BALLAI LÁSZLÓ: Nő fekete kalapban © Copyright 2004, Ballai László, minden jog fenntartva. E-mail: ballai@vasaros.com. Ez a mű az író honlapjáról, a http://www.vasaros.com/art/ballai/ oldalról származik. A szöveg bárminemű megváltoztatása, valamint kereskedelmi célú sokszorosítása csak a szerző külön, írásbeli engedélyével lehetséges. E-mail: ballai@vasaros.com (p) 2004, by vasaros dot com -------------------------------------------------------------------------------- A zenekar megpihent. A forró este tikkadt táncosai a büféasztal köré sereglettek, hogy jégbehűtött italokkal, fagylalttal frissítsék fel magukat. Még az örökké éhes férfiak sem a nyári töltött káposzta vagy a hortobágyi palacsinta, hanem a hideg uborkaleves és a kocsonyázott fogas után nyúltak. A terasz csak úgy ontotta a már órák óta láthatatlan nap melegét. A messzeségben a Balaton fölötti pára remegtette a túlpart lámpafényeit. Erre az Anna-bálra még a tavalyinál is több gyönyörű hölgy érkezett. Titokzatos szőkék, mint Raffaelo Vénusza, veszélyes barnák, mint Rembrandt Saskiája, ördöngős vörösek, mint idősebb Lucas Cranach Juditja. De a legfeltűnőbb az a nő volt fekete kalapban. Korunkban, amikor különböző kalaphelyettesítőkkel fedik fejüket az emberek, baseball sapkával vagy sídeklivel, esetleg sildes sapkával, amelyet azelőtt leginkább a szemetesek hordtak vagy színes homlokpánttal, netán kapucnival, ki gondolná, hogy valaki öltözék kiegészítőként valódi kalapot viselhet - ráadásul nyáron. És micsoda kalapot! Ascott nagyasszonyai elsárgulnának e lapos tetejű, széles, ovális karimájú, elől-hátul kecsesen lehajló alkotmány láttán, amely, ha bíborszínű lenne, akár a vietnami caodaista női bíbornokok kicsi fején ékeskedhetne, ha pedig fehér, a dél-afrikai fekete apácák napűző fejfedőjeként szolgálhatna, ám így, feketeségében a Meseta porában útnak induló spanyol donnák sombrerójául kívánkozhatna, ha éppen nem csipkéből készül, s ezáltal nem egyszerűen alkalmassá válik arra, hogy a legmelegebb hónapokban is felvegyék, hanem rokonságba kerül a női kacérság egykor őrjítően fontos kellékével, a már teljesen elfelejtett, legfeljebb esküvőn és temetésen fellelhető fátyollal is. Az a kalap bizony áttört francia csipkéből készült, melynek mélyen homlokba ívelő karimája alól úgy bukkan elő váratlanul a női arc, mint a növő hold a ritkássá oszló viharfelhők közül. A kalapos nő eddig nem mutatkozott a bálon, és most az italokhoz lépve magára vonta a csodálkozó, rosszalló tekintetek össztüzét. Amint a nap dühe változik szivárványos csillogássá a reggeli harmaton, úgy törte meg azonban a szigorú szemek zordon pillantását egy bájos félmosoly. A hölgy, kezében jégpárás pezsgőspohárral kisétált a teraszra. - Engedje meg, Gablini András vagyok, a festő - lépett hozzá egy idős úr. - Szeretném önt lefesteni, Krisztina. - Ön ismer engem? - kérdezte csodálkozva a hölgy. - Még soha nem láttam. De bizonyosra veszem, hogy Krisztinának hívják. - Hogy lehet ebben bizonyos valaki? - Mint színekben és formákban. E széles karimájú áttört csipkekalap Christian Dior ezerkilencszázötvenegyes modelljét idézi. Alakját egyszerűségében hangsúlyozó princesz fazonú ruhája is Dior. Azt hiszem, ötvenháromban mutatták be. Igen, a Vogue-ban láttam. - Ötvenháromban, a Vogue-ban? - Párizsban éltem. - És Christine-nek hívták a szerelmesét. - Igen. - Átlátszó mese, de kedves. - Ugyan. Önt itt nem ismerik. Ki adhatott volna felvilágosítást? Krisztina elnevette magát. - Soha nem találkoztam még festővel - mondta. - Nagyon szeretném megörökíteni önt - azzal Gablini átadta a névjegyét. - Bocsásson meg. Krisztina egy szmokingban érkező úrra kezdett figyelni. - Nem zavarok - mondta a festő. - De nagyon