mintha csak valami küldetést teljesítene, őrzi, viszi tovább a lángot.
„…ami írásba foglaltatik az nem vész el” – írja a krónikás.
Csak remélni lehet, hogy idővel szárba szökken a mag és kihajt a remény, a remény, hogy van tovább.
Szeretettel ajánlom Ballai László eme kötetét az értő olvasók figyelmébe.
Vissza az oldal elejére2013. szeptember 26-án 7:54-kor a Kossuth rádió „Fülszöveg” rovatában ajánlották a Bem apó Erdélyországban című meseregényt. A művet Hochbauer Gyula tanár mutatja be, a riporter Veres Emese Gyöngyvér.
A müsort MP3 (4.2MB) formátumban lehet meghallgatni vagy letölteni.
Vissza az oldal elejéreMegjelent a Könyvhét XV. évfolyam 2011 decemberi számában
Recenzens az aradi tizenhárom tábornok arcmását a nagyszülői ház tisztaszobájában előbb látta, mint Görgey (Görgei) Artúrét, akiről csak később hallott valamit. Megjegyzendő a névalak változása az itt jelzettel ellentétes volt időrendileg (vö. Jokay – Jókai). Mindezek Ballai László zavarba ejtő Az arcmás kötetének olvastán vetődött fel benne. De kiegészíthető az előbbi jelző az érdekes, eredeti, olvasmányos melléknevekkel is. Hogy mire vonatkoznak e szavak – hát a műfajra, és a regény(?) cselekményére, szerkezetére, tartalmára. Azért csak eldönthető, hogy végül is tényleg regényről van szó, melynek egyik hőse András, a zeneszerző, a másik a nyugdíjas, amatőr Görgey-kutató tanár, Miklós bácsi, akinek (itt szintén olvasható) színművén (színmű a regényben!) alapul a vitát kiváltó opera. Mi vált ki vitát? Még mindig Görgei alakja, történelmi szerepe. Pedig lezárhatnánk már: G.A. NEM volt áruló. Szó van e könyvben egy Görgei Emlékmúzeumról, ami fikció, és sok-sok idézetet olvashatunk (Petőfitől, Bemtől, Dembinskytől, Görgeitől és másoktól), ami a dokumentarista jelleget erősíti. Ezekből és az egyéb történelmi adalékokból sokunk számára meglepő újdonságok jutnak tudomásunkra az 1948-49-es szabadságharccal kapcsolatban. Minél apróbb, hétköznapi tény kerül felszínre, annál nagyobb az általa keltett feszültség. Nem felesleges részletek ezek: a viszonyok, a személyek (történelmi hősök, G. – Bem, Kossuth) közötti relációk sokszor meglepő, újdonságszámba menő vagy eddig nem tudatosult adalékai a lényeg alátámasztására. Az író ráadásul több idősíkon szövi cselekményt (+ II v.h.) Okkal-joggal, és ügyesen. Könyve nem ereszt, biztos hogy már csak ezért is érdemes volt megírnia újabb (díjnyertes) kisregényét kedvenc korszakáról.
Tóth Barna
Vissza az oldal elejéreMegjelent a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóirat 08-04 számában 52-55 old. (2008 áprlisában).
A Debrecen városa által 2006-ban meghirdetett Csokonai-regénypályázaton Ballai László Rettenetes csend és Bálint Péter „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” címû regénye megosztott elsõ helyezést ért el.
Ballai László tekintélyt parancsolóan hatalmas munkát végzett el, amikor megalkotta a Rettenetes csend címû szöveget. Szándékosan cseréltem föl a regény szót a szövegre, mivel ha az elõzõ mondatban regényt írtam volna, a mondat állítása nem lenne igaz. A pályázat értelmében Csokonairól szóló, Csokonai korát megjelenítõ regényt kellett írni. Ballai könyve maradéktalanul teljesíteni látszik a kritériumokat; írása olyan átfogó és hiteles képet tár az olvasó elé Csokonairól és koráról, amirõl talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy példa nélkül való. A mindent-átfogóság és a hitelesség annak köszönhetõ, hogy a szöveg korabeli vagy a korról szóló dokumentumokra épül, egészen pontosan azok szövegeire. Hogy miért hangsúlyozom ezt, az a késõbbiekben ki fog derülni.
Regénypályázatra készült a Rettenetes csend, ahová tehát olyan szöveget, vagyis regényt kellett írni, ami többnyire prózai szöveg, többnyire hosszabb terjedelmû, többnyire átfogó képet mutat a világról, többnyire sok szereplõt mozgat, többnyire több szálon fut, többnyire kitérõket, epizódokat tartalmaz stb. Megállapíthatjuk tehát, hogy elég tág teret ad a szerzõknek a szövegük milyenségére nézve. És azt is megállapíthatjuk, hogy nehéz dolog egy szövegrõl megállapítani, hogy illik-e rá a regény mûfaji kategóriája. Ha szigorúan vesszük a mûfaj kritériumait, Ballai szövegét nem sorolhatjuk a regények közé; igaz ugyan, hogy hosszabb terjedelmû és verses részeket is csak idézetként tartalmaz, de a „cselekmény” végig egy szálon fut, és a számtalan megemlített személy közül szereplõként csak néhány van jelen a szövegben. A „cselekmény” szó idézõjelek közé tételét az is indokolja, hogy a szöveg gyakorlatilag párbeszédek sorozata, melyek egészen pontosan nem is párbeszédek, hiszen a szereplõk anekdotákat és történeteket mesélnek el egymásnak. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a könyvben sehol sem olvashatjuk a mûfaji megnevezést; a cím alatt semmi sem áll, és a könyv hátulján is „alkotásként” van aposztrofálva a szöveg.
