Ballai László: A szélmalom

A falu határában nagy zsongás támadt. Mindenki látni akarta a
külföldieket. A strandról üres kosarával arra ballagó Besenyő
néni gyorsan hazaszaladt és megfőzött még egy adag kukoricát. Az
ámbituson szunyókáló férjét is felkeltette, rakja már meg a motor
oldalkocsiját demizsonokkal, hátha az idegenek szívesen fogyasztják a
bort és a pálinkát. Berei gazda, aki a nyár derekán is szokott vágni,
friss füstölt áruval jelent meg. A hírre Vona prímás bandája is
odakíváncsiskodott, s végül többet muzsikált össze, mintha a kora
nyári kánikula ájulatába szenderedett Zöldfában maradt volna. Ezeknek
a franciáknak minden „trebón” volt és „ekszelen”. Pedig furcsán
festettek. Egy zöld hajú lány melltartót, sortot, tornacipőt és
necc-harisnyanadrágot viselt.
– Hogyan fog ez dolgozni? – jegyezte meg Besenyő néni.
– Dolgozni? Már miért dolgozna? Az efféle nem dolgozik,
eltartják – vélekedett Berei gazda.
– Pedig dolgozni jöttek. Az a magas, őszülő ember vette meg az
öreg malmot.
– És ezekkel akarja felépíttetni? Annak például karika van az
orrában, mint a malacnak – Berei gazda egy alumínium szegecsekkel
alaposan kidekorált fiúra mutatott.
– Pedig ezekkel – erősködött Besenyő néni.
– No, azt megnézem én.
A táborozók hangulatának folyamatos emelkedését, egyszersmind a
táborverés ütemének mérséklődését a magas úr is felmérte, Besenyő
bácsihoz lépett, és rámutatott az oldalkocsijában sorakozó demizsonokra.
– Én mind megvesz – mondta.
– Mind? Tényleg mindet? – Besenyő bácsinak villogott a
szeme. – Hozzak-e még? Nagyságos uram, ne hozzak-e még?
– Majd én szól. – A francia elgondolkozott – Quest-ce que…
Kérem, a dame-jeanne marad?
– A demizson? Maga aztán megtanult magyarul! Marad, persze hogy marad. Csak
felírjuk, hányat hagytam itt, hogy aztán vita ne legyen.
Időközben Berei gazda homlokán egyre sötétebb ráncok fodrozódtak. Jó
szomszédok voltak Besenyőékkel, de hát ami sok, az sok. Ő is odalépett
a franciához.
– Kérem, nem venné meg ezt a kevés kolbászt is? – kérdezte.
– Ez kevés? – csattant fel Besenyő néni. – Jó hogy egy egész
disznót nem hoz ide.
A francia elnevette magát.
– Jó – mondta. – Én majd szól, ha kell még.
– Hát persze, hogy kell még – mondta most már Berei gazda is nevetve.
Nem kerülte el a jelenet Vona prímás figyelmét sem, aki egyre közelebb
oldalgott a bandájával. Amikor az öregek nagy kézrázogatások után
távoztak, legényeivel a húrokba csapott és rákezdte:
– „Wilkommen, bienvenue, welcome…”
A táborvezető a dal után barátságosan kifizette őket is, mondván,
majd üzen, ha szüksége lesz rájuk.
– Mit keres Tápióbesnyőn egy francia úriember? – kérdezte a falu
felé ballagva Vona prímás.
– Biztosan bolond – mondta Gyuri, a bőgős.
– Nem az a kérdés, hogy ő mit keres itt, hanem, hogy mi mit kereshetünk
rajta – tette hozzá bölcsen Feri, a kontrás.
– Egy szó mint száz, holnap is itt kezdünk, fiúk – jelentette ki
Vona prímás.
Mire a banda a Zöldfába ért, öreg este lett. A helyiség kongott az
ürességtől.
– Ha már nem zenélhetünk, vacsorázzunk egy jót – mondta Vona
prímás.
– Arra nem gondoltok, hogy nekem is játszhatnátok
egyszer? – zsörtölődött Sanyi úr, a kocsmáros. – Merre
kóboroltatok egész nap? A polgármester keresett benneteket.
– Merre, merre? Az egér is a mag után fut – mondta Vona
prímás. – No, melegítse meg azt a jó birkapörköltöt, amit reggel
tett oda. Eljátszom érte a kedvenc nótáját.
– Hogyisne, zsiványok, most fizetni fogtok az ételért! Látom én
rajtatok, hogy pénz állt a házhoz.
