Ballai László: Csellócska

Megjelent az ”Ezredvég” irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat
XVI évfolyam, 4. (2006. áprilisi) számában.

Amíg Dömös határában tavasszal kivirágzik az a mandulás, addig nagy baj nem
lehet. Ó, Van Gogh testvér, legszebb festményedhez egy mandulafa állt modellt!
Mit érezhetnél itt e soktucatnyi kibontakozás láttán? Orgia a szemnek, le kell
állítani az automobilt, ha erre halad az ember. Léleknek menedék, melyből
mozdulni nem lehet. És az illatok teste! Ha az ember beljebb megy az
országúttól, behatol a paradicsomba, elszédül. Megérti, miért keringenek a
méhek. Vagy ha le is szállnak a virágkelyhekbe, miért egy percre sem tudnak
megállapodni. Egész kis testük mozog, remeg, csupa idegesség. Nem, nem azért,
mert virágport gyűjtenek. Hanem, mert részegek. Ájultan keringnek az
illaterdőben. Legszívesebben beleharapnék a virágokba, az illatba, a virágzásba.
Odüsszeusszal megvetettem a lótuszevőket, és lótuszevő lettem magam is. Hová
innen tovább?
Ha el is szenderednék kéthetes álomra, felébresztene a virágillat elmúlta. Ha én
nem megyek tovább, elhalad felettem az idő. Minden olyan egyszerű az életben,
mint egy virágszirom elhullása. Mint egy zenei hang. A méhek döngenek, akár
szorgos csellók a zenekarban. Figyelmeztetnek, hogy én is tegyen a dolgomat. De
mi az? Új házakat tervezni? Lakóparkot a zöld mezőn? Kivágatni e mandulást, hogy
egymásba érő villákat zsúfolhassanak egybe? Műzöldövezetbe műgyepet? Ahol a
lakótelepből "továbblépett" műháziasszonyok csakúgy hallják a szomszéd
köhintését, mint korábbi otthonukban? Vagy észre sem veszik? Talán hiányozna is
nekik a vécélehúzás éj közepén? Nem, ezt a mandulást meg kell őrizni. De ha én
nem bántom, valamelyik kollega lelkifurdalás nélkül kivágatja. Addig, amíg a
tulajdonos él, mégsem lehet. Márpedig a szigorú Magánterület, belépni tilos!
kiírás a kert több pontján nem éppen eladási szándékra utal. Én pedig megszegem
ezt az utasítást. Tudatosan. Szeretetből. Nem akarok semmi rosszat. Csak
örökkévalóvá feszíteni azt a két hetet, amíg a mandulavirágzás tart.
Ó, bárcsak megállna az idő! E sziromrepítő, balzsamos, zümmögő percek jelentenék
az életet. Vagy egy hangverseny, melyet hunyt szemmel mindig hallok. Bach E-moll
hegedűversenye. Szenthelyi Miklóst és Kapás Dénest kíséri a zenekar. Mellettem,
a második pultban Csellócska. Én lapozok. Gyakorlatlan zenész, még néha csak
"úszom", azaz, ha nem tudom lejátszani, ami a kottában áll, csak a húrok fölött
emelgetem a vonómat. Ezt is ügyesen kell csinálni, mert én ülök a közönség
felől. Lapozni azonban tökéletesen tudok. Én vagyok a legkisebb a zenekarban. De
csak korra. Termetre Csellócska az. Innen is a neve – alig nagyobb a
hangszerénél. No persze, a kora sem mondható szibillainak. Tizennyolc éve csupán
előttem, a másodikos gimnazista előtt tekintélyt parancsoló. Ám a természet
arcocskája rózsásságával is csalja az időt. Haja hátközépig ér, homlokába rövid
frufrut fésül. Üde, gyermeki jelenség. Az lesz húsz év múlva is. Mert, hogy is
derült ki, mennyi idős? Kezdetben szégyelltem, hogy ez a kislány mennyivel
ügyesebben csellózik nálam. Ferivel, a szólamvezetővel is megosztottam
érzésemet. Nevetve igazított el.
Gyuri bácsi után Feri volt a legjobb csellótanárom. A gimnáziumi énektanár
kérdezett meg, nem volna-e kedvem az egyetemi kamarazenekarban játszani. Nekem?
