Ballai László

Rettenetes csend

© Copyright 2007, Ballai László. Minden jog fenntartva!

Alföldi Nyomda Zrt. Méliusz Műhelye

Debrecen, 2007

A Csokonai Vitéz Mihály tiszteletére meghirdetett regénypályázat I. díjas alkotása

A borító Herpay Katalin Déri Múzeum irodalmi gyűjteményében elhelyezett áldott magánosság jövel! című selyemképe felhasználásával készült a Múzeum szíves hozzájárulásával.

Felelős szerkesztő: Zentai Csilla

Tipográfia: Király István

Borítófotó: Lukács Tihamér

A könyv Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata támogatásával jelent meg.

ISBN 978 963 8216 42 7

Kiadja: az Alföldi Nyomda Zrt. Méliusz Műhelye

Felelés kiadó: a Könyvkiadó vezetője

A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt.-ben készült a 2007. évben

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 9471.49.01

Ez a mű az író honlapjáról, a http://ballai.vasaros.com/ oldalról származik.

A szöveg bárminemű megváltoztatása, valamint kereskedelmi célú sokszorosítása csak a szerző külön, írásbeli engedélyével lehetséges.

E-Mail: ballai@vasaros.com

I.

Lenni, vagy nem lenni? Kérdések kérdése! Mélységek mélyére vezeti az embert. Aki hallja, beleremeg. Minden hiten lévő fő– és alpapok. Mél­tó­ságok, nemesek, közép és alsóbb renden lévők. Pallérozott és természeti asszonyságok. Gazdagok és szegények. Tudósok, tudatlanok, vallásosak, buzgók és szabad gondolkozásúak. Erősítést, vigasztalást, meg­nyug­ta­tást, gyönyörködést, vagy csak csupa időtöltést kívánók. Poéták, poézist szeretők, vagy ehhez nem értők.

Lehetetlen, hogy egyszer életükben e minden gondolkodású és érzésű személyek a nagy célról ne halljanak valamit. A nyomorult emberiség mindenütt feltalálható vigaszáról. Mást, mint aminő a templomban csendül. Egészen ellenkezőt, mint ami a piacon vagy a fiskális körül döng. Amelynek célja nem adomány, haszon, díj és tized. Önnön éle­tünk megtalálására sarkall. Mit tettünk eddig? Mi következhet ezután? Mi az erkölcsiség fő princípiuma? – A lélek halhatatlansága! Egy poé­tá­nak mily szép, bő, érzékeny, indulattal teljes, képzelődést izgató, mele­gítő és kifeszítő, nagy nemes és forró matéria. Virtusa felemelkedhetik! Az értelem és az érzés, a természet és a vallás erősítik meg a halandó nyelven a halhatatlanságról éneklőt. És minden halandó társa örömmel fogadja az emberiség merész szószólóját. Persze nem azok, akik a Rhédey méltóságos úr temetésén megjelentek. A fényes gyülekezet. Már unták a sok beszédet. Legfőképp az előttem szóló két professzort a templomban. A méltóságos úr azonban engem vont felelősségre a temetés estéjén! Le­hordott, mint egy haszontalan deákot. Mint Szilágyi professzor, Deb­re­cenben, amiért az erdőben együtt pipáztam a tanítványaimmal. Persze, a reggeli temetés ügyében nem az aggasztotta a kamarást, hogy én is együtt dideregtem a temetési gyülekezettel. Jaj, az a dermesztő szél. Amint átfútt a templom résein. Ki látott még ilyen áprilist? Ilyenkor már a Szent György napi ünnepre készülődnek. Mindenkit a tavasz érzete zsongít. A pacsirta és a pinty dala zengedez. A hyacintok illatával töltekezik a vidék. A juhászok kihajtáshoz készítik a nyájat. A parasztok javában veteményeznek. A fiatalok és a vének lázasan keresik a kígyókat. Ki ne tudná, hogy az április huszonötödike előtt fogottaknak meg­por­ha­nyítva csodatévő ereje van? Ki tudja, hogy Teiresias, a jós, ifjúkorában kígyóra lépett, és hét évre nővé változott? De ebben a dermedetben, nem hogy kígyóra, de még ibolyára is alig lehetett találni.

„Azt szavalja az úr, hogy a még létező látja, mindig is kell lennie, s ha nem lesz, csapás volt az élet, melyre, ha múlnia kell, ugyan mi szük­ség volt élni?” – mondta egy áll. Nyakkendőhullámokból kiemelkedő konok bőrcsúcs. Milyen erupció alakítja ki az ilyen képletet? Vagy már az Alkotó, hegyek, óceánok után elfáradva nem figyelt oda, mit csinál? Vagy az égben is van fársáng, és ez csupán egy elszökött maskara? – „Meg, hogy az elveszendő, ezer baj, bú, betegség között csak remél, mint egy számkivetett és mint egy üldözött. Vágyakozik dicsőbb rendelése felé, míg forró láz dobálja, hányja. Hallja, kiről szól ez? Az én felesé­gem­ről? Drága Teréziámról? És mit merészel megkérdezni: van-e méltóbb or­szág, és abba ki megy belé? Mert az Úr látja, hogy a gonoszok tün­döklő napjai forognak. Akik szabadon gázolnak az ártatlan vérben. A szüzek erkölcsét is megnyerik. A szegényt megkéselik a törvény útján. S a ron­gyos árva kenyerét benyelik, az álnokság hálóját hintik el, a törvény kötelét csúfolva szaggatják, mégis a boldogság mosolyog le reájok, szívük víg és nyugodt, orcájok virít. Hogy jön ez ide? Mit nem merészel az úr? Nem mérte fel, hol van, milyen társaságban? Mit illik és mit sem? Tisztes vendégeim a hátam mögött bizony kinevetnek ezek után. Tudja, hogy az az író, a maga pártfogója, Kazinczy is igen lekritizálta az urat? Pedig ő nemesember.”

Szólni sem tudtam. És nem csak a fulladás miatt, amit észre sem vett a főúr. Vagy észrevételezni sem akart. Az etikettbe nem illeszkedik a kö­högés. Amint a betegség, a lázverejték és mindaz nem, ami a halálhoz vezet. De a halál igen. Sőt, a főúri illem szempontjából szinte egyenesen kívánatos. Mi lenne ebből az országból fényűző temetések nélkül? Mi lenne az egyházakból, fiaikból és az ágrólszakadt versifikátorokból e so­lemnitások nélkül? Mégis, amit én néhai méltóságos kohányi Kátsándy Terézia asszony, császári és királyi aranykulcsos kisrhédei Rhédey Lajos házastársának eltemettetésére írtam, az nem valami alkalmi versezet. Az maga a poézis. És miközben majdnem elájulva hallgattam a gróf illem­leckéjét, s a rosszul idézett szövegrészeket, büszkeség töl­tött el. Hiszen ez a magát költőnek tartó mágnás ficsúr unatkozott a saját felesége temetésén! Ezért vehette észre, hogy a vele hasonszőrűek is izegnek-mo­zognak. Kínjában figyelni kezdett hát a halotti beszédre, és megjegyezte mindazt, ami hiúságában sérthette. De a közönyös gyászhuszárok mellől a jégszívű gyászolók fölé legnagyobb hevülettel hintett szavaim nem érintették meg az aranykulcsos urat:

Ímé, míg magamat embernek számláltam
Az emberiségnek becsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.

Most Lilla alakja villan fel. De tényleg ő? Haja nem vuklikban csügg körbe, mint máskor, hanem magos zsiráffésűre csavarva, mint az asszo­nyoké. Ez az a könnyű mousseline ruha rajta, amelyet úgy szeret. Mellye alatt húzva, az ujján steppelve, a kar gömbölydedségére apró rózsaszín fodrocskák hullanak alá. Mint megannyi rózsa, vagy csókra nyílt női ajak. Lilla! Mégsem merem megszólítani. Nem tudhatom, mi­lyen kedvvel van hozzám. Egy baroque kastélyba jutok, ahol színi­elő­adást tartanak. Mozart Boszorkánysípját adják. Papagénón hatal­ma­sakat kacag a közönség. Hirtelen észreveszem, hogy engem figyelnek. Reám irányul a színpadi fény. Néhányan felnevetnek. Csizmát cserélek. Ügyetlenkedem. Szólni akarnék, hogy irányozzák máshová a fényt. Ajkamon lakat függ. Idétlenül hümmögök. Egyre többen kacagnak. El, el a szcénáról! A csizma azonban új, alig tudom lábamra erőltetni. „Nézd csak, a madárember csizmába szorult!” – mondja valaki. A kö­zön­ség felnyerít. „Kalickát néki!” Nem törődöm velük. Elhatározom, hogy mindenképpen dűlőre viszem a dolgot Lillával. Mire felhúzom azt az átkozott csizmát, eltűnik a színház, a nyerítő nézők – és Lilla. Fábián Juliannába botlom, aki nagy örömmel köszönt, és körbekalauzol a palo­tában. Az ő kalapos üzlete, nem is beszélve a férje csizmadia műhelyéről, az európai divat középpontjába került. Ebből engedhetik meg magoknak ezt a szerény palotát. Ehhez a lépcsőhöz a márványt egyenesen Car­rarából szállították. Canova műhelyének legkitündöklőbbjei faragták. A for­duló falfülkéjében enyelgő torzó magától a nagy művésztől való. Iramodnék már szerelmesem után. De nem tehetem. Most, a bálterem ajtajában egy Tang-korabeli porcelán előtt kell megállni. Rendkívül ritka lelet. Főképp kerámia és kőtárgyak maradtak fenn ebből a korból. Miért? Hát ekkor találták fel a porcelánt. Egyezer évvel korábban, mint Euró­pá­ban. Ám a porcelán törik. Az agyag kevésbé. A kő egyáltalán nem. Ezért. Csodálatos korszak a kínai Tang. A barbarusokat visszaszorítják. A Se­lyem-úton ismét virágzik a kereskedelem. Csang-annak több lakója van, mint az ókori Rómának. Virágzik a költészet, a festészet, a zene. Sok az idegen. Áruik, művészetük, vallásaik nélkül lassan elképzelhetetlen a hazai kultúra. Igazi világpolgár város. Belépünk a bálterembe. Ez a Hercules-szála. Európa legnagyobb bálterme. Ebben a Dorottya összes szereplői tízszer elférnének, még akkor sem volna tele. Négy sarkában a hatalmas kolosszusok tartják a mennyezetet. Az Atlas terhét átvállaló Hercules. Jó lenne, ha a mi terheinket is átvállalná valaki néha napján. Követem az intarziás parketta átlóját. Lábammal meglendítem magam. Mint jégen siklom a tükörsima padlaton. Alig tudok megkapaszkodni a brokátfüggönyben, hogy el ne essek. Milyen kellemetlen. Most már Fábián Juliannának is meglesz a vélekedése rólam. „Képzeljék, a vásári hintával téveszti össze a függönyt” – mondja majd az elegáns vacsora­vendégeknek. „Micsoda bunyik” – felel reá mindjárt valaki. Nem merek hátrafordulni. Odakint sűrűn esik a hó. Lilla most száll fel egy szánra. A hajtó gondosan bundába takarja. Feltépem az ablakot. Zuhanok, zu­hanok. Nem is gondoltam volna, milyen magosról ugrom alá. A hajtó a lovak közé csördít. Még éppen fel tudok hágni a szán hátsó kereszt­rúdjára. Sem a kocsis, sem a kedves nem vesz észre. Nem nagyon találok fogódzót. Mindegy, Lilla közelében mi baj érhet? A szán most megdől, én pedig lecsúszom róla. Kétszer meghemperedem a hóban. Mire fel­ká­szálódom, a szán már messze jár. Egész testemben didergek.

