© Copyright 2004, Ballai László. Minden jog fenntartva!
Megjelent az "Ezredvég" irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat XIV. évfolyam, 5. (2004 májusi) számában.
Ez a mű az író honlapjáról, a http://ballai.vasaros.com/ oldalról származik.
A szöveg bárminemű megváltoztatása, valamint kereskedelmi célú sokszorosítása csak a szerző külön, írásbeli engedélyével lehetséges.
E-Mail: ballai@vasaros.com
Csupor Andrásnak
A cigányok ügyes zenészek, de lusták tanulni. Ezért végeztem el a Zeneakadémiát. Megmutattam a korlátolt magyaroknak, sőt a nagyvilágnak, hogy nem csak a folklórhoz értünk. Végigkoncerteztem Európát, Amerikát, játszottam Ferencsikkel, Abbadóval, Mutival, Mehtával – tomboló közönség előtt. De csak akkor nyugodtam meg, amikor Bécsben felkértek egy mesterkurzusra. Schiff Andris kísért. Volt ott svéd, dán, de főleg japán. Hanem amikor az én egykori pajtásom, a Kövi Gyurka lépett be az ajtón a kamaszok után, könnyek szöktek a szemembe.
– Gyurka – mondtam hát neki –, mit keresel te itt a tehetséges kezdők között? Öreg zenész vagy, mint magam is.
– Azt mondd meg nekem – szólt a Gyurka, miután kibontakozott az ölelésemből –, hogy a híd alatt, azon a behangolatlan területen, hogyan csalod ki a muzsikát a húrokból? Ettől hangos Európa, hogy te azt is tudod.
Nem is igazán emlékeztem, miért tévedt oda a vonóm, valami ráadás számként ott a közönség előtt, abban az alkoholmámorhoz, sem a nőknél található gyönyörökhöz nem fogható hangulatban, amely az embert a koncerten rabul ejti, kipróbáltam a lehetetlent. Hát Gyurka, akivel egymás kezébe adtuk a hegedűt, mikor a Sári Pista bácsinál tanultunk, emiatt jött el hozzám Bécsbe, a Musikverein-be, és azt mondja, erről beszél egész Európa, pedig az az Európa csak a Margitkerttől a Kulacsig tart – de nekem az az Európa a hazám. Kövi Gyurka éppen ezért jött.
– És felénk már sosem nézel a Kulacsba? – kérdezte még. – Hát nem ott a helyed?
Budapestre hazatérve rögvest oda siettem. Az első ember, akibe botlottam: Sári Pista bácsi volt.
– Te, Dezső – mondta négyéves koromban apámnak –, te világ életedben semmirekellő voltál, de nézd meg a fiadat. Két ujjal fogja a mogyorófavesszőt, nem marokra, mint a többi. Ha ideadod, nagy prímást csinálok belőle.
Apám a keze alá adott; igaz, kikötötte, hogy legalább egy üveg pálinkát érdemel értem. És Sári Pista, akinek Bajától Budapestig minden csárdában átadta a hegedűt a prímás, és aki nélkül én talán csak köszörűs lennék, nos, ott ült a Kulacs ruhatárában.
– Mit keres itt, Pista bátyám? – kérdeztem megrökönyödve.
– Öreg vagyok én már a hegedőléshez – mondta. – A kabátkiadást el nem ronthatom. Odabent Kövi Gyurka, Barta Dani és a többiek ujjongva üdvözöltek. Kézről kézre adták a Stradivarimat, meg is próbálta mindegyik. Azután, amikor már eleget muzsikáltak, bemutattam nekik, hogyan játszom én a Pacsirtá-t a hegedű hídja alatt. A párizsi Conservatoire műértő közönsége semmit nem tud a lelkesedésről. Ezek a fiúk úgy örültek bravúromnak, mint a kisgyerekek. Volt, aki sírt is. De egyikük sem tudta utánam csinálni a kunsztot.
Akkor előjött a ruhatárból Sári Pista bácsi, hóna alatt Remenyik Mihály-féle hegedűjével. Vállamra tette a kezét, úgy mondta: – Mindent tudsz, amit a hegedősnek tudnia kell.
Azzal megfordította hegedűjét, és a hátán, a jávorfán játszotta el a Pacsirtá-t, de úgy, mintha csak a húrokon fésülködött volna a vonójával.
Egy hét múlva az amszterdami Concertgebouw-ban léptem fel Maazellel. Ám én nem láttam a közönséget, és nem hallottam a tapsot. A legendás Sári Pista keze táncolt előttem a Remenyik-féle hegedű hátán, és a Pacsirta csengett a fülembe. Miért mondta, hogy mindent tudok, amit a hegedűsnek tudnia kell, mikor a hangszer hátán nem tudok játszani? Ezt nem kell tudnia a hegedűsnek? Vagy nem is vagyok hegedűs, csak egy Akadémiát végzett senki?
Netán Sári Pista magát már nem is muzsikusnak tartja, hanem annál többnek? Miért nem mutatta be korábban ezt a tudását, miért most hozakodott elő vele, amikor, úgymond, öreg már a „hegedőléshez”? Miért nem mertem semmit kérdezni tőle azon az estén, melyen úgy oldalogtam el, mint egy kivert kutya?
Amszterdamból megjövet, azonnal a Kulacsba rohantam. Sári Pista nem volt ott. Sehol nem volt. Meghalt.
Tántorgó léptekkel siettem a feleségéhez.
– Bazsikám, fiam! – Viola néni magához ölelt, megcsókolt, gyászának kendőjét lelkemre terítette. – Mindig fiút szeretett volna, prímásnak, de csak lányt tudtam neki szülni. Rád hagyta a hegedűjét, nesze!
Most megyek haza, kezemben a Sári Pista hegedűjével. Elhaladok a Zeneakadémia mellett. Énekhang, trombita-, majd hegedűszó. Az a tanár ott fönt nem tudja a titkot, de még én sem, itt lent. Csak talán az a hegedű tudja, amit viszek. Sári Pista rám hagyta a lelkét. Vagy már neki is egy régi prímás muzsikált fel az ütött-kopott jávorfa testből? Talán nem is akart bejönni közénk akkor este a Kulacsba, a húrokon viháncoló purdék közé, csak éppen behozta őt a hangszere? Lehet, hogy a hegedű játszik az emberen?
Viszem a Remenyik-féle hegedűt, viszem.
Mi lesz, ha nem szólal meg?