Ballai szemei elõtt talán Umberto Eco és Stefan Zweig munkái álltak, amikor a Rettenetes csend tervét kidolgozta. Talán egy olyasféle mûvészportrét akart írni, amilyeneket Zweig írt, de mégis „regényesebb” formában, hiszen Ballai a szereplõket beszélteti, emellett ecói hitelességre törekszik. A szövegben Gaál Laci, Csokonai egykori csurgói tanítványa beszél, aki a szerzõi fikció szerint meglátogatja a halálán lévõ költõt. Mindez csak a második fejezetben derül ki, mert az elsõ és utolsó fejezetben Csokonai szavait olvashatjuk, melyekrõl az utolsó elõtti fejezet végén tudhatjuk meg, hogy Gaál Laci idézi fel õket. A szövegnek e kereten belüli fejezeteiben tehát a Gaál Laci által felidézett történeteket találhatjuk, melyek kezdetben a régi, csurgói emlékekrõl, késõbb pedig Csokonainak a betegsége alatti beszélgetéseirõl szólnak. Mint említettem, ezek a beszélgetések is régi történeteket idéznek föl, emiatt a szövegben az idõbeli elõrehaladás nehezen volna felismerhetõ. Ez, valamint a bonyolult szerkezet és a szereplõk beszéltetése meggátolja azt, hogy egy (akár zweigi mintára épülõ) mûvészportréként olvassuk a szöveget; portrénak túl „regényes”.
Az ecói minta már jobban felismerhetõ, hiszen itt is, akár A Rózsa nevében, csupa történelmi és életrajzi tényt olvashatunk, sõt, ez a hitelesség az ecóinál is hangsúlyosabb, hiszen itt nincs egy fiktív „sztori” a középpontba állítva. Ezek alapján akár valamiféle dokumentumgyûjteménynek is nevezhetnénk a szöveget, ha nem volnának meg benne a regényességnek azon ismérvei, amelyeket az elõzõ bekezdésben soroltam föl (szerkezet, idõviszonyok, narráció), és amelyek lebontják a dokumentumszerûséget. Az ecói hagyománynak sem egyértelmûen folytatója a Rettenetes csend, mert a szöveg alapvetõen másként „mûködik”. Ecónál a történelmi tények be vannak építve a szövegbe, vagyis valamilyen összefüggésben megemlítõdnek a róla szóló információk. Ballai szövegében ezek az információk gyakran funkciótlanok a szöveg további része szempontjából; gyakran spontán módon említõdnek meg. A párbeszédek fõleg ezek miatt szûnnek meg párbeszédek lenni; a másik fél nem reflektál ezekre az információkra, hanem vagy csak néhány, a továbblépéshez szükséges szót szól (melyek legfeljebb az elõzõ monológ utolsó mondatához kapcsolódnak), vagy gyakran ugyanilyen információhalmaz elmondásába kezd. A szövegnek ez a jellegzetessége abból ered, hogy a textus csaknem teljes egészében vendégszövegekbõl áll; a párbeszédek fõként korabeli szövegek egymás mellé szerkesztései. Az 55–56. oldalon lévõ rész például Csokonai 1803. január 19-én, Széchényi Ferenchez írott levelének rövidített változata. Ballai vagy átfogalmazás nélkül, csak a mondatok között szelektálva illeszt be egységes dokumentumokat, mint ebben az esetben, vagy szó szerint veszi át a (sokszor több oldalnyi) szövegrészeket, mint a 97–102. oldalakon láthatjuk, ahol Csokonainak 1801. július 19-én édesanyjához címzett levelét olvashatjuk. A példákat oldalakon át lehetne sorolni, annyit azonban még mindenképpen meg kell említeni, hogy ezek az „idézetek” nem idézetként jelennek meg a szövegben, hanem a szöveg részeiként (hiszen gyakorlatilag az egész „alkotás” ebbõl áll); a versbetéteken kívül csak néhány olyan rész van, ahol ténylegesen idézetként és tipográfiailag is jelölten vannak jelen az idézetek (pl. 115–120. o.).
Az intertextualitásnak egészen sajátos módját alkalmazza tehát Ballai; prózai szövegben ennyire szabadon talán csak Esterházy „idézett” eddig. Ami még egyedibbé teszi Ballai idézéstechnikáját, az az idézett szövegek helyesírás-szempontú átírása. Nem tartja meg a szövegforrások eredeti helyesírását, de tulajdonképpen nem is javítja ki õket nyelvünk mai szempontjából helyesre – hanem egy sohasem beszélt, többé-kevésbé egységes, archaizáló hatású nyelvváltozatra írja át. Ez olyan momentum, ami egyszerre föl is kelti, de le is bontja (az írás akkori állapotát ismerõk számára) a hitelesség látszatát. Fontos megjegyezni, hogy ez az álarchaizmus egyáltalán nem egyedülálló a magyar irodalomban; leginkább Móricz történelmi regényeiben találkozhatunk hasonlóval. Stilisztikai szempontból természetesen kulcsfontosságú a vendégszövegek egyenletesen (ál-)archaizáló hangzása. Ugyanebbõl a szempontból fontos az is, hogy a nem átvett szövegrészek is ilyen hatást keltsenek, amit Ballai úgy old meg, hogy itt is korabeli szövegekbõl vett szavakat és kifejezéseket használ. A „nádas házba szorult Kozmopolita”, a „semmibõl világokat”-szerû citátumoknak azonban sohasem szándékuk „mûködõként beléptetni az értelmezésbe” a megidézett szövegeket, csupán stilisztikai funkciójuk van. Éppen úgy, mint a latin kifejezéseknek (melyeknek „Jegyzését” a 217–223. oldalak tartalmazzák): az olvasást megnehezítik ugyan, de a régi kor hangulatát idézik meg. Ez a jellegzetes idézettechnika Ballai más regényeiben is megtalálható, a Rettenetes csend-belinél természetesen csekélyebb mértékben (pl. A kitagadott, Tajvan – ezek is és a Rettenetes csend is ingyen letölthetõk a szerzõ honlapjáról).