Lilla elillant. Talán örökre. Vagy csak álom volt, mint az élet? Lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt. És Rhédey nagyúr? Ő mit óhajt? Szél cibálja az ablakot éjnek évadján. Vagy a fagyosszentek keze. Nem. Nem is maradék ételért könyörgő nyomorék veterán. Csak Lónyai Menyhárt úr szegény házi praeceptora. Frimont generális követségében jár – úri társaságból a tanító a legjobb fellejtár. A méltóságos gróf úr, aranysar­kantyús vitéz, császári és királyi kamarás felesége megholt. A temetési búcsúztató megírására és felmondására szólítanak fel. Magához rendel a nagyúr, mint lokáját, fellejtárját vagy a szabóját. Mindenkinek fontos feladata van a háztartásban a temetés körül. Mert ez a főkamarás úr nem Admetos. Akinek egy Hercules ragadja ki a feleségét, Alcestist a halál karmai közül. A világ legjobb asszonyát. Minden asszony a világ leg­jobbika, amikor belészerelmesedünk. Ám előbb vagy utóbb az önérdek fenköve éles tőrré vékonyítja a női szívet. E spádával a férfit szaggatja kedvvel, védtelen pontjain. A legádázabb ellent is lesújtó bajnok sokáig nem is érti, mi baja, ki bántja. Mígnem a fejéhez vágják, hogy a hozo­mány sokkal nagyobb volt, mint az ő egész vagyona. Minden ezredik vagy csak tízezredik asszony Alcestis. A férjét, Admetost Apollo isten különleges kegyben részeltette. Segítsége nélkül nem foghatott volna egyszerre medvét és oroszlánt a kocsijába Admetos. Márpedig Alcestis apja, Pelias e feltételt szabta leendő vejének. Apollo azonban nagyon hálás volt Admetosnak, amiért emberül bánt vele, midőn a Python megölése miatt nála kellett szol­gálnia. Azt is kieszközölte számára, hogy megmenekülhet a haláltól, ha utolsó órájában valaki más száll helyette a Hadesba. Érezvén az idő közeledtét, Admetos felkereste országa leg­nyomorultabb lakóit. Hanem egy koldus sem vállalta át condrái helyébe a halált. Admetost a barátai kinevették. Végül idős szüleihez fordult. Pherisperai és Clymene azonban koruk és nyavalyáik ellenére sem cse­réltek vele. Csupán Alcestis szánta el magát a halálra, holott ő volt az egyetlen, akitől férje nem kérte és nem is akarta elfogadni ez áldozatot. Hiába könyörgött feleségének, az konokul felfeküdt saját halotti ágyára. Ekkor érkezett vendégségbe Hercules. Admetos szívélyesen fogadta, dú­san megvendégelte, majd engedelmét kérte, hogy magára hagyhassa egy időre. Megholt felesége ravatalánál omolt csak össze. Hercules, hogy ne legyen magában, behívta a szolgákat. Megetette, megitatta, majd el­kül­dötte őket, keressék elő a királyt. A szolgák nyelve meg­oldó­dott a bortól, Hercules tőlük tudta meg, amit vendége iránti tiszteletből nem közölt vele Admetos. Elszégyellte magát, amiért ily vígan élte világát e szo­morú házban, és barátja megsegélésére sietett. Elrejtőzött a sír mö­gött, majd az Alcestis lelkére leselkedő Thanatosra vetette magát. Ádáz tusá­ban lebírta, majd szavát vette, hogy visszaadja az asszony életét. A ha­lál­isten megtartotta ígéretét. Ha volt boldog ember ezen a világon, azt Admetosnak hívták. Ha a boldogság meg­nevez­hető – Alcestis az.

Rhédeyné vajon Alcestise lett volna az aranysarkantyús lovagnak? Mert e jó és kedves asszonyt mindenki szerette. Lehet, hogy nem is néki kellene a sírboltban dermedeznie? Talán az ő sugallatára tett férje az ezernyolcszázkettes diétán tízezer forintot a hadi akadémiára. Lehet, nem is katonai, de igazi oskola alapítására buzdította férjét. Csak hát egy magyar nemesnek létezhet-e cél, mely nem a hadviselést szolgálja? Még ha maga gyáva lenne is csatába menni. Miatta kértek éppen engem a búcsúztató írására? Engem, az úri háztól s úri emberektől irtózó s elbújni szerető Diogenest, Sonderlinget és Lucifugát. S nem Kazinczyt, aki pedig maga is forgolódott az elhunyt körül leánykorában? Vagy épp azért? S miért nem a főkamarás fogott pennát? Pedig költőnek tudja magát. Ráérő idejében verselget, asztaltársasága pedig lelkesedik reá. Mégis, ilyen alkalomra hivatásos versificator szükséges. A gyász­men­té­jét sem maga szabja a nagyúr. Meg tán a szörnyű fájdalomtól alig szó­lalhatna. Nagy tisztesség. Terézia asszony olvashatta a grófnak címzett levelemet, melyben támogatását kérem. A mellékelt versek, lehet, meg­ragadták. A férfiak írják, a nők pedig olvassák a verseket. Mondhatta az asszony, csak támogassák a költőt. A kamarás akkor elengedte fülei mel­lett az élő szavát. Most – későn – mégis kedvezni igyekszik néki. Akárki volt is Kácsándy Terézia – megholt. Több lehetősége már nem lesz, hogy rontson vagy javítson az életen. Mindenki felett továbblép az idő.

Rhédeynét máshogy fogom elbúcsúztatni, mint valamikor a cíviseket és cívisnéket. De hogyan? A jeges szél átfútt a rosszul helyreállított ház résein. A tanító azt mondja, ha reggelre kész tudnék lenni, felvinne Vá­radra a generális úr. Mégis kedvesebbnek kellene lennem vele. Magam is hányszor jártam legációba annak idején. A legszebb éveim voltak azok. Nem csak, mert jól tartottak; gömbölyödő fejérszemélyek és szívélyes házi­gazdák egymással versengtek, hogy vegyek még az ételből, kor­tyint­sak a borból. Hanem, mert még mindennek előtte voltam. Miután már Széchényi gróf Nemzeti Könyvtárába is ajánlkozhattam állásra, most holmi alkalmi versifikálásra zörgetnek fel? Hát persze, ki mást? És mi­csoda poézis lesz! Egybefoglalom benne, amit a Szomorú halotti ver­sek­ben, s korábban az Álomban és a Broughton religiói lexikonában filo­zó­fiailag elértem. De még egy pohár borral sem tudom megkínálni a kül­dön­cöt. E jeges veremben nincs meleg kandalló, mely előtt helyet kínál­hatok néki. Az üzenetre rögtön várják a választ. Mi legyen az? Ho­gyan is gondolták a nagyurak? Nem, reggelre nem készülhetek el. Meg­ígérem, tizedikén magam megyek.

Április tizenegyedikén végre Váradon. Az éjjeli utazás, álmatlanság, rend nélkül való koszt, hideg, nedves levegő elgyengített. Csak rendes ebéd és egy kis rövid álom által reficiálódhattam. Másnap Rhédey sze­mé­lyes udvarlására mentem. Nagy sürgölődésbe csöppentem a palo­tában. Mindenki az elhunytról s a temetésről beszélt, de igazi bánatot csak Terézia asszony komornáján láttam. Legalább is úgy gondoltam, közeli perszonálja lehetett az a még fiatal asszony, aki néha csak maga elébe meredve könnyek gyöngyeit pergette. A kamarás úr, mint kor­má­nyos a hajón – mely sekélyecske zátonyra futott – tökéletesen uralta a helyzetet. A felöltönyt utolsó próbára hozó szabónak, a gyászhintó dra­pé­riáját be­mu­tató gazdasszonynak, a pipáját behozó lokájnak azt mond­ták keskeny ajkai:

„Rendben van.”

Amikor azonban számlát akart benyújtani a fuvaros vagy a fűszer­szám kereskedő, kihegyesedő szemöldjei azt kérdezték:

„Hogyan?”

Hosszas várakozás után bocsáthattak csak a főúr elébe.

„Hát ideért?” – az arc mozdulatlan maradt, talán csak a felsőajak jobb­ján lévő szemölcs rezdült kissé. Rögtön szabadkoznom kellett:

„Nem tudtam rögvest indulni. A verseken dolgoztam, nagyságos uram.”

„Rendben van.”

Rendben? De hát mi a rend? Boldog halak, kígyók, férgek és bogarak, a természet szülöttei élhetnek csupán rendben. Édesanyjokat ők soha el nem hagyják. De az ember az erkölcs, e száraz dajka s az ész, e mostoha hideg intései után kóvályog. A nyert jót megveti, s képzeltekben bízik. Az állatnak szőrt és tollat ad édesanyja, mindennap terített asztal várja, hajléka az erdők boltja. De az ember mezítelen jön e világra – s azonnal szüksége van atyafiakra, rokonra, bölcsőre, fedélre. Étele, itala, ruhája izzadságba kerül. Fürtjei még fiatalon őszbe csavarodnak. Hisz nem kisebb áldozatra kényszerül, mint hogy szabadságát feladja.

Másnap magánosan dolgozgattam a búcsúztatáson. De sietnem kel­lett. Hisz a koporsóba tételen megint jelen kellett lennem. Ó, egek! Az a szép fejér asszony. Mintha egy liliomsziromra, egy hyacintra szögez­nének fedelet. De vajon jobb-e fiatalon virágként, mint vénen elfonnyadva verembe tétetni? Az élet sem tudja reá a választ. Ifjú vagy öreg halálát látni egyaránt megindít. S mind több temetésen vagyunk túl, annál inkább. Délelőtt az udvarban megjelentem, s fekete ruhám alkal­matlan volta miatt tekintetes Domokos Lőrinc úr ebédjére nem tart­hat­tam a társasággal. Estve az udvarba mentem, ott vacsoráltam, azután a nagyságos úr és tekintetes Bek Pál úr előtt a versek nagyobb részét felolvastam. A zárt ajkak annyit mondtak:

„Rendben van.”

Így hát a legnagyobb értetlenséggel vettem, hogy a temetés végén reám rontott haragvón a nagyúr. Köszönetet persze ilyenkor alig vár az ember. De kutyába vételt még kevésbé. Alig győztem bocsánatát kérni, miközben okát sem igen értettem. Borzongásomat alig tudtam palás­tolni. Az ajtón kilépve a láz megrogyasztotta térdem. És még illen­dő­ségből ott kellett maradnom vacsorára. Mintha kisebbített Cerberusokat tálaltak volna elébem. Minden falat külön beleharapott a torkomba. Remegő léptekkel támolyogtam lefelé a palota fényes lépcsőin. A lokájok mint faszobrok álltak ott. Senki soha így nem hagyott cserben. Nagy Gábor egyszer, talán… Éreztem, hogy abban a hatalmas szálában, a sok­száz nemes, a többtucat lokáj jelenlétében teljesen egymagam vagyok. És ez erőt adott. Rogyadozó lábaim megacélosodtak, horpadt tüdőm elég levegőhöz jutott, hogy elhagyjam a házat, és még a grófi lak utcájában se vágódjam el. Csontos kéz markolta tüdőhólyagjaim. És nem volt velem az apám. Pedig, hogy tudott ápolni gyermekkoromban!

„Fiam, te csak melegíts vizet, és hozd ide egy dézsába – mondta édes­anyámnak. – De békát ne tégy bele, betegnek lesz. Azazhogy nem is betegnek, hanem Miskának, aki beteget játszik. Nem kapsz levegőt, ebadta? Nosza, nékem sem kell.”

Azzal apám befogta a saját orrát.

„József, az Istenért, mit csinálsz? – kérdezte ijedten édesanyám. – Meg­fulladtok mind a ketten.”

„Én nem, csak ő. Csak az orromat fogtam be, nem a számat.”

Erre felkacagtam. A nevetés hörgésbe torkollt. Köhögtem, köhögtem, amíg egészen meg nem könnyebbültem.

„Na, most már tényleg jöhet az a víz, mert lassan nem lesz kit gyó­gyítani” – mondta apám.

Plurima mortis imago! – számtalan ábrázatja halálnak. Ó Virgil kö­rü­lötted hány formában süvöltözött a halál, míg Maecenasod ki nem ragadott a torkából? Vagy csak alattomban kerülgetett, mint szegény Palinurust, a legigazibb rómait?

Hirtelen felültem az idegen ágyban. Széles, kerek, tiszta arcot láttam, amely egy kissé mindig mosolyogni tetszik. Mint a cinteremből jövő anyókáké, akik könnyüket szárítgatják, de gyászukon átüt a derű, hogy a megholt már nem szenved többé, mint idelenn.

„Kicsoda kegyelmed?” – kérdeztem.

„Isten szolgája, uram.”

„És hol vagyok én most?”

„Váradon.”

„Nékem már Debrecenben kellene lennem.”

„Az Úr akaratján függesztődünk.”

„Legalább hívja ide Sándorfi doktort.”

„Tegnap itt járt.”

„Tegnap? Már harmadnapja fekszem?”

„Holnap eljön ismét. Azt mondta, feküdjön nyugodtan az úr. Egyék egy kis levest. Tegnap kaptunk egy tyúkocskát, azt megfőzte a házi­asszo­nyom. Az Úr mindig tudja, mikor segéljen.”

„Egy falat sem menne le a torkomon.”

„Hogy is akarna kegyelmed Debrecenbe menni? Egyék hát.”

Valamit mondott még, de azt már nem hallhattam. Rettenetes csend lett. Sűrű homály gombolygott felettem, váratlan szélvész zúgott, ordí­tott fülembe. Admetos oroszlános, medvés szekere messze ragadtatott, feljebb, mint amiről Illyés próféta valaha is álmodozhatott.

II.

Amikor ezernyolcszáznégy március huszonötödikén meg­ér­kez­tem Debrecenbe, első dolgom volt Csokonai Vitéz Mihályt fel­keresni. Én a professzor úrhoz hasonló tanítót nem ismertem. Nem volt neki sem törvényre, sem börtönre, sem virgácsra, de még csak haragra vagy csak hangos szóra is szüksége. Mert a tekintetes úr jókedvvel foglalkozott velünk és hasonlíthatatlan modorral. Mi, a tanítványok örömmel hallgattuk, s tanultunk. Sem botrány, sem büntetés a Csokonai úr professzorsága alatt Csurgón nem történt.