kérem, ebben a kalapban álljon nekem modellt. * Az az áttört csipkekalap, mint kényes fekete pillangó lebegett el a fűzfői kert rózsái felett. A festő metszett kristálypohárban csillámló vörösborral várta Krisztinát. - Tihanyi merlot - mondta. - A szakértők azon a véleményen vannak, hogy a Balaton északi partján nem terem vörösbor. Szerencse, hogy az a vincellér, akitől e bort veszem a szőlészettel foglalkozik, nem a trendekkel. - Uram - koccintotta poharát Gabliniéhoz a hölgy - én orvos vagyok, még nem álltam modellt. Ha valamit rosszul csinálnék, kérem, szóljon. - Krisztina, az élet olyan, mint a bor. Csak ízlelni kell megtanulni. Kérem, oda álljon a fénybe, és a lehető legtermészetesebben viselkedjen. Az ecset sercegése csak a poharak újratöltésekor és a koccintások alkalmával akadt meg. - Meséljen a párizsi Krisztináról - mondta a hölgy. - Egy volt szeretőről mesélni olyan, mint egy istennőről - mondta a festő. - Milyen egy istennőről mesélni? - Minden nő istennő, ha már nincs velünk. Mint a szárnyas Niké hellenisztikus szobra, csupa nyugtalanság, zsongás, energia, vágy, törekvés. - És, milyen volt, mielőtt szárnyas Niké lett? - Imádta a kalapokat. A széles szárnyúakat, amelyekben szinte a levegőbe emelkedett, a könnyed eleganciáját hangsúlyozó girardikat, vagy az egészen picinyke capotte-kalapokat, amelyek még törékenyebbé és büszkébbé tették, különösen, ha rövid fátylat is illesztett rájuk. - Így találkozott hát önnel, mindig új kalapban? - Majdnem mindig. - A Bois de Boulogne-ban? - Kedvesem, nem számít, hol van az az erdő, amelyben szerelmeskedünk. Az nem mindegy, hol élünk, amikor nem vagyunk szerelmesek. - Amikor négy éve a nászutunkon a Bois de Boulogne-ban sétáltunk Péterrel... - A szmokingos úriemberrel? - Igen. Szóval, egy öreg koldusasszony vetődött elénk. Azt hittem, kéregetni fog, szóltam is Péternek, hogy készítsen egy kis aprót, ám az asszony visszautasította a pénzt. A szerelem koldusa ő, mondta, pénzzel nem segíthet rajta senki, legalábbis ebben az erdőben nem. Minden vasárnap kijön ide, mert ezek a fák, amelyek vele együtt öregszenek, még látták a kedvesét, és újra-újra a fülébe súgják utolsó szerelmes szavait. A fürge ecset úgy suhogott a vásznon, mint a szél hajtotta lombok. A kristálykaraf kiürült. - Megyek a pincébe bort fejteni - szólalt meg Gablini. - Leitat? - kérdezte ábrándos hangon Krisztina. - A nőket nem lehet leitatni, csak ha akarják. - De ha belekevernek valamit az italukba... - Ahhoz nem kell ilyen kitűnő bor. - A szín és a forma még az aljasságot is megnemesíti. A festő eltűnt. Krisztina - miután betelt a fűzfői-öböl látványával, melybe a kert rózsái úgy szaladtak bele, akár a pancsolni vágyó, színes fürdősapkás, vidám gyermekek a tóba - a nehéz olajszagot árasztó festőállványhoz lépett. Gablini megérkezett a borral. - Nos hát, széphölgy, elénekelheti a méregáriát - nyújtotta Krisztina felé az italt. Az asszony nem nyúlt a pohár után. - Ez egy akt - toppantott ingerülten. - Igen - nevetett a festő. - Hol a fekete kalap, amelyhez úgy ragaszkodott, és mindenek előtt a princesz -ruha? - Egy csipkés kalap, legyező vagy harisnya csak felkelti a vágyat, valójában azonban a jelmez mögötti ruhátlanságba leszünk szerelmesek. A hajlongó fák is mezítelenek. - Ön szerelmes belém? - Minden képembe szerelmes vagyok. - Engem többé nem lát. - Christine is e szókkal vált el tőlem a boulogne-i erdőben, mikor én csak egy rövid időre akartam elbúcsúzni tőle ötvenhat októberében. Most már be tudom fejezni a képét. Negyvenöt évig egy könyörtelenül távozó fekete kalapot láttam csupán, amely elfedte az emléket, a testet. --------------------------------------------------------------------------------