És ha már szót ejtettem arról, hogy a szöveg nem tekinthetõ nyelvileg hitelesnek, arról is szót kell ejtenem, hogy a hozzáértõ olvasó bõven találhat a szövegben tárgyi tévedéseket és pontatlanságokat is. A 67. oldalon ezt mondja Csokonai: „Kilencvenháromra már tucatnyinál több színmûfordításom mellett a Tempefõit is megírtam”. Ezt a „tényt” a szerzõ Csokonainak a pesti magyar színtársulathoz címzett, 1793. május 10-én kelt levelébõl idézhette – de valójában itt csupán a fordítások tervét említi Csokonai. A 66. oldalon olvasható: „Kazinczy gondolatait az Orpheus Bévezetésébõl soha nem felejthetem el…” – mondat sem fogadható el pontosnak (ezek valójában Batsányi gondolatai) – de nem sorolom tovább, hiszen ezek a pontatlanságok sohasem nagymértékûek. A regény olvashatóságát nem zavarják, fõként azok számára, akik e regény által szeretnének alaposabban megismerkedni Csokonaival és a korral.
Számukra inkább az az információdússág lehet zavaró, amely a szöveg egészére jellemzõ, de kiemelten jellemzi azokat a részeket, amelyek nem egy az egyben idézetek. Fõként a rengeteg személynév említése (Csokonai kortársain kívül fõleg Csokonai olvasmányainak szerzõi nevei, pl. Bernoulli, Eschenburg, Townson és hasonlók) lehet ilyen hatással, ugyanis az olvasó gyakran nem tudja hová tenni ezeket a személyeket.
Ezzel vissza is jutottunk a mûfaj kérdéséhez. Ha ez a szöveg regény akar lenni, akkor túl sok információval és túl kevés cselekménnyel dolgozik. A könyv hátoldalán lévõ ajánló megígéri, hogy Csokonai „bonyolult belsõ világát tárja elénk”, de ennek nem tesz eleget – nem is tehet, hiszen a korhû dokumentumokra és vándoranekdotákra építkezõ szövegszerkezet nem lehet alkalmas erre. Ha viszont tudományos munka, akkor nem elég pontos, és „regényessége” miatt (narráció, szerkezet stb.) nem kezelhetõ tudományos munkaként. Persze, jogos a kérdés, hogy rá kell-e húzni valamilyen mûfaji sémát – vajon nem éppen azáltal értelmezhetõ-e, hogy kibújik e sémák alól. Jó volna (a szöveg szempontjából mindenképpen), ha ebben a mûfajonkívüliségben ragadhatnánk meg a lényeget, de ezt már csak azért sem tehetjük, mert a szöveg mégiscsak egy regénypályázatra készült.
Hatalmas az a munka, amit Ballai László elvégzett a szöveg megalkotása során; óriási az a szöveghalmaz, amelyet meg kellett ismernie, hogy azok alapján (azokból) megalkossa saját szövegét. A hitelesség és az információgazdagság olyan mértékben jellemzi a szövegét, ami nagyon kevés regényrõl mondható el. Ez maga után vonja természetesen azt is, hogy a Rettenetes csend nem könnyû és szórakoztató olvasmány. De nem is az a célja, hogy az legyen. Hiszen ha olvasmányosságra törekedne, elsõsorban a cselekmény köré szervezõdne – de ebben a szövegben gyakorlatilag nincs cselekmény, mert verstani elõadásokból, anekdotákból és eredetileg levélként megírt (tehát párbeszédbe nem illeszthetõ) szövegrészekbõl felépített álpárbeszédekbõl áll össze. Az „élvezetorientált” olvasásra tehát csak azok számára alkalmas, akik saját tudásuknak és a regénybeli információk együttállásának (vagy éppen különbözõségének) felismerésében lelik élvezetüket.
Bálint Péter „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” címû regénye már sokkal inkább kedvez az olvasmányosságot igénylõ olvasóknak. Különösen a regény elsõ felérõl mondható ez el, ahol az egyes szám elsõ személyben megszólaló fõszereplõ a nagyszülõktõl indulva kezdi elmesélni a család történetét.
Bálint Péter regénye fiktív visszaemlékezés, az alcím szerint „Csokonai naplófeljegyzései” – tehát (a szerzõ által kedvelt és gyakran használt) önéletrajzzal találkozhat itt az olvasó. A regény valóban magán hordozza az önéletírások minden jellegzetességét: itt sem a cselekmények leírása áll a középpontban, sokkal inkább a fontossá vált, felidézett emlékek és a hozzájuk kapcsolódó reflexiók; a szöveg nem egységes ívre épül, aminek lezárása mindent megold; egyenlõ súlyú fejezetek követik egymást, amiket gyakran a felidézés önkényessége állít (a megtörténéstõl eltérõ) sorrendbe.