Öt évvel ezelőtt, egy májusi napon hirtelen kerekedett szél tépte, cibálta meg a csurgói oskola kertjében sétáló Kovács István segédtanítót és a társaságában lévő személyt. Az új professzor rendes magasságú ember volt, ám keskeny vállakkal, melyeknek óriási fej terhét kellett hordaniuk. A szemlélődőt annyira mag­ne­tizálta hatalmas szemeivel, hogy az arc hibáit, a himlőhelyeket s a lehorgadó orrot csak később lehetett észrevenni. Vállai vas­kos, szinte már nőiesen gömbölyded karokban folytatódtak, me­lyekkel beszéd közben olykor hevesen hadonászott. Magyar ruhát hordott, nem németes kaputrokkot, mint a tanárok közül egyre többen.

– Mintha áprilist írnánk. Szent György ilyen bolondos, pedig hol vagyunk már attól? – mondta Kovács István.

– Egyszer csak szél támad – szólt az új professzor, szűk mellét meghazudtolóan erőteljes hangon –, mikor előtte minden nyu­godt volt. Jön egy pillanat, és hatalmas suhogás hangzik. A fák sírva meggörnyednek. Az öregebbje ágait veszejti, vagy ketté­hasad. Olyik gyökerestül kifordul. Gondolkozott már azon, mi­ből keletkezik a szél?

– Nem, nem gondolkoztam. Még sok tennivaló áll előttünk.

– Előttünk? Megcsinálta már uraságod az oktatás szisztémáját?

– Meg van az csinálva. Az első osztályban deklinációt tanítunk, a másodikban konjugációt, a harmadikban szintakszist.

– Ami a latint illeti. És a magyar poézist?

– Magyar poézis? Nem kell az senkinek.

– Majd fog kelleni, ha megtanítjuk.

– Milyen könyvből lehet azt tanítani?

– Abból, amelyet én írok meg, az oktatás szisztémájával együtt.

– Eddig is boldogultunk a kollégiumi fundamentumokon. Miért írna könyveket meg szisztémákat kegyelmed?

– Mert én Csokonai Vitéz Mihály vagyok.

Ez tehát nem Lósy Pál. Hát akkor hogyan csöppent ide? Hóna­pokkal később Csokonai professzor maga mondta el nekem az osztályteremben, mogyorópucolás közben. Már vagy egy jó esz­tendeje – a komáromi csapás után – bevette magát a rengeteg Somogyba, midőn egyik vendéglátója, gimnáziumunk alapítója, Sárközy István főszolgabíró, szóba hozta az oskola gondját. Fes­tetics György gróf, hűbérurunk, vonakodva adta meg bele­egye­zését. Elég gond és költség van a Georgiconnal is. A főszolgabíró azonban több megyei nobilitást is maga mellé sorakoztatott, így Festetics jószágkormányzóját, Nagyváthy Jánost is. (Akkoriban deákként nemigen értettem az effajta huzavonát. Ma, mint hites ügyvéd, Somogy megye táblabírája, már csodálkozom, hogy mi­lyen gyorsan sikerült keresztülvinni a dolgot – alig néhány hónap alatt.) A gróf, mikor beadta a derekát – és megnyitotta a pénz­tárcáját –, azt a feltételt szabta, hogy famózus személyt hívjanak meg professzornak. Ez az alkalmas valaki nem más volt, mint Lósy Pál. Na hiszen, a Bagolybáró. Amikor erről a személyről mesélni kezdett a professzor úr, Sárközy István jobbra-balra dőlt a nevetéstől, s a legjobb palack borai közül hozatott fel a foly­ta­táshoz. Esmérte ő azt az elbizakodott alakot Debrecenből. Nagyra volt vele, hogy a Wartensleben grófék nevelője. Képes volt a Kol­légium sedesétől kérvényezni, hogy vele különlegesen bánjanak. Vele, a kinevezett Bagolybáróval. A felsőbb osztályos deákok ősszel ugyanis végigmustrálták az elsőéveseket, a „baglyokat”. A legfennhéjázóbbat közülük azután rábeszélték, hogy kér­vé­nyezze a „bagolybáróságot”. Ha megkapja – bolondították –, már elsőéves korában kiváltságai lesznek, gyakrabban eltávozhat a Kollégiumból mint a többiek, tíz legénnyel előbb választhat legá­ciós helyet, s biztosra veheti, hogy majd ötödéves korában seniort csinálnak belőle. Persze, az aspiránsok többnyire gyanút fogtak, de Lósyval – aki ráadásul még Császári előnevét is kihang­sú­lyozva külön nevetség tárgyává lett – sikerült megíratni a kér­vényt. A karácsonyi legációs választáson azután a krónikás – mely ki lehetett volna más, mint Csokonai Vitéz Mihály – nagy ováció közepette átadta a megverselt bagolybárói oklevelet, madzagon lógó suvikszpecséttel, de úgy, hogy a kezét mindjárt vele összemaszatolja az újdonsült báró. Ettől kezdve egy éven át, a következő Bagolybáró-kinevezésig, köznevetség tárgya lett a fickó. Így hát Császári, minthogy a deákság magából kivetette, még erőteljesebben haladt abba az irányba, amely felé hajlamai is vitték, s feljebbvalóihoz törleszkedett, kik közül persze legjobban Szilágyi Gábor professzor kegyeibe sikerült beférkőznie. Nem is igen fog az majd Jénából egy ilyen kis helyre, mint a csurgói gim­názium visszasietni. A főszolgabíró még huhogott is tetszésében. Azután a nevetés elültével Sárközy Istvánnak az az ötlete támadt, hogy ha már így állnak a dolgok a Bagolybáróval, Csokonainak kellene kézbe vennie az oskolát. De csak úgy ideiglenesen nem, szabódott a professzor úr. Máshogyan nem is lehet most, mert a gróf eldöntötte a Lósy személyét, de ha az tényleg ilyen világ­csavargó, sokára jön csak haza, Mihály bebizonyíthatja az egy­házmegyei gondnokságnak, mint felügyeleti szervezetnek, a maga rátermettségét, azok pedig odahathatnak Festetics úrra, hogy őt véglegesítse a Bagolybáró helyett. Mindenféle részeges rektorok kezében már teljesen lezüllik az oskola, hónapokkal ezelőtt dobták ki az utolsót, bizonyos Benedek Istvánt, azolta a Kovács segédtanítót a gondnok úr testvére, Csépán János alsoki lelkész segíti ki, de hát ő sem lehet ott folyvást. Ne hagyja So­mo­gyot teljesen kultúra nélkül, aki maga is büszke arra, hogy innen származott el, s ősapja e vidéken kardjával vívta ki magának az armálist! Meg aztán a főszolgabíró úr édes gyermekei is e gim­náziumba járnak, megnyugodna és örülne, ha Csokonai kezei alá kerülnének. Erre már semmi ellenvetést nem tehetett a professzor úr, hogy annak az embernek, aki az utóbbi esztendőben oly sok­szor szíves vendéglátója volt, és az atyafiságában szintúgy kézről kézre adatta, maga is végre komoly szolgálatára legyen.

– Erre parancsoljon az emeltre – mondta a segédtanító. – Éppen most fejezték be.

Ezt bizony érezni lehetett a friss malterszagból. A legtöbb terem üres is volt. A berendezettekben sem igen akadt oktatási fel­szerelés. Nehéz lesz itt hatóságoknak rátermettséget bizonyítani! A megyei nobilitások csak a tárgyat látják, na nem az eszme, a szellem, a tudományos alkotás, a mívesség tárgyát, hanem ami­be beleülhetnek, amit megfoghatnak, amit megehetnek. Márpedig itt szék sincs. És a vizsgákon az ilyesmiket fogja mindenki figyel­ni. Kinézett az egyik ablakon. Pillantásunk ekkor találkozott elő­ször.

– Egyáltalán, hol vannak a deákok? – kérdezte Kovácsot Cso­ko­nai úr.

– Épp ott láthat a tekintetes úr egyet a kertben – válaszolt a segédtanító. – A Gaál Lacit. Szünetet engedélyeztem nekik, amíg megmutatom a professzor úrnak a gimnáziumot.

– De miért nem foglalta le őket valamilyen feladattal? Olyan­nal, amely uraságodat is érdekli. Ezeket estig is alig fogja újból összeszedni.

– Hogy a tekintetes úr mire nem gondol!

Sárközy István valóban javasolta Festetics grófnak, hogy Cso­ko­nait kérjék meg ideiglenesen a tanításra. Az egyházmegyei gondnokság ülésén azonban Szentgyörgyi esperes úgy véle­ke­dett, hogy Csokonai nem való professzornak, mert amint Deb­recenben tanuló fiától, Istvántól hallotta, a poétai osztályt is elvették tőle, és még Szokolainak is jó barátja, pedig az korhely alak. Csokonai úrhoz hamarabb eljutott a hír, semmint azt a főszolgabíró közölhette volna vele. Na, arról szó sem lehet, hogy holmi helyettes professzori állásért vele ilyen canossát járassanak. Ugyan, nem pápa az, csak holmi pápista, érvelt a főszolgabíró. Higgye el, hamarosan maga fogja kérni, hogy nevezzék ki Cso­konait, hisz nem tud milyen beszámolót adni az oskola mű­kö­déséről a tanügyi hatóságoknak. Így is lett. Két hét múltán az esperes nem is a főszolgabíróhoz, de magához Csokonai úrhoz fordult, hogy vállalja el a csurgói gimnázium professzorságát. De ő nem állt kötélnek. Hogy is vállalhatja, mondta, mikor ő nem való tanítónak. Az idő pedig telt, közeledett a nyári exámen. Szentgyörgyi lázas sietséggel felkereste a főszolgabírót, hogy mi lesz az oskolából, ő Csokonait megpróbálta, de semmiképpen rá nem beszélhette, holott előbb maga nagyon kérte. Hogy mennyire kérte, azt Sárközy Istvánnál jobban senki sem tudta, de azzal küldte el a főtisztelendő urat, hogy majd ő elrendezi ezt a dolgot, csak arra ügyeljen a jövendőben, Csokonairól való ex cathedra kijelentései előtt tanácskozzon vele, vagy legalább egy olyan személlyel, aki ismeri is a költőt. Szentgyörgyi megígért mindent, csak már rendeződjön ez az ügy. A meghívást elfogadja ad interim, mondta végül méltósággal Sárközy Istvánnak Cso­ko­nai Vitéz Mihály.

De mit is fogadott el? Az urak Csokonai ideiglenes meg­bí­zá­sával teljesen meg is elégedtek abban, amit végeztek. A pro­fesszor úr a leckéket nyomban elkezdte, s a tőle kitelhető móddal szakadatlanul is vitte. Milyen környülállások között! Tanuló­tár­saink elszéledtek, rétor és szintaxista mindössze kilenc maradt. Ám a mi elménk gyepfogta mezejét is jócskán letarolta a felejtés. A deákban épp oly fogyatkozást mutattunk, mint a számvetésben s az erkölcsökben. Tankönyvek nem voltak. A professzor úr Sár­közy Istvánt kérte meg, hogy tiszteletes Budai úrtól hozassa el Fábri professzor Geográfiáját, s küldesse el a részére. Az a könyv a legjobb a magyar földrajzra, benne a hétszázkilencvenhatig történt változásokkal, s szerzőjét úgy tekintették Németföldön, mint nemrégen Büschinget. Csokonai Vitéz Mihály könyvei és írásai is Komáromban maradtak. Salláriumot sem kapott. Majd rendezik ezt a kérdést, mondták az urak. A főszolgabírótól vehe­tett fel előlegbe huszonöt forintot. Az is mire volt elég? Beköl­tö­zött az elhunyt Nagy Gergely tiszteletes feleségéhez, aki avégre, hogy kosztot, ágyat és kiszolgálást adott, egy hónapra négy forintot kért. Ebben a gyertya nem volt benne.

Soha nem felejtem el az első órát. Miután a segédtanító itt-ott a pálcát is alkalmazva, nagy nehezen összeterelt minket, igen nagy lármával várakoztunk. Csak a zaj ült el kissé, amikor az új pro­fesszor belépett az ajtón, a hásmálódás nem maradt abba. Kovács István, hogy az elöljáró tekintélyének nagyobb nyoma­té­kot adjon, éppen rám akart suhintani egyet, mikor így szólt Cso­ko­nai Vitéz Mihály:

– Tegye csak el a cannáját kegyelmed, arra itt nem lesz szükség. Gyerekek, ki tudja, mi az a jambus?

Senki nem tudta. Elhallgattunk.

– Jambus vagy futóláb, amelynek az első tagja rövid, a hátulsó pedig hosszú. Jambusvers az, amely többnyire ilyen jambus­lába­kon jár. Mint például:

„Nyögdécselő szelecske,
Repülj Laurám felé,
S jelentsd, hogy sohajtás vagy;
De meg ne mondd, kié!
Bús csermely ha melléd jő,
Valld meg, hogy könny valál
De mely szemből fakadtál
Azt, csermely, meg ne valld.”