– Nem a pénz érdekli magát Sanyi úr, hanem az, hogy mit láttunk. Olyan
nőket láttunk, hogy az egyiknek zöld volt a haja, a másiknak necces a
harisnyája. De hozza csak azt az ételt, majd elmesélem én sorra.
– Zöldhajú nő, fúj! Az legyen a tied, Jani. – Azzal a gazda eltűnt
a konyhában, hogy hamarosan egy illatoktól gőzölgő tállal térjen vissza.
– Sanyi úr, maga az ország legjobb szívű kocsmárosa – hízelkedett
Vona prímás. – Nem is értem, hogy nem ment még tönkre… De mondja,
miért keresett minket a polgármester?
– Hogy menjetek el vele muzsikálni az öreg molnárhoz. Rá kéne bírni,
hogy látogasson ki a malomhoz.
– Gábor István oda aligha fog kimenni.
– Aztán miért?
– Mert már háromszor elvesztette a malmát – mondta Vona prímás.
– Háromszor?
– Először akkor, amikor a nagybátyja, a hentes– és mészáros,
gyermektelenül megözvegyülvén, tízéves korában felajánlotta,
hogy fizeti a tanítása költségeit. Be is íratta Kecskeméten a
kollégiumba. Ám Gábor Istvánt az apja szíjjal hajtotta vissza az
iskolából a malomba, avval, hogy neki ott van a helye, ahol valamennyi
ősének volt, és minden unokájának lesz. Az öreg Gábor a testvérével,
akit „hitehagyó ördögnek” nevezett, soha többé nem állt
szóba. Másodszor akkor veszítette el, amikor bevitte a téeszbe.
„Hozza be, István – édeskedett neki az elnök. – Mit is kezdene
vele? Kívülről omladozik a fala, belülről roskadozik a szerkezete. De
ha behozza, úgy kicsináljuk, hogy hetedhét országról a csodájára
járnak majd.”
„De már egy gőzmotor csak kellene bele.”
„Mit gőzmotor? Dízel lesz abban, István, szovjet dízel!”
Egymás markába csaptak. De nem került abba se szovjet dízel, se gőzmotor,
még csak ki se tatarozták, a téesz bezárta úgy ahogy volt. Ötven
évig csak omladozott, amikor meg már életveszélyessé vált, dróttal
körbekerítették.
Harmadszor pedig tíz éve veszítette el a malmát az öreg molnár. Akkor
amikor a téesz felszámolt, és ő indult, hogy birtokba vegye, de
a polgármester megállította a falu szélén, hogy neki oda nincs
jogosultsága belépni.
„Hogy-hogy nincs? – kérdezte az öreg. – Én vittem be a téeszbe,
én is hozom ki.”
„De más már kihozta.”
„Ki más?”
„A felszámoló. El fogják adni.”
„Az enyémet? Nem értem.”
„Én sem értem, de higgye el, hogy így van. Nagyobb baj lehet abból,
ha odamegy, mintha nem.”
„Mi baj lehet belőle?”
„Kártérítésért beperelik, és arra rámehet a háza.”
„És akkor az unokám fedél nélkül marad?”
„Meg maga is.”
„Nekem már a koporsó lesz a fedél. De a gyerek…”
Azzal Gábor István kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, és soha
többé még csak a közelébe sem ment a régi szélmalomnak. Most ugyanez a
polgármester azzal hajkurássza, hogy mégiscsak látogasson ki oda, sőt,
menjen is be, mert ez a falunak marketingszempontból olyan fontos…
– Marketing? Az meg mi, Jani bácsi? – tudakolta a bőgős Gyuri.
– Az olyan kupecség, mintha te mielőtt megfognád a hangszeredet, fél
óráig magyaráznád, hogy milyen jól tudsz bőgőzni, aztán amikor a
húrokba csapsz, kiderülne, hogy nem is tudsz.
– De hát én tudok!
– Nem is lesz belőled jó marketinges.

Augusztus 20-án a szokott időben, délután ötkor Vona prímás bekopogott
Gábor István ajtaján. Még odafele menet Feri, a kontrás megkérdezte:
– Nem a malomhoz kellene inkább… – de elharapta a szót, mert Vona
János tekintete felizzott, mint a tűzből kivett billog.
– A becsület az becsület – mondta a prímás. – Pénzt sokszor
lehet veszíteni, de becsületet csak egyszer. Már akinek van. Mi minden
évben augusztus huszadikán öttől-hatig itt muzsikálunk.
– És miért, Jani bácsi?
– Mert az öreg molnárnak meghalt az egyetlen fia, Lajos. Nem sokkal
azután, hogy tanszékvezető lett az egyetemen.
– Az még tán a polgármesternél is nagyobb?