A mûfajból is adódik, hogy ez a szöveg sokkal inkább képes elénk tárni a fõszereplõ egyéniségét – egészen pontosan: képes érzékeltetni azt a személyiséget, melyet a szerzõ elénk tár (hiszen természetesen nem állíthatjuk azt, hogy bármilyen szöveg teljesen hiteles képet nyújthat Csokonai személyiségérõl). A Bálint Péter által megkonstruált Csokonai-személyiség mellesleg nem sok hasonlóságot mutat az irodalomtörténészek (fõként Julow Viktor és Debreczeni Attila) munkáiból kiolvashatóval, de ennek – az eredeti megfejthetetlenségen kívül – több oka is van.
Elsõként az, hogy Bálint Péter írása esetében szépirodalmi szövegrõl kell beszélnünk, amely történelmi és életrajzi hitelességre törekszik ugyan, de mégiscsak fikciós szöveg. Ballaival ellentétben Bálint fõként nem eredeti dokumentumokat idéz (bár erre is találni példát a regényben); ezt nem is teheti, hiszen a szöveg túlnyomó része reflektíven visszaemlékezõ, elmélkedõ jellegû. Az elmélkedés logikája pedig szükségképp inkább a szerzõ gondolkodásmódját mutatja fel, még akkor is, ha tényeken alapuló történetet mond el. Itt leginkább arra gondolok, hogy „Csokonai” töprengései gyakran Rousseau körül forognak – amiben van némi realitás, hiszen a költõre nagy hatással volt Rousseau, és írásaiban, leveleiben is gyakran emlegeti. De talán mégsem volt annyira központi személyiség Csokonai számára, mint Bálint Péter számára – hiszen Bálint nagyon gyakran Rousseau-tól veszi mottóit a regényei elé (mint jelen esetben is), könyveiben szinte kivétel nélkül megemlíti a genfi bölcselõ nevét és munkáit (elsõsorban a Vallomások címû önéletrajzot (!)). Ezek alapján talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy Bálint Péter számára Rousseau a példaképet testesíti meg – és szövegbeli elõfordulását a szerzõ személyisége motiválja inkább, és nem a fõszereplõé. Csokonai édesanyja után Rousseau és Lilla alakja említõdik meg legtöbbször a szövegben; Kazinczy csak ezután következik, Fazekas Mihályról pedig csak a regény vége felé olvashatunk egy keveset.
A másik oka annak, hogy a regény újszerû Csokonai-képet tár elénk, az az, hogy Bálint álönéletrajzát csakis álönéletrajzként lehet olvasni, vagyis nem törekszik a történeti hitelességre. A szövegben megszólaló hang azé a Csokonai Vitéz Mihályé, akit mi ismerünk, hiszen gyakran olyannak írja le önmagát, amilyenné az utókor ítélete tette. Csokonai halálakor legfeljebb remélhette, hogy neve fönnmarad, és azt sem tudhatta, hogy sokszínû költészetében mit fog az utókor értékesnek ítélni. Bálint Péter Csokonaija viszont tisztában van ezzel; azokat az írásait említi (vagy éppen idézi), amit ma ismerünk tõle; Árpádiász címû eposzát gyakran említi (sõt, a szerzõi fikció szerint sokat dolgozik rajta, de elégedetlen vele és elégeti) – de meg sem említi például A Csókok címû mûvét mint korábbi epikus próbálkozását. Azt azért fontos hozzátennem, hogy ezt – vagyis az utókor ítéletének ismeretét – sohasem mondja ki a fõszereplõ; mindig csupán reménykedik, hogy így lesz.
A harmadik (az elõzõhöz némileg kapcsolódó) oka az újszerûségnek, hogy a regény „szövegszerûségében” sem próbál hitelesnek mutatkozni. Az archaizmus Bálint Péter szövegében is megfigyelhetõ, de ez nyomába sem ér a Ballai-féle archaizálásnak; nem törekszik korhû nyelvezetnek látszani – és így nem is zavaró a mai olvasó számára. (Bálint Péter regényeire egyébiránt jellemzõ, hogy egyes kifejezéseket mindig ugyanazzal a szavakkal ír le – jelen regényben többek között a „cselédlányokat csöcsörészni” kifejezés olvasható számtalanszor – ez a jellegzetesség talán Szabó Magda regényeiben figyelhetõ még meg leginkább.)
A regénypályázat értelmében a mûnek tükröznie kell Csokonai személyiségén kívül a kor történelmi helyzetét és a korabeli Debrecent. Bálint Péter regénye e kritériumoknak is eleget tesz, de itt sem elsõdleges információközléssel él (Ballaival ellentétben), hanem egy-egy történet háttereként mutatja be a kort és a várost. Fõként a regény elsõ felébõl tudhatunk meg sokat a debreceni emberekrõl és szokásokról, a költõ szüleit és nagyszüleit bemutató, némileg „családregényszerû” részbõl. De a „debreceniség” a regény viszonylag szerény, ám mégis jelen lévõ szimbólumrendszerében is jelen van; a 37. oldalon a beteg fiát sirató asszony „szíve vérét adná vérébõl lett ivadéka megmentésére” – éppen úgy, mint a néphit szerint a pelikán teszi –, ami a református szimbolikában Krisztus jelképe.
Mint az eddigiekbõl kiderült, Bálint regénye elsõsorban irodalmi mû; a dokumentációs hitelességre csak nagy vonalakban törekszik; inkább csak játszik vele, mintsem pontról pontra megtartani akarja. Pontatlanságok és tárgyi tévedések találhatók a szövegben – de ez irodalmi értékébõl semmit sem von le. Azok az olvasók, akik a tényszerûséget követelik meg a szövegtõl, Ballai könyvéhez fordulhatnak bizalommal, akik viszont élményszerûen akarják megismerni Csokonait (avagy: „egyfajta Csokonait”) egy irodalmi alkotásként mûködõ szövegbõl, azoknak Bálint Péter szövegét érdemes választaniuk.