Így fordította le hazánk és literatúránk óriása, Kazinczy Ferenc úr Metastasio versei közül a XIV. kantátát. A jambusok régen gúnyo­lásra és gyalázásra voltak alkalmaztatva. Így bosszulta meg Hip­pónax az őt kicsúfoló piktorokat. Archilochus ezt a versnemet, amint Hephaestio mondja, egy Jambe nevű menyecskétől tanulta. Scaliger azonban a jambus eredetét egészen Apollónak a Python­nal való harcáig viszi fel. Python ugyanis azt a parancsot kapta Júnótól, hogy ölje meg Letót, kivel férje, Jupiter bűnös kap­cso­latba elegyedett. Ám Jupiter Delusra menekítette kedvesét, ki ott Apollónak, a művészetek atyjának s Dianának, a szűzi isten­nő­nek adott életet. Apollo felnövekedvén nekiindult, hogy bosszút vegyen édesanyja üldöztetéséért. A Parnassus-hegy lábánál meg is találta Pythont, és nyilaival halálra sebezte. Azon a helyen, ahol eltemette, Apollo jóshelyet alapított, s papnője, Pythia az ő jöven­dő­mondását közvetítette az embereknek jambusokban. Horatius, Ovidius, Velleius Paterculus, és a nagy kritikájú Bayle azonban Archilochust teszi feltalálójának. Ez az Archilochus poéta a hu­szonkilencedik olympiász idején élte virágkorát. Szörnyű csúfo­lódó és átkozódó ember volt írásaiban, amelyeket a tőle talált hatos jambusokon készített. Nem csak ellenségeit, hanem jó em­bereit, barátait, sőt tulajdon anyját, s ami még több, önnön magát is megszidalmazta. Többek között, hogy Lycambe a lányát, tett ígérete szerint, néki feleségül nem adta, egy kemény szatírát írt ellene, melynek olvasása után Lycambe és annak lánya magokat a gyalázat miatt való kétségbeesésből, felakasztották.

Lélegzet-visszafojtva figyeltünk. A professzor úr járkálva, kar­jait meg-megemelve, hangjával az egész termet betöltve harsogta:

– Csak ezért az egy mértékes versért, a jambusért is majd meg­halnak a napnyugoti nemzetek, s ha a spanyol a maga paran­csoló, hideg a betűit, az olasz az ő egybeolvadó, gömbölyeg sza­vait, a német a sok diftongust és felgyülemlő konszonánsait erre a téjoszi taktusra rákényszerítheti, boldognak tartja magát és anyai nyelvét, s igazságtalan örömében truccol a néhai Ióniának dicső­ségén. Hát te Árpád nemzete! Mikor fogod közönségesen érezni, hogy a te nyelved, és egyedül a te nyelved alkalmatos a görög Múzsák hasonlíthatatlan harmóniájára? Mert a különbféle mű­ne­mek megtanulása s alkalmazása végül édes anyanyelvünk pal­lé­rozását célozza. S új tudásunkkal bizony, megtaláljuk régi kin­cseinket is. Sok igaz magyar szavunk némely jó magyar előtt is esméretlen, mert több vármegyében már feledésbe merült, s mos­tanra, mikor nyelvünkre jobban kezdünk ügyelni, csak néhol és talán a legegyszerűbb magyarok közt maradt meg. Más részről, azt is sajnálva kell tapasztalni a vizsgálódó s a mindent meg­ol­vasni kívánó magyarnak, hogy régi törzsökszavaink a szokásból kimentek, és vagy csupán csak ivadékjaikban élnek, vagy egész famíliástól együtt magvuk szakadt. Ezért legfőképp azok a gyarló fordítók okolhatók, kik hajdan a deák és egyéb eredeti munkák közül nem az idegen nyelvet a mienkre tenni, hanem a mienket akarták amannak a kaptájára szorítani. Nyelvünk anyanyelv, pom­pás, méltóságos, hajló, és a modulációira nézve, az élők kö­zött, az olasszal vetekedhetik, amint azt Kazinczy Ferenc tanítja. Keressük fel hát a rabotázó magyart az ő erdeiben és szkíta pusz­táiban. Hányjuk fel a gyarló énekes könyveket, a veszekedő pré­dikációkat, a szűr bibliopoliumon kiterített szennyes román­co­kat, hallgassuk figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor put­tonyost. Akkor találunk reá az Árpád szerencsi táborára, akkor leljük fel a nemzet ama mohos, de annál tiszteletesebb ma­rad­vá­nyit, amelyeket az utazott és olvasott uracskáknak tár­sa­ságában hasztalan keresnénk.

Kovács István észrevette, hogy bekövetkezett a szünet ideje. Ő, egyedül a teremben.

– Miért, hogy gyakran a legigazabb dolgokat a legegyszerűbb viszonyok között lehet feltalálni? – kérdezte az új professzor.

Feszült csend ült a termen.

– Thales, egy a hét görög bölcsek közül, aki az egyiptomi pa­poktól a matézis tudományát és az égvizsgálást megtanulván, arra nemzetét is reá kapatta, az úgynevezett jonicai sectát fun­dálta. Egyszer egy estve az égre függesztett szemekkel a csil­la­go­kat vizsgálván az udvaron egy verembe esett, mire a vén szol­gá­lója így csúfolta ki: „Te a feletted lévő dolgokat kívánod kita­nul­ni, s nem látod, ami a lábod előtt van.”

Harsogó nevetésben törtünk ki.

– Vajon mit vizsgált Thales? Mi az, melynek esmérete még a lábtörés veszélyét is felülmúlja? Vagy ott volt Galileo Galilei, akit kutatásaiért börtönbe vetettek, és tanait csak máglyahalállal való fenyegetettségében vonta vissza. Mely erő vezérelte Giordano Brunót, hogy rettenetlen szívvel a tűzbe lépjen, és a legszörnyűbb halált is vállalja a gyáva emberiség előtt örök példázatul?

Kovács István segédtanító sem tudott volna erre mit felelni. De már az időről teljesen megfeledkezve várta ő is a választ, mint mi.

– Képzeljetek el egy erőt, amely önmagát megemeli. A ter­mé­szet az! Ennek ismerete hajt minden tudós elmét, s szolgál egyben örök példázatul is. Ha valakinek a gondolkodása eltért a mér­ték­től, a természet az, amely visszavezeti a helyes irányba. Mint a térkép az eltévedt utazót. A térkép olyan, mint ahogyan a madár látja föntről a világot. De hát kell-e a madárnak térkép? Látjátok, milyen nyomorultaknak látszhatunk mi emberi lények! A pa­csirta csak kikél a tojásából, s egy-kettő már az ég magosában repülhet. Ám csak repül ott, hogy mi van alatta, bele sem gondol. Vagy hogy annak értelme is volna. Míg mi értelmünkkel nem csupán a világot térképezhetjük fel, hogy sajátságait lerögzítsük, de abban a magosban is mongolfírozhatunk, ahová a pacsirta fel­jut. És lesz idő, amikor még sokkal feljebb jutunk!

Közeledett a vizsga. Tudásunk rohanvást növekedett. És nem a pálca kényszere hajtott bennünket, hanem a kíváncsiság. Minél jobban tanultunk, annál több érdekességbe pillantatott be ben­nünket Csokonai Vitéz Mihály. Nemrég még a szintaxisban bot­la­doztunk, most meg önálló versezeteket írtunk. S mi lenne, ha a solemnitásra bemutatnánk egy színdarabot is? Egyöntetű lel­ke­sedéssel szavaztuk meg a javaslatot. Mi legyen hát az a darab? Mert az Csokonai Vitéz Mihálynak eszébe sem jutott, hogy elő­adas­son valamit Molière-től, Goldonitól vagy Kotzebuétől. Ko­vács István segédtanítótól ellenben fontos értesüléseket kapott Császári Lósy Pálról, aki majd diadalmasan megjön Jénából, és elfoglalja a katedrát, csináljon Vitéz akármit is. A Bagolybáró még az ő érkezése előtt levélben jelentette, hogy a doktori szi­gorlatot rendkívüli sikerrel tette le, Heinrich professzor nem is az új doktornak, hanem egyenesen Csurgónak gratulált, Hennings professzor délutáni kávéra hívta, Schtitz professzor pedig fel­kérte, hogy levelezője legyen a jénai Literaturzeitungnak. Több sem kellett a professzor úrnak. Hiszen ott volt a Patvarszkyja, egy vígjáték Terentiustól, mai világhoz alkalmaztatva, és magyar­or­szági történetté téve, melyben Sulzer színi esztétikája alapján igaz erkölcsöket festett és érdekes jellemeket rajzolt. Na, a bajkeverő fiskálist csak át kell alakítani a külhoni szokásokat majmoló madárijesztő Szászlakivá, s kész a Bagolybáró. Akinek van füle hozzá, már a belépőjéből meghallja majd, várhatóan miképp köszön be a professzor, akit oly epedve várnak Jénából:

Már én, tekintetes uram, annyira hozzászoktam azoknak a csinos nem­zeteknek minden kottümjeihez, hogy mihelyt valami nem aus­ländis, előttem kedvet nem talál. Velem a somogyi sódért, turi saj­tot, azt az elszenvedhetetlen kövér magyar kolbászt meguntatta az a fáin, ah igen fáin westfaliai sonka, helvéciai sajt és veronai sza­lá­mi. A kecsege igen jó hal, de minthogy magyarországi és komisz, százért nem adok egy skóciai heringet, vagy egy venetiai szardellát. A magyarországi halak közül nem is szeretek egyebet az egy vizá­nál, de az meg is érdemli, mert kétszáz mértföldnyiről emigrál mi­hozzánk.

Csokonai úr majd megpukkant nevettében, midőn e sorokat írta. Nos, e figura azon töprenkedik, hogy megtelepedjen-e So­mogy­ban, az ország legakadémiátlanabb részében, ahol a diplo­máit sem fogják érthetni. Érdemes volna-e feleségül hozzá holmi vidéki magyar nemes leánya? Hozzá, a világot összejárt, kül­föl­dön kipallérozott filozófushoz, kinek akkora becsülete van, mint még egy magyarnak sem volt, nagy tudósokkal, doktorokkal, pro­fesszorokkal, sőt udvari tanácsosokkal paroláz. Végül persze azt a konzekvenciát vonja le, hogy nem. A darab címe mi más le­hetne, mint Cultura? És nem múlhatja-e felül ebben a nagy, kül­honból hazaszármazó professzort mindjárt a somogyi földesúr szekretáriusa?

Hanem, hogy a darab arányai se szenvedjenek kárt, a pater senex figuráját is át kellett alakítania. Petronella apját egye­ne­sen Nagy­váthy Jánosról, oskolánk egyik alapítójáról mintázta, aki ezer­hét­százkilencvenhét óta Csurgón gazdálkodott. Csokonai úr azért is szerette őt, mert a magyar hajnalkor, hétszázkilencvenben klérus­ellenes röpiratokat adott ki.

Közeledett a vizsga napja. Minden készen állt. A vígjátékot egy hét alatt megtanultuk. Csokonai professzor egészségi állapota azonban megrendült. Éjszakánként megholt apja szellemével der­medten elemezgette az oly ismerős szimptómákat. Harmat gyengeségében napközben az óráit is a szobában volt kénytelen adni. Még szerencse, hogy oly kevesen voltunk a deákjai, elfér­tünk néhai tiszteletes Nagy Gergely uram ágya körül. Itt került sor az első próbákra is. Az előadásnak meg kell lennie. A professzor úr remélte, hogy meggyógyul egzámenre, a nagy alkalomra – melyre még ruhája nem volt. Illő, zsinórral kihányt ünnepi felöltönyt ugyan miből készíttethetett volna magának? Nyomorú­ságában Csépán Istvánhoz fordult, hogy, ha már a Gondviselés és az urak őt ebbe a stációba rendelni méltóztattak, mi módon lehetne elég tehetős az egzámeni solemnitásra egy ruhát készít­tetni. Még azt is fel­ve­tette, salláriuma terhére kölcsönözne vala­kitől harminc forintot a ruhára.

Elkövetkezett a vizsga napja. Sárközy tekintetes úr, akire pedig az ünnepi felöltöny elkészíttetését bízták az urak, késett. Kovács István segédtanító alsóbb osztályosai már mind felmondták a lec­kéjüket. Festetics György gróf kegyesen mosolygott. A poétai osztályra, vagyis miránk került a sor. Csokonai Vitéz Mihály szé­gyenszemre, háziasszonya megholt férjurának egy bő, hosszú, avult kaputjában kezdett egzaminálni bennünket.

Rögtönzött versírásra Festetics György azt adta fel: „Somogy vármegye derék tartomány”. Midőn már huzamosabb ideje íro­gattunk, Gaál Antal felegyenesedett. A gróf hozzálépve kérdezte:

– No, fiam, talán már készen is vagy?

– Mindjárt készen leszek – válaszolt Anti –, csak erre az utolsó szóra „harasztja” nem találok alkalmas rímet.

– Mi az, mi az? – kérdezte Csokonai úr, majd végigfutott a so­ron, s azt súgta: – Hol a liget a bocskort önmaga szabja.

Gaál Antal aztán felolvasta versét, mely annyira megtetszett a grófnak, hogy öt aranyat ajándékozott neki.