De épp csak most kezdtem újra kartörés után. Három évig vonó sem akadt a
kezembe, csak ásó, meg lapát a telken. Nem baj, próbáljam meg. (Korán odaértem.
Az egyetemi előadóteremben csupán egy kedves gyermeket találtam – Csellócska
gyakorolt. Nehéz ez a Vivaldi! Azzal eljátszott egy olyan részt, hogy csak
kapkodtam a fejem.) Lassan megérkeztek a többiek is. A hegedűsök, a bőgősök, a
magas, nyurga Zoli, rögtön elmondta, hogy ő eredetileg hegedűs volt, de a
karnagy kérésére képezte át magát bőgőssé. Feri barátságosan kérdezett, hogy én
vagyok-e az új csellista. Legalábbis játszom a csellón, makogtam. Mikor lesz a
vizsga, kérdeztem tőle, miután bemutatott a másodkarnagynak, a hegedű és a
brácsa szólamvezetőknek. Milyen vizsga, nevetett vissza, csak leülsz, és
játszol. Végül megérkezett a karnagy is. Két hónap múltán következett az első
koncert. De én sok mindent nem tudok lejátszani, mondtam Ferinek. Akkor csak azt
játszd le, amit tudsz, válaszolta.
Sem azelőtt, sem azóta sehol nem találkoztam akkora segítőkészséggel, mint az
amatőr zenekarban. Mindenki úgy bánt velem, mintha évtizedek óta zenélnék együtt
vele. Ugyanakkor nem szűkölködtek a hasznos tanácsokban sem, amelyeknek, főleg
az első fellépéseken óriási hasznát láttam. A legtöbbet persze Csellócska
segített. Természetesen konfliktusok is adódtak. Mindenki mérges lett valamiért
előbb utóbb. A karnagy az összpróbákon a másodkarnagyra, vagy az elsőhegedűsre
morgott. Az elsőhegedűs a másodhegedűsre. Feri többnyire a szólampróbákon
veszítette el a türelmét. Ha végképp nem tudjátok kijátszani a hangot, mondta,
próbáljátok pianissimo! A forte részeket szintén. Előbb-utóbb meghalljátok.
Sára, a második csellista olykor tiltakozott. Ő igazán mindent megtesz. Egyszer
faképnél is hagyott bennünket. Persze nem is miatta zilálódott szét a szólam.
Egyedül Csellócska nem veszítette el soha a türelmét. Mindig a legnagyobb
szeretettel helyezte vonóját a húrra. A próbák végeztével nem egyszer fordult
hozzám: ne vegyük-e át ketten a szólamot? És fél órákat gyakorolt még velem.
Egy évvel később a zenekar Dömösre utazott tavaszi táborra. Egész nap zene.
Délelőtt-délután szólampróba, este összpróba. És egész éjjel az aznapi hangok
rajzottak a fejünkben. Feri az egyik szólampróba után kijelentette, hogy ő még
csellistánál akkora fejlődést nem tapasztalt, mint nálam. Dagadoztam a
büszkeségtől. Valóban, már alig akadt valami a zenekari repertoárban, amit ne
tudtam volna lejátszani. Ugyanakkor éreztem, most jönnek az igazi feladatok.
Ahhoz, hogy most már ne csak hangerőben, de minőségben is épülhessem rám a
szólam. Ebédig még maradt egy kis idő. Csellócskával sétálni mentünk az üdülő
kertjébe, és egy virágzó mandulásba tévedtünk. El is késtünk az ebédről. A leány
nem győzött betelni a természet zsongásával, sőt, annak részévé vált. Arca
kipirult, kis kezei szinte szárnyakká váltak. Mintha teste lett volna most a
hangszer, amelyben lelke megnyilvánul. Én pedig ráeszméltem, hogy Csellócska –
nő.
Rám kacagó szemei perzselve égették bensőmet. És akkor nem tudtam, mit
csináljak. Zavarodottságunkat csak növelte, hogy az ebédlőbe belépve az egyik
hegedűs – a társaság bonvivánja – nagy derültség közepette megjegyezte, hogy
hideg van még az eprészéshez. A hátralévő két napban még a kottát is alig mertem
elkérni Csellócskától. Ám neki is keresgélnie kellett a szavakat, amikor,
például, szüksége lett a gyantára. Amit dadogó nyelvünkkel nem fejezhettünk ki,
elmondtuk egymásnak muzsikával. Úgy szárnyaltam együtt az én drága kis
korrepetitorommal, mint azok a zümmögő méhecskék a mandulásban. Sőt, mintha
ezúttal még mi ragadtuk volna magunkkal Ferit és Sárát is. Mindenesetre Feri az
utolsó próbákon egyetlen egy instrukciót sem adott, csak elismerően bólogatott.