(Ballai László: Rettenetes csend. Debrecen, 2007. – Bálint Péter: „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”. Budapest, Széphalom Könyvmûhely, 2007.)
Tóth Barna
Vissza az oldal elejéreMegjelent az Heti válasz folyóirat IV. évfolyam, 51. (2004 december 16.) számában.
December a nagy bevásárlások hónapja. Az ajándékozási roham közepette azonban érdemes végiggondolni: vajon tényleg mi döntjük el, hogy mivel lepjük meg szeretteinket, s hogy mi kerül az ünnepi asztalra?
Karácsonyra készülõdik a budapesti bevásárlóközpont. A csillogó színfalak között tengernyi ember hömpölyög, a rejtett hangszórókból klasszikus decemberi slágerek áradnak, csakhogy senki se lepõdjön meg, ha négy-öt butiknyi sétát követõen újabb Télapó toppan elébe. "Íme, a fogyasztás temploma" - próbálom megragadni a plafonról lógó háromembernyi angyal alá érve a hely szellemiségét, a marketing világában teendõ sétám navigátora azonban megelõz. "Hatalmas bazár" - mondja Ballai László.
JÓ CÉGÉRNEK NEM KELL BOR
Ballai László érdekes egyéniség. Külkereskedelmi Fõiskolát végzett ingatlanfejlesztési szakember és író. Négy éve jelent meg A mezítelen marketing címû könyve, amelyben elgondolkoztató képet festett korunk legdivatosabb "tudományáról". Most egy skatulyát egyensúlyozva azt kérdi tõlem, mi ez? A logikusnak tûnõ gyufásdoboz-megoldásra azonban csak csóválja a fejét. "Marketingfelület - fordítja meg az apró dobozt, mutatva a mindkét oldalán rikító reklámot. - Régebben csak a tetejére nyomtattak ábrát, hogy a termék használója véletlenül se nyissa ki fordítva a gyufaskatulyát. Ma viszont nem lehet tudni, hogy melyik melyik oldal, így nyitásakor ötven százalék eséllyel szóródnak szét a gyufaszálak."
Apró kellemetlenség, Ballai László szerint mégis rengeteget elárul a marketing lélektanáról. A vásárlásösztönzés tudománya ugyanis nem egyének, hanem fogyasztók csoportjának tekinti a társadalmat. S miközben a szakemberek a marketingrõl szólva hozzáadott értékrõl beszélnek, valójában hozzáadott költségrõl van szó - állítja könyvében az író, majd így folytatja:
"Az igazság, miszerint a jó bornak nem kell cégér, ebben a szemléletben úgy alakul át, hogy a jó cégérnek nem kell bor. Mindegy, hogy mi a termék, ha jó a marketing, akkor el lehet adni. A fogyasztóval pedig olyan munka árát fizettetik meg, amelyet nem is kért."
Beérünk a pláza fõterére. Bár még a terület töredékét sem jártuk végig, jólesik megpihenni. De valójában ez is trükk. "Egy bevásárlókomplexum legjobban értékesíthetõ helyei azok a pontok, ahol megáll a forgalom, föltorlódnak és megpihennek a kifárasztott emberek. A modern központok beláthatatlanul kesze-kusza utcácskákból állnak, hogy a fogyasztók hosszas bolyongással érjék el a céljukat, már ha van nekik. Ha nincs, az idõ agyonütésére akkor is számtalan lehetõség kínálkozik. Ide is, oda is benéznek, míg végül olyasmiért nyúlnak a pénztárcájukba, ami korábban esetleg eszükbe sem jutott. A potenciális vásárló, miközben azt képzeli, hogy saját feje után megy, valójában nem csupán finanszírozója, de tevõleges résztvevõje is a tervszerûen kidolgozott marketingprogramnak" - állítja Ballai László, és a központi lépcsõ melletti kanyarban terpeszkedõ illatszerüzletre mutat. "Tökéletes helyválasztás - mondja. - A férfiak szeretik gyorsan letudni az ajándékozást, és mivel meglehetõsen kevés ötletbõl gazdálkodnak, örömmel fogadják a tálcán kínált lehetõségeket."
Haladnánk tovább, de az írószerüzlet elé kitett táblánál muszáj megállnunk. "Tipikus - vizsgálgatja a banán alakú ûrhajókra emlékeztetõ tollakat ábrázoló szerkezetet Ballai László. - Nem informál semmirõl, nem tudni, mint mutat, ráadásul kizárólag angolul olvasható rajta a szlogen. De ha magyarra fordítanánk, akkor sem lennénk okosabbak. Viszont leszûkíti a járdát. Szóval a rossz reklám iskolapéldája." Kísérõm aztán másik esetet említ, amelyen jót derült. "Mindannyian szívesen emlékszünk vissza régi élményekre, gyermekkori kedvenceinkre - mondja. - Az egyik fogkrémfajtát nemrég ismét gyártani kezdték. Hogy nosztalgikus érzéseket keltsenek, s egyben a termék minõségére is utaljanak, ráírták: eredeti íz. Na de mindezt egy fogkrémrõl? Lehet, hogy szó sincs eredeti ízrõl, és jobb is, mert az igen pocsék volt. De mindez nem fontos."