Ekkor toppant be Sárközy István, a szép új ruhával. A pro­fesszor úr azonban egy ideig tette, mint ki teljesen belemerült az egzámenbe, hogy észre sem veszi a főszolgabírót. Végül az ki­hí­vatta, s megmutatta új felöltönyét, egy szép zsinóros kék mentét, muszka fejér prémmel, hozzá lajblit, zsinórral kihányt magyar nadrágot, fénylő, ezüstsarkantyús csizmát, csinos kalapot és még egy kerek szürke köpönyeget. A professzor azonban vonakodott. Ha már hagyták, hogy ósdi maskarájában kezdje meg, nézzék is végig az urak így a vizsgáztatását. Sárközynek csaknem rá kellett erőltetnie az ünneplőruhát. A terembe díszmagyarban visszatérő professzor láttán a gróf kegyesen mosolygott.

Az egzámen befejeződött. Most jött a java. A termet szín­pa­dia­san átrendeztük, Csokonai professzor elhelyezkedett a firhang mö­gött. A közönség elé kijött Mikolai Jóska, meghajolt, s így szólt:

– Ez a hely, s a környülállások, mind akadályára voltak annak, hogy a teátrum regulái csorbulást ne szenvedjenek. Tegyük még hozzá, hogy a leghíresebb színházakban is hétszámra készülnek. Itt egy hét alatt ki is dolgozták, le is írták, meg is tanulták, játszani is próbálták a teátrális darabot, mégpedig az egzámeni szoros na­pok­ban. Másutt a költő minden játékhoz való dolog viselésében úgy tehet, amint akar, csak képzel és parancsol. Itt a firhangok is csak tegnap készültek el. Végül a poéta (mert ez tesz ám leg­töb­bet), hathetes nyavalyái alatt, felét kedvetlenség, felét pedig nyö­gés között többnyire az ágyból diktálta az itt következendőket.

Oly sok gyötrelem, bizonytalanság, kavarodás, akadályoztatás után széjjelhúzódott a függöny. A professzor úr szíve a torkában vert. Csak el ne rontsuk a szöveget. Szokatlan jelmezében el ne botoljon valamelyikünk. Le ne szakadjon a sebtiben felaggatott firhang. A végszavaknál nem lehet hiba. Hisz az egész darabot megtanultatta velünk, hogy mindenki minden pillanatban, összes porcikájával része legyen az előadásnak, akár a színpadon, akár a kulisszák mögött, egyikünk a másikat megsegélhesse zava­­rában. De a táncokat és az énekeket nem gyakorolhattuk kellő­képpen. A beteg szobájában nem volt klavír. Mit nem mér­ge­lő­dött, hogy ez a nyavalya is épp most vette elő. Ott a firhang mögött már a prológus előtt teljesen beleizzadt új ruhájába Cso­konai Vitéz Mihály. Ám, hogy a függöny felemelkedett, ment min­­den, mint a karikacsapás. Maga sem akarta hinni. Úgy fickán­doz­tunk a színpadon, mint a nekieresztett kiscsikó, aki élvezi, hogy szökelleni és nyihogni tud.

– De arra a papra is haragszom – harsogta telt hangon a szín­padról Pofókunk, Nárai Dani, mint egy igazi gazda –, aki magyar ruhában nem jár, magyarnak tartja magát, magyaroknak pré­di­kál, magyar kenyeret eszik, magyar bort iszik reá, úgyszólván, miért szégyenli hát magyar ruhában járni, ollatén állapotban lévén? Megkövetem, a’ csak olyan, mintha a magyar baglas juhok mellett kaputrokkos ihász állana, úgyszólván.

És a Rákóczi-nóta, a darab legfontosabb dala is oly szív­me­len­getően csengett ajkáról:

„Haj Rákóczi, Bercsényi – Thököly
Nemzetünknek régi híres magyar vitézi
Hová lettek, hova mentek nemzetünknek
Régi híres magyar vitézi?
    Szegény magyar níp
    Mikor lesz már íp
Mert a sasnak körme között, körme között
    Fonnyad mint a líp.
    Törékeny mint cseríp
    Szegény magyar níp.”

Csokonai professzor úr, miután elbúcsúzott a végig kegyesen mosolygó Festetics gróftól és a vármegye többi urától, igen meg­dicsért mindannyiunkat, s megígérte nekünk, hogy ha jó lesz az idő, a szabadban folytatjuk a leckéket. Nagy megelégedés ömölt végig bensején. Lám, két hónap alatt is milyen eredményt hozhat az új pedagógia. Mégsem a debreceni monasticus professzo­rok elag­gott szisztémája jelöli ki a jövendő oktatásának útját. Végül fá­radtsága és törődöttsége halványodó érzéseit is elfeledtette házi­asszonya aranyló húslevese, melybe lúdgégét is tett, s azután a gyenge kirántott csirke ugorkasalátával feladva. Mert Nagy Ger­gelyné lelkületében is, mint Apollo a Python kígyó felett, győ­zedelmeskedett az érzékenység a takarékosságon aznap, melyet ünnepi étekkel óhajtott kedves lakója előtt kifejezni. A derék özvegy különben igen kedvelte Csokonait urat. Majd minden este felemlegette azokat a napokat, amikor a költő kilencvennyolc áprilisában lázbetegen megérkezett Csökölre, ahol szegény megboldogult ura életét a tiszteletesi teendőknek szentelte. A menyé­vel, Kis Bálintnéval felváltva ápolták, de oly rosszul lett, hogy már másnap Kaposvárról Varga doktort kellett kihozatni hozzá. Három hétig élet s halál között volt. De nagy türelemmel viselte a kúrát, s hálás volt egy pohár vízért is. Azután, hogy felépült, ki­derült, micsoda vidám uraság. Nem is akarták elengedni. Hanem hát, a professzor úrnak kita­va­szodott, s kiszállt, mint a méhek a gyűjtögetnivalójuk után. Pedig akkor még nem is kellett fizetnie a kosztért. Hej, ma sem kellene, ha szegény férje urát oly hirtelen magához nem szólítja az Úr, sopánkodott gyakorta Nagy Ger­gelyné. Ilyenkor Csokonai Vitéz Mihály azzal próbálta javítgatni a vigasztalhatatlan lelkészné kedvét, hogy sose bánja a penziót, professzori fizetéséből kitelik az. Persze nem bánta volna, ha betoppan Mátyás király, hogy a leves színén úszó zsírkarikákat csengő aranyakra váltsa be.

Néhány nap múltán azonban Nagy Gergelyné azt az értesülést vette Csépán István gazdasszonyától, hogy az oskolafelügyelő szigorú levelet kapott Festetics György gróftól. Ezen írás elején arról szólt, hogy a vizsga lefolyása és az ifjúság tudományos elő­haladása köztetszésben részesült. Csokonai úr ugyan inkább mu­lattató tárgyak előadásával kedveskedett, de annál jobban fel­tűn­tek Kovács István másodtanító érdemei, tanítványainak alapos, biztos feleleteiből. Csokonai urat eléggé kimenti a rövid készületi idő, de meggyőzte a grófot arról, hogy ez a gimnázium már rég felvirágzott volna mások felett, ha gondoskodtak volna rendes tanárról, akár csak ideiglenesen is. Következő soraiban abbéli két­ségének adott hangot – s a jövendőre nézve bizalmas figyel­mez­tetésnek szánta –, hogy az a színdarab a gimnáziumi inspek­tor bírálatán átesett volna. Mert annak a parasztfiúnak Rákócziról és Bercsényiről elénekelt dala, jóllehet tréfálkozva és némi gúnnyal hozódott elő, sem a hallgatósághoz, sem a helyhez, sem a mostani időhöz nem illett, sőt egyáltalán menthetetlen hiba volt. A gróf határozottan kijelentette, hogy ha még ezen túl is meg­hívnák, soha addig meg nem jelenik, míg kellő biztosítékot nem nyer arról, hogy a nyilvános vizsgán vagy efféle látványosságon semmi olyas elő nem hozatik, ami gyanúra vagy kétértelmű ma­gyarázatra adna alkalmat. Sokkal helyesebb volna, és arra is kell törekedni, hogy ilyen ünnepélyeken uralkodó Felséges Urunkat vagy a Felséges Nádort dicsénekekkel magasztalnánk szívünk teljességéből.

Ez a vélekedés? Tehát a pálcázó, citátumait tanítványaival vissza­szajkóztató Kovács segédtanító érdemlette ki inkább a mél­tóságos úr elismerését, mint ő, a „mulattató tárgyak előadója”. Akinek a deákjai önállóan képesek bármely témát megverselni, s akik közül Gaál Antit a verséért a gróf öt forinttal jutalmazta. Ő, az országosan ismert poéta soha, egyetlen verséért sem kapott ennyi pénzt. És akkor még azt mondja Kazinczy: „Der Künstler lässt sich bezahlen”. De mit számít a pénz a vesztett dicsőséghez képest! Kovács István úr példája meggyőzte a grófot, hogy ez az oskola már felülmúlhatna más gimnáziumokat, ha gondoskodtak volna „rendes tanárról”. Vagyis „bagolybáróról”. Semmit nem értett meg a kegyúr a darabból. És ennyire megijedt a Rákóczi-nótától! Ő, aki a Graeven huszárezred alezredeseként folya­mod­ványt írt az ezerhétszázkilencvenhetes országgyűléshez a ma­gyar ezredek itthon tartását követelve. Akit éppen a magyar nemzet ügye iránt való korábbi buzgólkódásáért fosztott meg kamarás­ságától tavaly Ferenc császár? Ő ne örvendezne e nótának, amely a széjjelvert, meggyalázott magyarság maradékában tartja még a lelket? Mi lett ebből a nemességből, amely még a kilencvenes, kilencvenkettes diétán oly büszkén pompázott arannyal pazarlón kihányt mentéjében, kócsagtollas kalpagjában, s minden har­ma­dik szavánál a kardjához kapdosott? Miképp lehetséges, hogy a nemzet színe-java, mely nemrég még a Contrat social alapján követelte a hitlevelet az uralkodótól, most a német császár élteté­séig, s a francia nemzet, sőt, egyenesen a Világosodás eszméinek tagadásáig jutott? Hogyan állhatott meg Magyarországon az idő?

Pálóczy Nagybajomban egyszer elmesélte Csokonai professzor úrnak azt a színi játékot, melyet Ferenc császár eljátszott, s mint valami tragika, még el is sírta magát, midőn kilencvenkettő jú­niusában négymillió megajánlását kérte a magyar rendektől a fran­ciák elleni intervenció költségeire. Az összeget és célját Cso­konai Vitéz Mihály is ismerte még Goráni röpiratából, melyet Ka­zin­czy küldött el neki. „Minapában legjobb atyámtól megfosztat­ván – idézte az országgyűlés elé lépő császárt Pálóczy – a stá­tusok közé jöttem, hogy a legközelebb elmúlt napokban kedves anyám­tól lett fosztatásom által megkeseredett szívemen esett újabb se­bem enyhítését leginkább azoknál kereshessem, akik nem csak a Fejedelmekhez való hívségüket megtartani, hanem azokat iga­zán szeretni is tudják. Akik megértik, hogy azért nem fog­lal­koz­hatok jogos sérelmeik orvoslásával úgy, mint szeret­ném, mivel mind a háborúnak, amelyet a francia nemzet minden általam szol­gál­ta­tott ok nélkül, igazságtalanul indított, mind más tarto­má­nyaim­nak az országlás kezdetén előforduló sürgetőbb gondjai és a Ró­mai Birodalomnak mostani környülállásai enge­met attól elvon­nak.”

És azok a nemes magyar lovagok, akik előtt rögvest világos volt, hogy „a Fejedelmekhez való hívség” alatt a császár nagy­nénje, a veszedelemben lévő francia királyné iránti köte­le­zett­ségek is értendők, nem látták át, hogy saját szabadságuk és a nemzet földbetiprásán is munkálódni kezdenek, midőn, mint már korábban annyiszor a Habsburgok segítségére sietnek? Nem látta át ezt Festetics György, Széchényi Ferenc, Sárközy István, Domokos Lajos és a többi Enciklopédián pallérozódott követ? Pálóczy Horváth Ádám átlátta – és szavazott a többiekkel.

Végül mindenki a saját sorsán keresztül éli át a történelmet. Aki vagyonokat halmozhatott fel és mások bírája lehetett, nem­zete környülállását végül is jónak ítélheti. Ha Festetics szólít fel az idegen király és nádor ünneplésére – legyen.

Csokonai Vitéz Mihálynak hiába diktálta az önérzete, hogy el kellene mennie Csurgóról. Nem tudott cserben hagyni bennün­ket.

* * *

Dió, dió, mogyoró,
Recsegő, ropogtató,
Rop, rop, rop!

Ezt harsogtuk, midőn kimasíroztunk a vadaskertbe mogyorót gyűjtögetni. Menet-jövet a professzor úr elmagyarázta az egyes fák, bokrok nemét, jellegzetességeit, s látásuk, vagy csak hangjuk alapján a madarakkal is ismertetett bennünket.