Végül csak mondanom kell neki valamit. Legalább annyit, hogy zenéljünk együtt
még többet. A tábor végén csak egy kurta búcsút vehettünk egymástól. Én a közös
busszal mentem haza, ő már korábban megbeszélte, hogy csatlakozik három másik
zenészhez, mert még elugranak Visegrádra. A következő zenekari próbáig három nap
volt hátra. Micsoda három nap! Ha csellózni akartam, nem ment. Rádiót hallgatni
nem tudtam a fejemben zsongó hangoktól. Ha olvastam, vagy tévét néztem, csak Őt
láttam magam előtt, és forró érzések hullámzottak a mellkasomban. Képzeletem
újra és újra lejátszotta az utolsó három napot. Azután felbontotta. Órákig
ábrándoztam mélybarna pillantásán. Törékeny kézfején. A nyakán. Azokon a kis
szállongó pihéken, melyek ott lengedeztek körülötte, ha felfogta a haját. A
máskor szabadon áradó hajzuhatagon.
Fél órával korábban odaértem a próbára. Biztos voltam benne, hogy ő is annyira
sietni fog, mint én. Lassacskán már mindenki megérkezett. Késni nem szokott. Mi
lehet vele? Beteg? Igen, a télen előfordult, hogy két próbán sem jelent meg.
Istenem, hogy nem kértem el a telefonszámát! De hát a címét sem tudom. A
másodkarnagy is elfoglalta helyét a pulpituson. A hétfői napokon mindig ő
vezette a próbát. Majd őt megkérdezem a próba után. Ha nem jön el. De hát, csak
eljön! Bizonyára közlekedési dugóba keveredett. Akkor mások is elkéstek volna.
Valami közbejött. Még vissza kellett mennie a munkahelyére. Valami
laboratóriumban dolgozik. Ott előfordulhat az ilyesmi. Ekkor azonban belépett a
karnagy. Meglepetés morajlott végig a sorokon. A másodkarnagy a csembaló mögé
ült.
– Kedves barátaim – kezdte a karnagy. Hangja idegenül, távolról csengett.
Pillantása, mely mindig valamelyik zenészével beszélgetett, most elrévedt oda,
ahol nem volt semmi, csupán a puszta fal. – Kelényi Katalin meghalt.
Sugdolózás támadt. "Kicsoda, ki halt meg?" Uramisten!
– Csellócska.
És senki nem mert arra a székre nézni ott mellettem, mely nem volt még ennyire
üres soha.
– Én is csak a keresztnevét tudtam. De azon is csupán akkor szólítottam meg,
amikor beiratkozott. Ő mindannyiunk Csellócskája volt. Mindig is értelmetlennek
tartottam a halált. Most még értelmetlenebbnek tartom. Csellócska, ez a kedves,
életvidám teremtés, aki a légynek sem ártott, akit mindenki szeretett, két
nappal ezelőtt rosszul lett. Bevitték a kórházba, és a tudomány nem segíthetett
rajta. Halálának oka ismeretlen. Nem tudok mit mondani. Egyperces néma
felállással tisztelegjünk emlékének.
Csak öt év múltán tudtam először visszamenni a dömösi mandulásba.
A táj mit sem változott. El sem kerítették a területet. Talán ez az utolsó
gyümölcsös Magyarországon, ahová szabadon be lehet lépni. Persze, ha az ember
figyelmen kívül hagyja a feliratot. Azóta minden tavasszal elkövetem a
magánlaksértést. Amikor virágba borulnak a fák. Általában áprilisban, de néha
már márciusban. Olyankor rossz az előérzetem – a korai virágzást rendszerint
fagy követi. És akkor előbb elvesztem Csellócskát, aki minden évben újra
feltámad nekem. Méhecskeként röpköd sziromról sziromra, boldogan szálldos az
illatfelhőben, és szárnyal saját zenéje hullámain.

Vége