Óriásplakátokat és tévéreklámokat bármikor láthatunk, sokkal izgalmasabb a finoman adagolt, testközeli manipuláció - ez már Drenkovits Gábor véleménye. A fiatalember több hipermarketben is dolgozott, jól ismeri a kereskedelmi trükköket. Amint kiválasztjuk a bevásárlókocsinkat, mindjárt le is leplezi az elsõt. "Terjedelmes méret, hatalmas ûrtartalom: képzeljük el, milyen érzés, amikor néhány zsemle árválkodik a közepén, mellettünk pedig dugig tömött kocsikat tologatnak az elégedett arcú vevõtársak. Hihetetlennek tûnik, de sokan ezt fölösleges vásárlással kompenzálják."
HALÁLFEJES PÓLÓ
Elhatározzuk, hogy mi tényleg csak puritán vacsorához válogatunk némi ennivalót, kenyeret, zöldséget, felvágottat és ásványvizet. Ám már a bejáratnál megakadunk, mert Gábor újabb ravaszságról rántja le a leplet. "Hallod a zenét? A legjobb figyelemelterelõ eszköz. Szól a sláger, a vevõ dúdolja magában a dallamot, ellazul, jól érzi magát, és már egyáltalán nem az a racionális valaki, aki odahaza precízen összeállította a vásárlási listát. A barátnõm mesélte, hogy bement egy butikba inget venni, de mivel kemény rock szólt az üzletben, végül halálfejes pólót választott magának. Persze aztán egyszer sem vette föl."
A hipermarketben a látogatót a zöldségosztály fogadja, a polcokon gusztusosan csomagolt importzöldségek sorakoznak, a fadobozokban hazai paradicsom és paprika pihen; a hamisítatlan piaci hangulatot a frissen érkezett áru sûrû illata teszi teljessé. "Épp ez a lényeg. A piachangulat - fejtegeti Gábor. - A piacon jó vásárolni, az mégsem a sznoboknak való bevásárlóközpontban való ténfergés, hanem hagyományos, amolyan tiszteletre méltó dolog. Ráadásul a zöldségosztályon csupa egészséges termék közül választhatunk, így késõbb már nyugodt lelkiismerettel teszünk a kosarunkba némi nassolnivalót is."
Megvan a paprika, indulhatunk kenyérért. A pékáru azonban messze van, hogy odaérjünk, át kell vágnunk legalább öt másik osztályon. Persze ez sem véletlen. "Néhány hete még többet kellett volna gyalogolnunk, nemrég azonban átrendezték az üzletet - meséli Gábor. - A vevõ ugyanis elõbb-utóbb megtanulja a boltot, így pontosan tudja, mit hol talál. Az átszervezést követõen viszont megint csak ismeretlen helyeken kell kóvályognia, és közben persze mindenféle akciós termékkel találkozik." A leértékelt termékek ráadásul mindenütt szemmagasságban találhatók, szakértõ kísérõmnek szólnia sem kell, már mondom helyette: "persze ez sem véletlen." A polcok végénél viszont új jelenségbe ütközünk: a folyosó közepén két méter magas piramisba rakott kávék várják a kuncsaftokat.
"Ha valamit nagyon el akarnak adni, akkor abból egy helyen sokat halmoznak föl - fejtegeti a szakember. - A nagy tömegben fellelhetõ termék ugyanis azt sugallja, hogy itt valami kedvezõ árfekvésû portékára lehet szert tenni. Hasonló trükk az is, amikor kilóra árulják például a porcelántányért, -csészét, -bögrét, hiszen Magyarországon a »kilóra« szlogenhez automatikusan az olcsóság fogalma társul. Az igazi furfang itt viszont az, hogy ezzel a húzással a boltok összehasonlíthatatlanná teszik a termékek akció elõtti és utáni árát, a vevõnek fogalma sem lehet róla, hogy tényleg jól jár-e."
GYERMEKCSAPDARÉSZLEG
Zöldség, kenyér letudva, és a felvágott is itt van a szomszédban, már csak az ásványvíz miatt kell újabb vándorútra kelnünk. Friss ismereteim birtokában ügyesen kikerülök néhány szenzációs leértékelést, határozottságom csak néhány alkalommal inog meg, amikor kihagyhatatlannak tetszõ ajánlatokba botlom. Fõleg a kettõt fizet, hármat kap kiszerelésû orosz kaviárban látok fantáziát, de az ötvenszázalékos áron kínált francia márványsajton is mélyen elgondolkodom. "Mert férfi vagy - magyarázza mentorom, majd, mivel furcsán nézek rá, kiegészíti rövid kommentárját. - A férfiak hajlamosak mindenféle haszontalan dolgot megvásárolni, csak mert úgy érzik, verhetetlenül jó üzletet csinálnak. Ebbõl származik az a gyakori baleset, hogy a férj, akit felesége leküldött egy kiló lisztért, akciós mûszaki cikkekkel állít haza."
Már csak a fizetés van hátra, ám ezt sem ússzuk meg fogyasztásösztönzõ turpisság nélkül. A pénztár környékét ugyanis száz forint körüli mütyürkék uralják. "Ez a gyermekcsapdarészleg. Anyuka áll a két kicsivel a sorban, telnek a percek, a gyerekek nyûgösek, le kell õket kötni valamivel. A polcokon pedig rengeteg izgalmas apróság, rágó, gumicukor, kis szelet csokoládé található, amelyek mind-mind kiválóak erre a feladatra."