– Legegyszerűbb dolgunk a nádirigóval van, mert az csak a saját danáját ismétli – kezdte erdei madártanóráját a professzor úr. – A seregély igen könnyen megtéveszti az embert, ha nem látják, mert kiválóan mímeli bármely más madár énekét. A szaj­kónál jelesebb utánzó pedig nincsen, lehet, ha kutyaugatást hallo­tok, eb sehol, csupán egy kicsiny madár a fa tetején. A bölömbika még nála is apróbb, s akkora hanggal bőg, mint a marha. Még a sere­gélynél is szebben énekel a feketerigó. Egy kitündöklő mu­zsikus, Bihari János mesélte nékem, hogy a kocsma környékén, ahol mu­zsikál, a rigók egy-két héten belül az ő dallamait kezdik fújni. Minő változatossága ez a természetnek. A szarvasbikák össze­akasztják agancsukat, néha komolyan megsebzik egymást. A fia­tal hímoroszlánok a párviadalban a falkahím megölésére törnek. A madarak egyszerűen énekelnek a madárkisasszonyok ke­gyeiért, akik végül a legkiválóbb szólistához mennek férjhez. S a kakukk, kit tojáskorában idegen fészekbe csempésznek, miért nem válik nádirigóvá vagy vörösbeggyé? Mert míg a rigóhölgyek a virtuo­zitásban kívánnak gyönyörködni, a kakukklányok csak az igazi, egyszerű kakukkdalra kíváncsiak, amely minden ka­kukkfiú vele született sajátja, csicseregjenek bármi cifrákat is a fészektársak.

És valóban, addig a madárfütty madárfütty volt. Miképp vala­kinek a jambus, a chorijambus, a hexameter, a háromütemű tizen­kettes, az alexandrinus csak valami vers. Vagy, mintha valaki a Föld összes nyelveit egyfélének hallaná. Ám, amint a professzor úr bemutatta a különbféle fajok jellegzetes danáit, az erdő úgy telt meg számtalan madárnéppel, melyek felismerése örömmel töltött el bennünket, s az összhangzás a szólamok ismeretében szebbé vált. Nagy vidáman s jócskán szedtünk hát a mogyoróból, magunknak is, a professzor úrnak is. Az övét, mintegy három­vékányit az oskola egyik szobájában teríttette le. Sárközy Lajossal esténként vele együtt törögettük, s ettük a jó piros magvakat, s mohón ittuk szavait:

– Deák prozódiát akárhol is tanulhattok, de magyart nem. S mily örömest hallgatjuk a poézist és a morált azon a nyelven, amelyen szüleink és a jó öregek csepegtetik belénk az emberi mivolt első zsengéit. Ha a mi kardoskodó őseink jókor kezdettek volna gon­dolkozni, most nékünk, unokáiknak, nem volna helyünk a pana­szolkodásra. Ne hibáik felett keseregjünk hát, hanem tanuljunk náluk többet, hogy illő módon helyre üthessük tévedéseiket. Még nem éppen késő. Igaz, hogy legutol vagyunk az európai nem­zetek között, de annál inkább méltó törekednünk, a dicsőség is annál szeresebb lesz. Az a durva német nyelv, amely most már a számtalan jó és rossz könyvekkel egész Európát elborította, s a tudományokkal egyedül maga kívánja elnyelni, mi volt a Gellért meséi előtt? Vizigothus nyelv. Hát a mi nyelvünk milyen nyelv most? Vízimongol nyelv! De azért ebben az állapotában is szebb és alkalmatosabb a legkipiperézettebb német nyelvnél. Nosza, fiaim, vessük magunkat bele!

Amit nekünk ígért, teljesítette. Ám azt nem ígérte meg Festetics grófnak, hogy nem ír újabb darabot. Mert ebben a drámában mindenki idiotizmusban szenved majd, s az egyetlen valós sze­mély önmaga lesz. De micsoda travesztált módon bemutatva. Kuruzs doktor, borbély, alkimista, kéznéző chiromantista, zsib­vásáros és drótvonó, kosárfonó és poéta:

Sok ezer jókat, mint megannyi kárbunkulusokkal körülkoszorúzott jó napokat kívánok és komprekálok úri kegyes gráciájának. Nin­csen-e valami nyavalyája az úrnak, vagy nem akar-e eret vágatni, vagy mostanában köpölyt hányatni úri tagjaira, vagy magát tre­panáltatni; vagy akármijét arannyá változtatni, inspecie azt a bot­ját? Vagy nem akarja-e jövendő sorsát hallani, mikor házasodik meg, lesz-e szép felesége, hány fia lesz, hány leánya, melyik szabó­val varrat legszebb nadrágot, makk aduba nyer-e többet, vagy a tökbe? Elvész-e a szömölcs az orráról, vagy több is nő hozzá? Sat. Akar-e valami avult ruhát eladni vagy venni, ezüstgombot, fél viseltes gatyamadzagot, elvásott lakatot, beírott papirost, maradék gánicát? Vagy akar-e az úr fazekat drótoztatni, pipát köttetni, ros­tát korrigáltatni? Vagy pedig, ami ehhez hasonló mesterség, név­napi köszöntőt, halotti búcsúztatót, poszita vagy lakodalombéli salutatiót, vagy más ehhez hasonló kupec poézist parancsolni; vagy no, kosárt köttetni?

– Vajon észrevette-e valaki, hogy a szerelemáhító vén Kar­nyó­né és a körülötte legyeskedő hozományvadászok komikájából az én figurám kilóg, csakúgy, mint e csurgói színből? – kérdezte a pro­fesszor úr mogyorótördelés közben. – Az, akinek csupán Ko­vács István segédtanító érdemeire volt szeme? Az, akinek az ural­kodók magasztalását áhítják a fülei?

Készíttetett is mindehhez Csokonai úr egy oltárforma alkot­mányt, annak felső részén egy zömök piramissal, melynek három látható oldalán a franciák ellen küzdő hatalmasságok címerei lettek kimetszve. Azt a pódiumra helyeztette és belerakott mé­csek által kivilágosíttatta. Estve gróf Festetics és más magyar urak idegyűltek kíséretükkel. Ekkor a professzor úr ünnepélyesen fel­lépett a címeres alkotmány elébe, s felolvasta a mantuai győzelem alkalmából szerzett poémáját, Az igazság diadalmát. Az oskolán kívül mozgó ágyúkat rendelt, melyekből a versezetnek kijelölt pauzáinál salvék lövettek. A nagy lárma között ki hallhatta meg, hogy ember az embernek emberrel áldozik, a megcsalt népek kezén újra megcsördül a bilincs, s Európa roskadt oszlopai resz­ket­nek? Ki eszmélhetett az

Imé, Európa sok szerencsét kíván,
Ezt kiáltja: éljen Szelim és a Díván!

köszöntésre dörrenő üdvözlő lövések alatt, hogy azt a Szelim szultánt, a „vallások tisztelőjét”, napkelet búsult oroszlánját kérte fel, parancsolja pusztán lovagló, sátorban lakó muzulmánjait Fran­ciaország ellen, Párizs dámáiban rettegést keltve, szép sze­meikből könnyet csepergetve, kinek hadai már megsemmisítő vereséget szenvedtek Abukirnál Bonapartétól, a tábornoktól, ki útban van Európa felé, hogy elsöpörje a mantuai győzőket?

A nagy solemnitás után eloszoltunk egyhónapos szüreti vaká­cióra. Csokonai Vitéz Mihály helyettes tanári megbízatása lejárt. El is hagyta Csurgót. Nagy Gergelyné hívta meg szüretre Bárdi határában fekvő szőlejébe. A szentai erdőn kocsikáztak át, a pap­né, a fiai és a professzor úr, amikor a kocsis, hogy előbb érjenek a következő faluba, Bolhásra, letért a rendes útról. Éppen arról folyt a szó, hogy a minap betyárok raboltak itt ki valakit, amikor a szekér megállt – eltévedtek. Találgatták, merre induljanak, mi­dőn a bokrok közül szakállas, nagybajszú, szűrbe öltözött embe­rek toppantak elő. Csak úgy villogtak fényes baltáik, hosszú pus­káik s pisztolyaik.

– Kinek a cselédei? – kérdezte Nagy Gergelyné el nem tudván fojtani ijedtségét.

– Bocskoré! Ha ismeri – hangzott a mogorva válasz.

– Nem ismerem, hová valósi lenne?

Itt sietve közbeszólt Csokonai Vitéz Mihály:

– Őkegyelmük pásztor emberek, és itt kinn szoktak lakni az erdőkön. Szabad emberek őkegyelmük, nem uralnak senkit, nem is parancsol őkegyelmüknek senki az istenen kívül, kinek ege alatt szabadságban élnek.

– Igaz, uram, jól mondá! Minekünk nem parancsol senki, de azért mi is szolgálunk ám azoknak, kik ránk szorulnak.

– Elhiszem kegyelmeteknek, és megkövetem, s kérem is, hogy mivel mi itt az utat nem tudjuk, mondanák meg: jól megyünk-e Bolhás felé?

– Nem, de ha Bolhásra szándékoznak, belevezetjük az útba. Eredj előre, Pista, s utána, kocsis!

Bár egy fertályórát félelmek között voltak az utasok, az elöl és há­tulról is zsiványoktól vezetett és kísértetett kocsiban – de végre csakugyan jó útba igazítva, szinte jókívánással tovább bocsát­tat­tak.

Máskor az óbor zamatáról, a mustról meg a fia­talok összeis­mer­ke­déséről folyt a szüreti beszélgetés. Most azonban egyébről sem esett szó Bárdi határában, mint a betyárkalandról.

– Fel nem foghatom – mondta még harmadnap is ijedten pi­hegve Nagy Gergelyné –, hogy azok a gonosz és megátalkodott emberek végül nem hogy ki nem fosztottak bennünket, de még az igaz útig is elkísértek.

– Ez csak egyféleképpen lehetséges, hogy sem gonoszok, sem megátalkodottak nem valának.

– De hát zsiványok!

– Mihály bátyám jól értette a nyelvüket! – vetette közbe a na­gyobbik fiú.

– Mindenkihez egy nyelven szól az emberség. Csak a hiú önzés használ különbféle hangnemet érdeke szerint válogatva.

– Nem a nyelve, Vitéz Mihály bátorsága mentett meg ben­nün­ket! – szólt most bele a kisebbik is.

– Megölhettek volna bennünket! – sopánkodott a papné.

– Ez árva Somogy népe nem csak kanásznak lenne való, ha éppen nem kanászok nevelnék – mondta Vitéz.

– Kanászok? Hogy érti kegyelmed?

– Mire fordítják itt a pénzt az urak, még a legnagyobbak is? Borra vagy disznótorra. A szegény hát zsiványnak áll. Nem fáj a szíve minden magyarnak, hogy a magyar fiakkal senki nem akar gondolni? Hány megye áll oskola nélkül? Csak Debrecenben négyszáz tógás és ezer alsó osztályos tanul! Hát elég lehet egy gimnázium egész Somogy vármegyének? E múzsáknak szentelt kies tartományban harmincöt elmét kell mindössze kimívelni? Ennyi itt a tudomány becsülete?

– Már ez is szép érdem a kegyelmes gróf úrtól.

– Egy fársángi bálra többet költ, mint erre az egész oskolára. Kegyed tudja, tűzifánk sincs, ha ki nem segél olykor.

– Majd még akadnak a gróf úrnak más segítőtársai is. Sárközy István főszolgabíró sem csak a törvény, de a tudomány és az os­kola ügye mellett is van.

– De még hányan ellene. És nem csak a parasztok közül. Ha a földet nem mívelik, mi lesz abból? Ha jóba nem nevelik, hány polgár lesz bunyikká? Kegyed meg csak csodálkozik rajta, ha éppen főbe nem kólintja?

Az ijedelem azután zavarodottsággá, végül anekdotává forrta ki magát, melyet Csokonai Vitéz Mihály oly ízesen adott elő, hogy Nagy Gergely tiszteletesné asszony azon szomszédjai is többször megfordultak a tanyán, akiket már több éve nem látott. A professzor úr abban a hiszemben töltötte gond­talan vakációját, hogy a jénai óriás októberben megjön, s ő be­csülettel búcsút vehet e szerencsétlen oskolától. Október végén, mi­dőn a holmijáért visszatért, a Bagolybárónak még se híre, se ham­va nem volt. Az oskolafelügyelő, Csépán István várta. Édes­­kedve, mézeskedve csak rábeszélte, hogy a téli félévet is tanítsa végig. Ígérte, hogy a fizetése is rendben lesz, csak most nem hozhatta magával, mert őt is váratlanul érte Lósy professzor úr távolmaradása.

– Mert a jénai professzornak sem készült fizetni – csattant fel Csokonai úr.

– Jaj, dehogy is nem – szabadkozott a gondnok. – Új professzor, új rend, mint uraságod is tudja. Csak a kegyelmed ügye, szállása tanfelszerelése már el van rendezve, a szisztémája ki­alakítva. Mi akadályozza hát, hogy szorultságunkban bennünket meg­segít­sen?

És őt ugyan ki segéli szorultságában? A megyétől, a hűbérúrtól is mire számíthat? – gondolta a professzor úr. Mert a nemesi há­zaknál, névnapokon, torokon való látását is a verseivel, mókáival bizony keményen megszolgálja.