– Bizony. Volt is belőle nagy botrány a faluban, amikor az öreg molnár
negyvennyolcban elengedte az egyetemre a fiát.
„Elment az eszed?” – támadt neki Berei.
„Szocdem lettél vagy mi?” – gorombította le Besenyő.
„Kommunista az ilyen” – fokozta a szidalmat Berei.
„Nevezhettek akárminek, döntöttem” – zárta le a vitát a molnár.
– Értem. És azon a napon halt meg a fia.
– Nem. Azon a napon született meg az unokája, akit a fia már nem
láthatott. Helyette ünnepli meg évről-évre.
Az öreg molnár pálinkával várta őket.
– Lajos mindig azt mondta, ha fia születik, cigányt hívat – szólt
az aggastyán.
– Hát az unoka, Pista bátyám? – érdeklődött Vona prímás.
A galambősz Gábor István halottsápadt arcát enyhe pír futotta
be. – Neked most azt kellene kérdezned János: „Mi volt a kedvenc
nótája?”
– Ne haragudjon bátyám. És még én magyaráztam a fiúknak jövet,
hogy mióta is… Na szóval, mi volt a kedvenc…
– Hagyd el, János! – Az öreg lerogyott egy székre. – Igyatok,
nem kell a zene…
Csönd lett. Két vekker egymást felváltva ütött gyengébbet, erősebbet,
mintha az idő maga sem tudná eldönteni, melyik másodpercben mit akar.
– Töltsek-e még, Pista bátyám? – kérdezte Vona prímás.
– Magatoknak – felelte a molnár. – Férfi az már, nem
unoka. Külföldre ment dolgozni, hogy ott jobban boldogul. Aztán
megházasodott.
– Az áldóját! Hát akkor azt játsszátok fiaim, hogy Lakodalom van
a mi utcánkban…
Az imént még halotti némaságba dermedt házat betöltötte az édes
muzsikaszó. A polgármester is betoppant.
– Lakodalom van? Hol? – kérdezte, és orrcimpái megremegtek, mint
a vizslának, ha szagot fog.
– Magam sem tudom. An-ti-bes-ben vagy hol volt. Hívott az unokám, hogy
menjek, de hát mit csinálnék én ottan? A menyemmel szót sem értenék.
– No, ahhoz nem kell külföldre menni, hogy a nőnek szavát se értse
az ember – kacagott nagyot a polgármester. – Hanem, igaza van,
mit is csinálna ott a messze földön. Jöjjön hát ki velünk a régi
szélmalomhoz.
– Aztán minek?
– Ne mondja, hogy nem tudja, hogy felújították a malmot.
– Az én malmomat-e?
– Nem a magáé.
– Hát kié lenne? Én vittem be a téeszbe.
– De a téesz felszámolt. Eladták a vagyont.
– Én ezt nem értem…
– Attól még arra kerülhetne. Most már kész, kívül-belül
felújították. Külföldről jöttek a munkások, kéthetes váltásban.
– Miért, Magyarországon már nincs munkás?
– Ezek önkéntesek voltak.
– Én is voltam önkéntes negyvenöt után.
– Most nem erről van szó.
– Soha nem arról van szó, mint amiről beszélnek maguk,
politikusok. Miért nem újította fel a téesz?
– Nincs már téesz.
– Akkor pedig a malom az enyém.
– Miért kezdjük újból és újból, Pista bácsi? – sóhajtott fel
a polgármester. – Nem a magáé a malom, egy francia úr vette meg. De
attól még maga a falu molnárja. És most felavatjuk az öreg malmot,
most, Szent István ünnepén, és Pista bácsi nem hiányozhat.
– Nem hiányzom én magának, mint ahogy az apjának sem hiányoztam,
aki a tanácselnök volt, meg a nagybátyjának sem, aki meg a téeszelnök
volt, és ő velem söpörtette a téeszudvart, a falu molnárjával.
– Jaj, akkor diktatúra volt! Meg kommunizmus.
– Miért, ma mi van? Akkor is a maguké volt a falu, ma is az. Akkor is
kellett a szavazat, meg ma is kell. De az ember sosem kellett. De ha annak a
francia molnárnak szüksége van rám, az majd idejön, és elmondja nekem,
mi a kérése. Most húzzátok rá, János!
A polgármester kíséretében kisvártatva megérkezett a francia úr,
egy magas, őszülő ember.
Udvariasan meghajolt, úgy mutatkozott be: – Gérard Monk. Én szeretné
megkérni, tisztelje meg az ünnepet.
– Hány malma van otthon? – kérdezte Gábor István.
– Nekem nincs malom.
– Nincsen? Hát mi a maga foglalkozása?
– Tanár.