Végre kint vagyunk. Drenkovits Gábor segít bepakolni a szatyorba, közben megdicséri visszafogott vásárlói teljesítményemet. Csak az akciós kiszerelésû halikrához érve mosolyodik el, de aztán megnyugtat: tényleg olcsón jutottam hozzá. Kár, hogy igazából nem is szeretem a kaviárt.
Vissza az oldal elejére
Vissza a fõ oldalra
Nyüzsgõ nagyvárosunk megfáradt
lakói közül kinek ne lenne kedve egy kellemes sétához? Ki ne vágyna egy
kis kikapcsolódásra a zsarnok metropolisz állandó lüktetésébõl? Ki ne
hallgatná meg szívesen régi kedves verseit, dúdolná újra a benne élõ
dallamokat? És mi más kínálhatna ilyen élményt, mint egy zenés irodalmi
barangolás?
A felüdítõ kiruccanást Csereklyei Andrea, Hegedüs Gönczy Katalin és
Ballai László gondosan válogatott, szépen felépített, nagy átéléssel és
szeretettel elõadott "Estétõl reggelig" mûsora szolgáltatja, amely
méltó környezetben, a Petõfi Irodalmi Múzeumban kalauzolja végig
nagyszámú hallgatóságát Babits, Pilinszky, Verlaine, Ady sorain és
Strauss, Debussy, Schumann, Orbán György melódiáin.
Ülünk a Károlyi palota díszes nagytermében, alattunk zúdul a Belváros
szûnni nem akaró forgalma. A mi világunkban éppen hétfõ van, hétfõ
este. Munkából érkeztünk, épp csakhogy lehuppantunk. Még nem tudtunk
túllépni a ma minket bombázó milliónyi impulzuson, és máris motoszkál
bennünk a holnap nagyszámú feladata. Agyunk makacsul azzal
foglalatoskodik, hogy eligazodást keressen a sürgõs és még sürgõsebb
intéznivalók zavarosában. És ekkor szûk hatvan perc alatt megtörténik a
varázs! Hála mûvészeink hozzáértésének, észrevétlenül elmerülünk a
költészet és a zene világában, felidézõdnek életünk korábban megélt,
más estéi, amikor másutt voltunk. És persze mások voltunk. Esték,
éjszakák, amelyektõl akkor sokat vártunk. A hajnali kijózanodások,
feleszmélések, amelyektõl talán bölcsebbek lettünk. Amit megkaptunk, és
amit elszalasztottunk.
A míves szó és a szép dallam így áramlik át életünkön. Élményekben
gazdagon lépünk vissza rohanós életünkbe.Titkokban reménykedünk: talán
a jövõ hónapban is lesz ennyi idõnk magunkra. Andreán, Katalinon és
Lászlón nem múlik: õk ott lesznek és várnak bennünket.
Deák András Miklós
Vissza az oldal elejére
Vissza a fõ oldalra
"Az utóbbi idõben az egyik leggyakrabban
hangoztatott marketingkommunikációs érv "mert megérdemled". És kit
látunk a reklámban? Menedzsernõt, aki hajlakkot, tusfürdõt és bonbont,
valamint menedzsert, aki arcszeszt, dezodort és menedzsernõt érdemel.
Soha nem tudjuk meg, hogy a bangladesi hajléktalan, a janomamo vadász,
a busman gyüjtögetõ mit érdemel."
De vajon mi is az a marketing, amirõl mostanában annyi mindent hallunk,
látunk és olvasunk? A korrekt válaszhoz egészen az ipari forradalomig
kell visszanyúlni. Ekkor kezdõdött ugyanis az a termelõi gondolkodás,
hogy meg kell szervezni az egyre nagyobb mennyiségben elõállított
termékek minél nagyobb haszonnal történõ eladását.
Maga a marketing kifejezés 1914-ben keletkezett az Egyesült Államokban,
és Copeland-nek, a Harvard Business School tanárának nevéhez fuzodik,
aki így nevezte a kereskedelmi ismeretek tantárgyat.
A "market" (piac) szóból képzett "marketing" eredetileg azt jelenti,
hogy az ember kosárral a kezében körbemegy a piacon és bevásárol. Ez
ugyebár a passzív felhasználói szemlélet. De mi van akkor, ha a pénz
elköltése helyett inkább mi szeretnénk kialakítani a piacot, hogy
ezáltal a pénz elköltése helyett inkább annak begyûjtése legyen a
legfontosabb feladatunk?
És ezzel a gondolatmenettel máris eljutottunk a "marketing" szó egy
újabb jelentéséhez: a piacosításhoz. Ugye mennyivel rosszabbul hangzik?
Pedig ez a magyar szó fedi a legjobban mindazt a tevékenységet, amire
az eredeti angol kifejezés vonatkozik.
Ez még csak rendben lenne, hiszen egy fogalomnak vagy egy eszmének
addig nincs létjogosultsága, amíg nincsenek követõi (vagy alkalmazói).
Na, ezzel kapcsolatban van egy rossz hírem: a korunk ideáljának
kikiáltott menedzserek éppen ezt teszik. Egészen pontosan ok a
marketing központi figurái, akiknek elsõdleges szerepe az, hogy sikert
(ezáltal nyereséget) hozzanak csapatuknak (vállalatuknak).
Hatáskörükön belül minden akadályt el kell hárítaniuk, még akkor is, ha
ezért néha figyelmen kívül kell hagyniuk a meglévõ általános
szabályokat. Hiszen teljesítményükkel egyenes arányban nõ anyagi és
erkölcsi megbecsülésük.