– Amire szüksége lesz, mind megkapja! – fogadkozott Csépán István.

– A versírás nem poézis, mely a gondolatok, a képzelődés a tűz természetében és felöltöztetésében áll – szónokolta előttünk első novemberi óráján Csokonai Vitéz Mihály. – A versírás csak a sza­vak hangzásának rendszerbe foglalásában áll, hogy azok har­mó­niával szálljanak az ember fülébe. Lehet valaki jó poéta, ha mind­járt verset nem ír is. Ellenben jó verseket írhat valaki, de azért nem poéta. A legjobb, ha a kettő együtt van. A dr. Földi ha­son­la­tosságát igen szeretem. Csudálatos mesterség követ­kez­ménye a méhek lépe, mely sem nem édes, sem nem táplál. A színméz ellenben, ha nincs is hatszögű lyukak reguláiba öntve, mely kívá­natos. Mit ítéljünk hát a lépes mézről, mely a szép rendet az édes ízzel együtt kínálja?

Odakint már ködös ősz nyomta a tájat. De mi még zümmögő méhecskéket láttunk, akik gyors szárnyakkal siettek lábaik vi­rág­porterheit lerakni a kaptárba.

– A szép lelkek az emberi nemzetség kezdetétől fogva kívánták a magok gondolataihoz a külső harmóniát is hozzáadni. A fülek állyukain belopódzván az agyvelőbe, kétféle nyájas fortéllyal ve­hették meg az elme fellegvárát. Némelyek a szótagok számának és a versek sarkának hasonlatosságán munkálkodtak. Mások a ki­mondandó beszéd idejére ügyeltek, melyet a lassú és szapora hangzás alapján mértek. Így keletkezett a rímes és a metrikus ver­selés. Sokan pedig, még tovább menvén a külső piperézésben, mind a kettővel kívánták verseiket ajánlani. Ezt kétszeres vagy dimetrikus verselésnek nevezzük. Az ember fülei igen finom al­kotmányok. Azt, ami magától beléjük csavargott, és ütésével meg nem erőltette, kedves hangnak tartották az emberek. E gyönyörű harmóniákat előbb saját hangjokkal, azután zenélő szer­szá­mok­kal is próbálták követni. Ekképp származott az énekelt és szer­szá­mos muzsika. Ám az emberek örömest kívánták hallató szó­val is ki­fe­jezni érzéseiket és indulataikat. Apró sorokat kur­jon­gattak a mu­zsika mellett, amely ma is megesik. Így született a vers. Néme­lyek annyi szótagot mondtak ki, ahány percentés volt a mu­zsi­kában. Mások pedig arra vigyáztak, hogy szavaikat a muzsikával együtt pattogtassák. Ez a mértékes és a sarkalatos vers eredete. A sarkalatos verseknek csak a barbarus nem­ze­tek­nél volt divatja. A régi görög és római poéták a mértékes verseket gya­korlották, a rímeket nyelveikbe csupán a barbarusok és a ba­rátok oltották be. Ma pedig a legcsinosabb európai nemzetek is sar­ka­latos ver­se­zeteket írnak. Egész Európában egyedül csak a magyar nyelv alkalmatos a rímes, egyszersmind a mértékes ver­sek míve­lésére. Sőt, azt merem mondani, hogy a magyarnak sem hang­zá­sával, sem a benne találtatható kellemetes és bő sarkalatok szá­mával, sem a szótagok bizonyos, állandó, meghatározott kur­tán vagy hosszan való ejtésével, egyszóval, valami a poé­zisnak külső ékes­ségét teszi, eggyel sem dicsekedhetik más előt­tünk es­mé­retes nyelv is a világon. Igaz, hogy a versezés mind a két ne­mére alkal­matosak a jelesebb ázsiai nyelvek is, mint az arabs, a perzsa és a török. A zsidó versekben pedig sem rímre, sem mér­tékre nin­cse­nek szedve a szavak, hanem az egész ver­selés csak a hasonló vagy ellenkező értelmezésű mondásoknak össze­raká­sában áll.

Persze a tekintetes úr sem fizetést nem kapott, sem ellátást. Kénytelen volt megint Csépán Istvánhoz folyamodni, hogy a téli napok bekövetkeztével, addig is, míg Lósy professzor úr lejönne, méltóztasson a szobájának és klasszisának való fáról, valamint azok fűtéséről és az éjszakákra nézve szükséges gyertyáról ren­delést tétetni. Ha ugyanis konvencióban nem szolgál, szol­gá­la­tával pedig továbbra is élni akar a publikum, legalább a min­den­napi fogyasztásáról provideáljon. Ne legyen továbbra is kény­telen a gyertyátlan estvéken Nagy Gergelyné asszonynak is terhére lenni, s a fűtetlen hideg napokon, éjszakákon ugyanott és a farkasordító klasszisba zsugorogni. És pláne, köznevetségre maga fát vágni és elfűteni.

Gyertya! Mily nyomorúság az után könyörögni! S mi végre kellett az a gyertya? Én ott aludtam, abban az oskolai szobában, ahol Csokonai úr dolgozott. A Mester gyertyavilágnál olvasott, jegyzetelt, úgy dolgozott oktatási szisztémáin s – mindenek előtt – a magyar vers elméletén. Már akkor, gyermekként felfigyeltem rá, hogy e férfiú micsoda környülállások közepette vívja harcát a Somogy megyei Heliconért.

– Mert azok előtt, kik kétlenék, hogy a Nicocles kitagadott fiá­ban Themistocles, a hazát s tudományokat szolgálni kívánó The­mistocles van bebimbózva, és hogy a korinthusi Alcibiades Athaen­ban is tud Alcibiades lenni, Csurgón megmutatkozni kí­vá­nok! – szerette mondani.

Az oskola gondnoka ellenben nem figyelt semmire. Nem is igen tehette volna, hisz még az oskola tájékát is messze elkerülte. Csokonai nem hogy a négyszáz forintos professzori, vagy a kétszázas másodtanítói salláriumot – de sokszor még a tűzifát sem kapta meg. Gyakran az órák értékes idejének terhére kellett velünk összegyűjtetnie az erdőn a rőzsét.

– Miért nem segít a Mesteren senki? – érdeklődtem tőle.

– Diogenésztől megkérdezték, miért van az, hogy az emberek a koldusoknak adakoznak, a bölcseket pedig nem segélik? – mondta. – A bölcs így válaszolt: „Mert félnek attól, hogy magok is sánták és vakok lehetnek, de hogy bölcsekké váljanak, azt nem remélik.”

Ezernyolcszáz februárjában mégiscsak előkerült a Bagolybáró. Csépán István marasztalni akarta Csokonai Vitéz Mihályt, a gróf­ra hivatkozva, mondván, hogy szó van egy másik osztály fel­állítá­sáról is. A nemleges választ követően gyorsan elszámoltak. A dísz­­­ruha árát is kalkulációba véve az oskolafelügyelő ötven fo­rinttal akarta kifizetni a professzor urat. Ő azonban nem fogadta el a pénzt, úgy távozott az oskolából. Közülünk még a leg­ke­mé­nyebb természetű tanítványok is hosszasan siratták. Igen szép búcsú­vétellel köszönt el tőlünk:

– Kedves régi tanítványaim, szenvedő társaim! Talán mikor ebben, a reám nézve szomorú órában, amelyben tőletek búcsút venni kívánok, papirossal megjelenve szemléltek engem, azt gon­doljátok, hogy mes­terségesen előre elkészített cikornyás mon­dó­kával akarok, nem annyira szívemnek és tinéktek, mint az üres ceremóniának tenni áldozatot. Vál­toztassátok vélekedésteket! Az igazság és a jóindulat kevés szóval él. Ma­gam is e kettő ösztö­néből szólok. De késem még egy kevéssé, mert ha úgy éreztek, mint én, amint hiszem, hogy úgy is éreztek, tudhatjátok, hogy az esztendő számra érlelt szeretet nem oly könnyen veheti reá ma­gát, hogy egy szempillantás alatt vegyen búcsút soha el nem felejthető tár­gyaitól. Ha tehát az a néma ékesenszólás, amellyel ábrázatomon és szí­vemben olvashattok, és amely az erőltetett mesterség truccára akár­mely piperés orációnál többet szól, tőlem és reám nézve nem elégséges, meg­szólalok, ámbár beszédem terhére vannak egymásra duzzadozó indu­la­taim, megszólalok. Óh, mely szűk és erőtlen akármely nemzet nyelve is egy teletelt szív kifejezésére! A ti irántam való önzetlen és igaz szere­tetekért, amelyet még ekkoráig minden tanítványomtól megnyerni sze­rencsém volt, nem csak most, a hálálkodás ceremóniás ideje alatt, hanem minden majdani megemlékezésemben is köszönetet mon­dok. Meglehet, sok esetben saját hajlandóságomnak s a ti kíván­ság­toknak csak félig, vagy annyira sem feleltem, vagyis felel­het­tem meg. Kérlek, mindezt vagy temessétek el a szerencsés fele­dékenységbe, vagy az előt­tetek esmé­retes gáncsoknak és kivált utóbbi méltatlan szív­szorít­ta­tá­saim­nak tulaj­donítsátok. Jövendő tapasztalástok mind bővebben meg­tanít reá ben­neteket, hogy a háládatlanok, valamint legnagyobb, úgy legpiszkosabb bűnösök is e világon.

Menjetek már hajdanában
Kedves nyájam, menjetek!
Többé e fák árnyékában
Nem dallok már véletek!

Menjetek… vagyis én megyek. Ti pedig maradjatok. Az isten, a tu­do­mányok és a jó rend istene viseljen úgy gondot rólatok, hogy a jöven­dőben boldogságtokat, embertársaitok kölcsönös segélését, a haza díszét, vagyis a hármat együvé foglalván, az Úristen dicsőségét a veletek együtt élő emberiség szemlélhesse. Sem reám, sem mikor tőlem a szép nap fénye és öntudásom a sír­halom által elszakasztatik, az én hamvaim szégyenére ne váljon, hogy ti nékem valaha tanítványaim voltatok. Sajnálom, hogy el kell válnom titőletek. Jobban sajnálom, hogy csak kevés ideig tehettelek tanításom által holtig való adósimmá. Legjobban pedig azt sajnálom, hogy e kevés idő alatt nem oktathattalak benneteket úgy, amint tulajdon lelkem esmérete parancsolja önmagamnak. Hanem azzal az egy vigasz­talással, vagy ha szabad, dicse­ke­dés­sel hagylak itt benneteket, hogy a tőlem tanultaknak egy s más hasznát látjátok az oskolán kívül, a kö­zön­séges életben is.

Melyre nézve Didó Aeneasbeli búcsúzó, vigasztalással és kese­rűség­gel elegyített utolsó szavait teszem magamévá:

„Classem praeclaram statui, mea carmina vidi,
Felix, heu nimium felix si littora tantum
Nunquam Dardaniae tetigissent nostra carinae.”

III.

Nem sokat kellett érdeklődnöm Debrecenben, az első járókelő a Csokonai-porta felé igazított. A Csokonai famíliát igen szomorú környülállások között találtam. A ház jó része még úgy volt, amint a két év előtti tűzvészben leégett. Beléptemkor egyenesen Csokonai Vitéz Mihály ölelő karjaiba szaladtam.

– Lacikám, Gaál Laci, édes fiam!

Istenem, négy éve, hogy nem találkoztam azzal az emberrel, aki miatt évek óta Debrecenben kívántam tanulni, aki a világ minden tudományaiba bevezethetne, s nem jut eszembe semmi okos, amit kérdezhetnék tőle.

– Mivel foglalja le magát a professzor úr? – nyökkentem végül.

– Postára járok, fiam – mondta Csokonai Vitéz Mihály.

– Ejnye, a tréfás kedvét megőrizte a professzor úr.

– Tréfás lehet a dolog maga, de a kedvem igazán nem az. Egy igen fontos, recepissés levelemet, mely éppen a Festetics György gróftól érkezett, három hónapig hevertették a postán, s ezt a pos­ta­mester úgy kívánta elütni-vetni, hogy az én nevem Deb­re­cen­ben esméretlen, és hogy azon levél a postán nem kerestetett.