– Tanár? És idejött molnárnak? Ezt én nem értem.
– Szükség van a régi várkastélyak, a templomok. De szükség
van a régi malmok is. Hogy az emberek tudják, miből a liszt, miből a
kenyér. Lássanak búza, lássanak megőrlik. Szükség van hagyomány,
hogy tiszteljük az élet.
– Mi a kedvenc nótája?
– Nóta?
– Sanzon – segített Vona János.
– Á, sanzon. A Non, je ne regrette rien.
Vona bandája már repítette is a társaságot a Szajna-partra.
– Kérem szépen, szükségem van a véleménye, Gábor úr.
– A véleményemre? Induljunk. Ti meg ezt az utolsó nótát játsszátok
János, amitől úgy elérzékenyült az úr.
A régi malom körül hatalmas tömeg gyűlt össze. A szomszédos falvakból
is idesereglettek az emberek, de még Kecskemétről is szép számmal
érkeztek. Ahogy közeledtek a malomhoz, a polgármester egyre izgatottabbá
vált. Elő-elővett egy gyűrött papirost, és beleolvasott, tartalmát
mormogva próbálta visszamondani. Végül előresietett, hogy személyesen
ellenőrizze a dobogót, a mikrofont, az átvágandó nemzetiszínű szalag
feszességét, a tűzijáték petárdáit és a lacipecsenyét. A francia
sanzon ütemére az emberek ütemesen összeütötték tenyerüket.
A polgármester felállt a dobogóra, hogy átvegye a taps
vezénylését. Intésére készenlétbe helyezkedett a leánykórus, hogy
elénekelje a Himnuszt. Egy furgonon megérkezett az új kenyér.
A lelkesedő kiáltások a cigányzenét is túlharsogták.
– Éljen möszjő Monk!
– Éljen Gábor Pista bácsi!
– Éljen a malom!
A polgármester elővette papírját, és beleszólt a mikrofonba: – Éljen
Magyarország! Éljen az új irány! Éljen az összefogás! Egy kis
csendet kérek. Kérem, möszjő Monk, és kérem, Pista bácsi, foglaljanak
helyet. Üdvözlöm a…
Gérard Monk jobb keze tiltón a magasba emelkedett.
– Még nem kezdi, polgármester úr – mondta. – Előbb Gábor
úr megnézi a malom. Kérem, engedjenek…
A tömeg engedelmesen megnyílt. A polgármester pulykavörös lett
dühében, de a következő pillanatban már – tapsra buzdítva a
megjelenteket – gyorsan csatlakozott a régi és az új molnárhoz, mintha
tulajdonképpen ő szervezte volna így az eseményeket. Beléptek a malomba.
– Mondja meg, olyan, mint régen? – kérdezte a francia úr.
Semmi sem volt olyan. Gábor István annak idején alig győzte kicserélni a
korhadó gerendákat, tapasztgatni a málladozó falakat, de soha nem gyűlt
össze annyi pénze, hogy tisztességesen kitatarozhassa a malmot. Itt meg
újdonatúj volt minden, az első deszkától az utolsó iszkába szögig.
– Bárcsak ilyen lett volna! – mondta az öreg molnár. – Bárcsak
a világ minden tanára kitanulta volna a molnár– és az
ácsmesterséget! Azt beszélik, a faszerkezeteket maga készítette…
– Igen.
– Én nem tudtam volna így megcsinálni.
Gérard Monk meghajlással köszönte meg az elismerést.
– Köszönjük, Monk úr, köszönjük Pista bácsi! Akkor hát kezdjük
az ünnepséget… – azzal a polgármester taszigálni kezdte kifelé
a két férfit a malomból.
Ám az öreg molnár megtorpant a szép rendbe állított zsákok előtt. Egyet
kibontott. Belemarkolt és ujjai közt gyengéden pergette a gabonaszemeket.
– Istenem, valódi búza! – sóhajtott fel.
– Persze, valódi búza – mondta a francia úr. – Itt minden
van valódi.
– Engedje meg, hogy az első zsákot én öntsem a garatra.
– Szó sem lehet róla – szólt közbe a polgármester.
– Csak erről lehet szó – felelte szigorúan az öreg
molnár. – Megköszönöm, hogy a véleményemet kérték. Maguk
alaposan kitanulmányoztak mindent. Az én szélmalmom soha nem volt ilyen
tündökletes. Egy szó tanácsot sem adhatok. De az első zsákot még fel
tudom önteni a garatra.
Vona bandája tust húzott.
Gábor István egyetlen lendülettel fölemelte a nyolcvankilós zsákot,
beletöltötte a garatba, és meghalt.

                                VÉGE