BALLAI LÁSZLÓ: Sári Pista hegedűje Csupor Andrásnak A cigányok ügyes zenészek, de lusták tanulni. Ezért végeztem el a Zeneakadémiát. Megmutattam a korlátolt magyaroknak, sőt a nagyvilágnak, hogy nem csak a folklórhoz értünk. Végigkoncerteztem Európát, Amerikát, játszottam Ferencsikkel, Abbadóval, Mutival, Mehtával - tomboló közönség előtt. De csak akkor nyugodtam meg, amikor Bécsben felkértek egy mesterkurzusra. Schiff Andris kísért. Volt ott svéd, dán, de főleg japán. Hanem amikor az én egykori pajtásom, a Kövi Gyurka lépett be az ajtón a kamaszok után, könnyek szöktek a szemembe. - Gyurka - mondtam hát neki -, mit keresel te itt a tehetséges kezdők között? Öreg zenész vagy, mint magam is. - Azt mondd meg nekem - szólt a Gyurka, miután kibontakozott az ölelésemből -, hogy a híd alatt, azon a behangolatlan területen, hogyan csalod ki a muzsikát a húrokból? Ettől hangos Európa, hogy te azt is tudod. Nem is igazán emlékeztem, miért tévedt oda a vonóm, valami ráadás számként ott a közönség előtt, abban az alkoholmámorhoz, sem a nőknél található gyönyörökhöz nem fogható hangulatban, amely az embert a koncerten rabul ejti, kipróbáltam a lehetetlent. Hát Gyurka, akivel egymás kezébe adtuk a hegedűt, mikor a Sári Pista bácsinál tanultunk, emiatt jött el hozzám Bécsbe, a Musikverein-be, és azt mondja, erről beszél egész Európa, pedig az az Európa csak a Margitkerttől a Kulacsig tart - de nekem az az Európa a hazám. Kövi Gyurka éppen ezért jött. - És felénk már sosem nézel a Kulacsba? - kérdezte még. - Hát nem ott a helyed? Budapestre hazatérve rögvest oda siettem. Az első ember, akibe botlottam: Sári Pista bácsi volt. - Te, Dezső - mondta négyéves koromban apámnak -, te világ életedben semmirekellő voltál, de nézd meg a fiadat. Két ujjal fogja a mogyorófavesszőt, nem marokra, mint a többi. Ha ideadod, nagy prímást csinálok belőle. Apám a keze alá adott; igaz, kikötötte, hogy legalább egy üveg pálinkát érdemel értem. És Sári Pista, akinek Bajától Budapestig minden csárdában átadta a hegedűt a prímás, és aki nélkül én talán csak köszörűs lennék, nos, ott ült a Kulacs ruhatárában. - Mit keres itt, Pista bátyám? - kérdeztem megrökönyödve. - Öreg vagyok én már a hegedőléshez - mondta. - A kabátkiadást el nem ronthatom. Odabent Kövi Gyurka, Barta Dani és a többiek ujjongva üdvözöltek. Kézről kézre adták a Stradivarimat, meg is próbálta mindegyik. Azután, amikor már eleget muzsikáltak, bemutattam nekik, hogyan játszom én a Pacsirtá-t a hegedű hídja alatt. A párizsi Conservatoire műértő közönsége semmit nem tud a lelkesedésről. Ezek a fiúk úgy örültek bravúromnak, mint a kisgyerekek. Volt, aki sírt is. De egyikük sem tudta utánam csinálni a kunsztot. Akkor előjött a ruhatárból Sári Pista bácsi, hóna alatt Remenyik Mihály-féle hegedűjével. Vállamra tette a kezét, úgy mondta: - Mindent tudsz, amit a hegedősnek tudnia kell. Azzal megfordította hegedűjét, és a hátán, a jávorfán játszotta el a Pacsirtá-t, de úgy, mintha csak a húrokon fésülködött volna a vonójával. Egy hét múlva az amszterdami Concertgebouw-ban léptem fel Maazellel. Ám én nem láttam a közönséget, és nem hallottam a tapsot. A legendás Sári Pista keze táncolt előttem a Remenyik-féle hegedű hátán, és a Pacsirta csengett a fülembe. Miért mondta, hogy mindent tudok, amit a hegedűsnek tudnia kell, mikor a hangszer hátán nem tudok játszani? Ezt nem kell tudnia a hegedűsnek? Vagy nem is vagyok hegedűs, csak egy Akadémiát végzett senki? Netán Sári Pista magát már nem is muzsikusnak tartja, hanem annál többnek? Miért nem mutatta be korábban ezt a tudását, miért most hozakodott elő vele, amikor, úgymond, öreg már a "hegedőléshez"? Miért nem mertem semmit kérdezni tőle azon az estén, melyen úgy oldalogtam el, mint egy kivert kutya? Amszterdamból megjövet, azonnal a Kulacsba rohantam. Sári Pista nem volt ott. Sehol nem volt. Meghalt. Tántorgó léptekkel siettem a feleségéhez. - Bazsikám, fiam! - Viola néni magához ölelt, megcsókolt, gyászának kendőjét lelkemre terítette. - Mindig fiút szeretett volna, prímásnak, de csak lányt tudtam neki szülni. Rád hagyta a hegedűjét, nesze! Most megyek haza, kezemben a Sári Pista hegedűjével. Elhaladok a Zeneakadémia mellett. Énekhang, trombita-, majd hegedűszó. Az a tanár ott fönt nem tudja a titkot, de még én sem, itt lent. Csak talán az a hegedű tudja, amit viszek. Sári Pista rám hagyta a lelkét. Vagy már neki is egy régi prímás muzsikált fel az ütött-kopott jávorfa testből? Talán nem is akart bejönni közénk akkor este a Kulacsba, a húrokon viháncoló purdék közé, csak éppen behozta őt a hangszere? Lehet, hogy a hegedű játszik az emberen? Viszem a Remenyik-féle hegedűt, viszem. Mi lesz, ha nem szólal meg? VÉGE