Ilyen nyomás alatt hogyan is várhatnánk el tõlük, hogy ránk,
fogyasztókra (a menedzserek számára ugyanis nem emberek, hanem
fogyasztók vagyunk) is odafigyeljenek. Nekik az nem érdekük, hogy mi
jól járjunk. Sõt, az sem, hogy a legjobb minõségû terméket kapjuk a
pénzünkért. Nekik csak az a fontos, hogy minél többet vásároljunk.
Akkor is, ha egyáltalán nincs szükségünk a termékeikre.
Ezt nagyjából eddig is tudtuk. Azt azonban már kevésbé, hogy micsoda
veszélyekkel jár ez az egész "marketingmizéria" számunkra. Ismerõsen
cseng az a szó, hogy függõség? És az, hogy szenvedélybetegség? Nos, ha
elolvassuk Ballai László könyvét, talán elkerülhetjük, hogy nekünk is
legyen ilyenünk - legalábbis a piacosítás miatt.
Ballai László könyvének elsõdleges célja a marketing kozmetikázás
nélküli, szigorú elemzése. A szerzõ nem törekszik tudományos
elismerésre, csupán megpróbálja felnyitni a szemünket. Bár kicsit sok a
szöveg közbeni idézet, és itt-ott olyan idegen szavak is elõfordulnak,
amik nem szerepelnek az átlagemberek szókincsében, azért nagyon érdekes
és rettentõen tanulságos olvasmány. Örülök, hogy nem kerültük el
egymást.
Itt a végén annyit azért még megjegyeznék, hogy a "Felhasznált
irodalom" címû fejezetben olyan szerzõk nevére bukkantam, mint: Albert,
Camus, Honoré de Balzac, Anton Pavlovics Csehov, Daniel Defoe, E. L.
Doctorow, Erich Fromm, Jaroslav Hasek, Joseph Heller, Erich Köstner,
Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezsõ, Karinthy Frigyes,
Jonathan Swift, Arthur Miller, Carl Gustav Jung, Immanuel Kant stb.
(Phoenix) phoenix@rpg.hu - 2001.08.24.
Vissza az oldal elejére
Vissza a fõ oldalra
Ballai László: A mezítelen marketing
Szabadon, de korántsem rendszertelenül vándorol a vendéglátóiparban is járatos Ballai László a humán tudományok (fõleg a filozófia) határterületein, hogy minél mélyrehatóbban elemezhesse a virágzó marketingtevékenység lényegét, illetve összefüggéseit - nem csupán a gazdasági élettel.
Az 1914-ben Amerikában keletkezett fogalom, amit a maihoz hasonló értelemben Edward Chamberlain használt eloször, a szerzõ definíciója szerint napjainkban azt a gyakorlatot takarja, "mely a termelõk fogyasztói érdekként feltüntetett profitéhségének kielégítése céljából piaccá változtatja a világot". A cél megvalósítói a menedzserek. Õk viszik sikerre a piacért folytatott harcban azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket a leendõ vásárlók számára szükségesnek tartanak.
E tömör tézisekbõl világos, hogy a mûvelt érdeklõdõk színvonalán közérthetõ nagyesszé - kritikai munka. Nem mintha az elemzõ eleve elvetné a piactant (ahogy nemegyszer aposztrofálja az egyébként tudománymentesnek nyilvánított marketinget). Elismeri ugyanis, hogyha mindazokat a marketingtechnikákat ? amelyek eddig a fogyasztás és a profittermelés fokozását forszírozták - például a környezetvédelem, valamint a hatékony élelmiszer-termelés és -elosztás szolgálatába állítanák, az rövid távú esélyt adna az emberiségnek a túlélésre. A jelenleg érvényesülõ, a bezsongott vevõket bábuként irányító tendenciának azonban határozottan ellenszegül - olykor prófétai hévvel, olykor ironikusan. Fölsorakoztatja hol igen meggyõzõ, hol meglepõen marxista árnyalatú, hol a globalizálódással közhelyszerûen fenyegetõzõ bizonyítékait.
Legelkeserítõbbek a "korunk embere a fogyasztó" címû rész megállapításai és észleletei. Ízelítõül Ballai ezt írja a fogyasztói csapdáról: "A vevõ az értékesítési helyen effektív szükségletei kielégítése mellett az impulzív vásárlás rabjává válik." És ehhez még hozzá sem teszi, hogy õk azok, akiket egyszerûen konzumidiótának neveznek - publicisztikusabb körökben.
Iszlai Zoltán
Cégvezetés, 2000 november - Ajánló (könyv, zene, sínház, film)
Vissza az oldal elejére
Vissza a fõ oldalra
BALLAI LÁSZLÓ: A MEZÍTELEN MARKETING. Bp.Európa,
2000. 308 old.
Lehet-e még újat írni a marketingrõl? A szerzõ ebben az olvasmányos
stílusú, szépirodalmi idézetekkel is gazdagon fûszerezett szakmunkában
bebizonyítja, hogy lehet, ha "interdiszciplinárisan" közelít a témához.
Ebben a méltán "alternatív szemléletûnek" nevezhetõ könyvben
olvashatunk a marketing-globalizáció problémáiról, a reklámok
nyelvezetérõl, korunk ideáljáról, a menedzserrõl, akirõl (többek között
éppen a reklámokból) bizonyára sokat (eleget?) tudunk. Az értékek
problémáját feszegetve a szerzõ az alábbi (vég)következtetésre jut:
"... ha mindig minden új, fejlett, csodálatos, gyönyörû, nagyszerû,
nélkülözhetetlen, akkor végül is semmi sem az".
Vissza az oldal elejére
Vissza a fõ oldalra