Arcába szökött a vér, úgy folytatta:

– De, hogy az én nevem elég esméretes ebben a városban, azt talán hosszasan vitatni nem is volna szükséges! Debrecen nékem szülőföldem, itt nevelkedtem, az atyám közönséges kedvességű ember volt, az anyám tanácsbeli ember leánya, magam is, ha talán nem kérkedésnek látszana, mindenkor esméretes és inter aequales kitündöklő voltam. Hazai városomon kívül csak öt esztendeig tartózkodtam teljes életemben. Azolta pedig már négy esztendeje, hogy ismét itthon lakom ősi kis örökségemben. Hogy lehetne tehát itt az én nevem esméretlen? Annyival is inkább, hogy az expeditor egy sümegi feladást vévén, a legelső embertől igazítást nyert felőlem. Ha tehát elébb is kérdezett volna, akárki meg tudta volna mondani; kivált, hogy az egész városban azon a néven énkívülöttem egy se találkozik. József öcsém Bagaméron ispán. Ami pedig a levél kerestetését illeti, minthogy én akkor több fontos választ vártam, név szerint ugyan e levelet nem ke­restem, de kerestettem általában a nékem szólókat. Elsőben a Kol­légium seniorának az inasára bíztam, aki köte­les­ség­ből a professzo­rok és a deákok leveleit a postáról elhozza. Ezzel meg nem elégedvén, a nevemet két ízben írtam le egy darab papirosra, s küldöttem a postára, hogyha arra szóló levél van, adják ki. Min­dig azt a választ nyertem, ma nincs, majd a jövő postán. Egyéb­aránt is, nem arra valók az ilyen nagy postáknál a Briefträgerek, hogy a szokott taxáért a levelet kihordják? De most is azért vet­tem későbben a levelet, hogy amint az expeditor mondta, nincs cursorjok vagy mijük. Márpedig az ilyen városban, ahol három­ezer tanuló seregel össze az ország minden szegletéről; ahol districtuális tábla, királyi városi törvényszék, egész regiment garnizon, provinciális comissariatus vagyon; ahol a kereskedés Bécstől fogva Pesten keresztül Szebenig, sőt Moldváig és Buka­restig, Késmárktól fogva Péterváradjáig terjed; ahol annyi gazdag fizetése van a postamesternek, nem a közjó hátráltatása egy nyo­morult porteurt nem tartani? De mindenek felett az teszi a posta mentségeit semmivé, hogy azon három hónap alatt, míg a kér­déses charta ott hevert, nékem tíz-tizenkét levelet is kezemhez hozott a senior inasa vagy a postamester úr favágója. Hanem, minthogy a leveleimet meg szoktam égetni, nem maradt meg közülük ötnél több, minthogy azokra még referálnom kellett. Ám ha csak ezek kezemhez jöhettek a postáról, a recepissés miért nem? A pecsét épnek látszott, aminthogy nem is volt kívülről a mél­tó­ságos família címerének semmi baja. Éppen szerencsémre nem voltam a házamnál, mikor a szóban forgó küldemény kezemhez jött, mert itthon magánosan bontván fel, nem lehetne mit és kivel bizonyítanom. Hanem egy érdemes házhoz hívtak vacsorára, és már a leves az asztalon gőzölgött, mikor hozzám hozták estveli nyolc óra után a levelet, melyet én az egész tábla előtt bontottam fel, és a pénzt benne nem találván, a háziak s vendégeik mon­dot­ták, hogy csak rögtön menjek a postára, talán ott lesz róla ren­delés téve. Ez egy critica környülállás a species factiba. Ezek utána a levél minden szárnyait a szemesebb vizsgálás végett fel­bon­to­gattam, észrevettem először, hogy a Festetics spanyolviasza ele­ven, piros, hajlós, és oly ragadós, hogy a papirost magá­hoz sza­kasztja; az a spanyolviasz pedig, amely a pecsét alatt és a levél bal alsó szárnyán ragasztékformán láttatik, setét ver­he­nyeges, por­lós, és oly erőtlen, hogy a papirostól elválván, azon csak fakó mocskot hagy. Ilyen tapadt a levélnek a pecsét alá eső részére is. A setétes pacsmagok alatt olyforma füstösségek látszottak, ame­lyeket a felolvasztásra gyertyavilágnál megmelegített kés vagy más eszköz nyomának méltán tarthatni. A pecsét piszkálásának látszata igen érzékenyen érintette az expeditort. Hasonló ren­det­lenségekről, késedelmekről, gyanús raggatásokról, sovány ment­ségekről más érdemes és nevezetesen törvényes emberek is panaszolkodnak. Masse, az előző expeditor, éppen most várja ma­gára a végső szentenciát az alsó tömlöcben, ahol több mint egy esztendeje fogva vason ül. Pedig a mostani expeditor is, a maga csekély kilencvenegy forintos fizetése mellett oly hirtelen kezdett szegény fráterből gavallért játszani, mint Masse meggazdagodni. Minden szava mind néki, mind a postamester úrnak mindig csak oda ment ki, hogy a postán pénzt nem szabad küldeni, királyi parancsolat, és így efelől még csak szót sem lehet tenni, vagy bármiképp reklamálni. Még azt is megengedte magának a posta­mester, hogy talán csak velem tréfál a levél írója. Mikor pedig a Festetics nevet meglátta, arra csak azt felelte, hogy megeshetett, hogy a kancellista, vagy akire a levélírás volt őnagyságától paran­csolva, félretette a pénzt! Minden állapotban egy emberesmérő kiolvashatta az expeditor vonásaiból, fordulásiból, hímelés-hámolásából s kivált abból az ijedelemből, mely elfogta, hallván, a méltóságos gróf úr utána akar a dolognak járatni, hogy ő nem egészen ártatlan.

– De hát, miért, hogy a professzor úr Festeticcsel levelez, ki oly cudarul elbánt vele, mint azt mindannyian tudjuk, kik Csurgón a keze alatt voltunk?

– Fiam, nemes felháborodásodat köszönöm, s azt mind élet­korod, mind a dolgok felőli esméreteid diktálják. Mert mikor hírét vettem, hogy a gróf kinyomtatja Dorottyámat, meg kellett keressem őt, hogy mivel is tettem arra méltóvá magamat, hogy őnagysága énvelem is közölje azt a nemes leereszkedést, mellyel hazánk minden derék fiait jutalmazza? Hol vettem azt az érde­met, amelynek mind Keszthelyen, mind Csurgón oly bő kézzel áldozni méltóztatott? Hogy nyerhetett az én csekély Múzsám annyi pártfogást őnagyságától, akivel az ángliai zsenik barát­koz­nak s a francia széplelkek megtestvéresedtek? Tudósítanom kel­lett ama eleven hála repeséséről, mely nagylelkű ajánlását hallva támadt bennem. Ugyanakkor, ki kellett fejeznem sajnál­ko­záso­mat is, hogy oly csekély munkámnak lehetett éppen szerencséje az ő gráciájához, mely csupán a mulattató tárgyakhoz tartozik.

Összenevettünk.

– Valamint a gróf figyelmébe ajánlottam Georgicon-fordí­táso­mat – mondta a professzor úr. – Elvégre, mi lehetne méltóbb a gróf hasonló nevű agrikultúra akadémiájához, mint a természetet és a mezőgazdálkodást oly kellemetesen lefestő Virgil-mű?

– S mi volt a válasz? – kérdeztem.

– A Georgicát majd tiszteletes Rájnis úr, az Aeneis fordítója ki fogja adni. Csakhogy, ami még őnála a lehetőség világában gom­bolyog, az nálam a valóságban kifejlődve van. Az övét s az erdé­lyit meghaladandja-e az enyém vagy nem? Azt persze fele­let­le­nül kell hagynom. Magamat jobban szeretem, mint a munkámat. Ha pedig ezt oly nagy lelkekénél, akik már a hazai literatúrában praescribáltak, vakmerően magosabbra tenném; akkor ennek fel­magasztalásáról magamat az immodestia legrútabb grádusáig le­aláznám. Minden munka becsülete oly fixa csillag, mely saját fényével világoskodik. Az író oly holdacska, melynek a maga szisztémájának napjától kell nyerni a fényt és elevenséget. Min­den munka felelhet maga mellett, de az író sarlatán, ha magát dicséri. Nihil mihi arrogo quamquam, nec derogo quidquam. Ámde, akire egyszer a csörgős sipkát rátették, azt mindétig bohócnak tartják.

– Vagyunk mi egyre többen ebben az országban, akik tudjuk s hirdetjük, mi az igazság a professzor úr felől.

– Azért én sem hagyom egészen magamat. Ugyanitt azt is meg­írtam, hogy minekutána hiába kergettem volna a szerencsét, mely szüntelen vagy került, vagy üldözött, hazajöttem, s oda­hagy­tam Csurgót. Felebaráti szeretetemről, melyről a világot még mind hiába próbáltam meggyőzni, legalább ott tanújelét hagy­jam, még a fizetésemet sem vettem el, tudván a tractus ta­gad­hatatlan sze­génységét. Ötven mértföldnyi utamnak neki­in­dul­tam, nem hoz­ván egyebet Somogyból annál a meg­elége­dé­semnél, hogy ha nem gyarapítottam is, legalább jobban el­szé­ledni nem hagytam azt a felette szükséges oskolát, s a velem azelőtt való esztendőben méltatlanul bánt publikumnak jóval fizettem; ezzel a magános örömmel indultam haza és még két forinttal.

Ezen megint nagyot derültünk. Ilyen az idő. Nevetségessé teszi a legnagyobb fájdalmat is. De vajon a tüskét, mely visszamarad a lélekben, kivetheti-e valaha?

– Professzor úr, annak idején említést tett az édesapja kóde­xé­ről, melyben megtalálható az ősi címer rajza – mondtam. – Lát­hatnám én azt most?

Csokonai Vitéz Mihály elővette a bőrkötéses könyvet, a család ereklyéjét. Az ősi címer pajzsán két huszár ugratta a lovát. Az egyik kezében kivont kardot, a másik zászlós lándzsát tartott.

– Hazulról hazajöttem én Somogyba – mondta. – Ősöm, Cso­konai Demeter hadnagy a török elleni harcokban jeleskedett. Egy ízben azzal a küldetéssel ment a veszprémi vár alá, hogy ki­kém­lelje a török mozgását. Nem csak híreket hozott, hanem egy törö­köt is. Pedig még ágyút is sütöttek reá. Miksa császár nemesi oklevéllel jutalmazta. Így lettem Vitéz. Demeter hadnagy Cso­konáról származott. Így lettem Csokonai. Csokona pedig ott van Somogyban. Oda való apám, aki Debrecenben telepedett meg. Innen mentem hazulról haza. Legalább, amint hittem.

– És, mint jutott haza Somogyból a professzor úr?

– Mikor Csurgóról hazaindultam örökös privátusság votuma alatt, Szigetvár felé kerültem, és a nemes lelkű Festetics Lajosnál két napot töltöttem, hogy céljához képest dicsőséges magyar epo­peiánk scenáját bejárhassam. Régi szándékom Zrínyi kiadása, annál is inkább, mert nyomtatott példányát még eddig nem kerít­hettem, és csak egy hűséges apographummal élhettem. E tervezet egyidős az Árpád felől való gondolatommal. El is mentem a vár­hoz, a tábor helyéhez, a Szulimán tábori rezidenciájához az ura­ság kocsiján. Festetics azt is megígérte, hogy Sziget parókia­temp­lomának, mely török moschée volt hemisphaerica kupoláján lévő pompás festést, mely a Zrínyiász foglalatát adja elő, a könyv eleibe lerajzoltatja. Ennél még többet ajánlott gróf Festetics György, aki a hérosz Zrínyi s a poéta Zrínyi valóságos képeit, melyek a csáktornyai várban in originali megvannak, számomra megígérte. Vándoroltam haza. Karcagon megálltam Varró János barátomnál, a jegyzőnél, ki ezerhétszázkilencvennégy karácsonyi legációm alkalmából oly szívesen fogadott. Majd megpróbált, s hogy kiálltam, mint Hercules, kebelére ölelt. Jótékony szorí­tá­sából e látogatáskor is alig szabadulhattam.

„Hová is igyekezhetnél innen? – unszolt a maradásra. – Tőlünk keletről elvertek, ki pedig a legjobb prédikátor vagy. Tőlünk nyu­gotra kutyául bántak véled, ki pedig a legjobb professzor vagy. Itt középen én, a Varró Jani, értékeden megbecsüllek, aki a legjobb poéta vagy. Na, gyere, együnk még egy ki préshurkát!”

Mentem tovább. Csak lett volna egy ló. Mit ér egy ló? Mindent. Nagy Sándor Buchephalost jobban megsiratta, mint bármely sze­retőjét. Pompás síremléket emelt néki. Különbet, mint Aris­to­telesnek. „Száz csatában köszönhettem az életemet néki” – ke­se­regte vezéreinek. Nem sokkal később meg­holt. Nem volt ott a csodaparipa, hogy kimentse a legke­gyet­le­nebb ellenség torkából. A pestiséből. És csak harmincegy évet élt. De az elíziumi mező­kön talán éppen Buchephalost pillantotta meg először. Az boldog nyihogással szaladt elé, hogy a hátára kapja, vágtasson vele, s a szerelmeihez röpítse. Hozzájok, a nők ideáihoz, akik a túlvilágon már nem tudnak civakodni, csak szeretni. Vagy mekkora becsü­lete volt Caligula lovának, Incitatusnak. Márványistállóban már­ványjászolból evett. Szenátor lett. És kora legjobb politikusa. A legbecsületesebb. Mindig a saját hangján nyerített. És csak akkor, ha kellett. Soha egy ast el nem sikkasztott. Nem kellett néki a más istállója. Egy zabszemmel nem evett többet, mint amivel az éhét elcsaphatta. Más feleségét soha nem kívánta meg. Ezért minden kancát a sajátjának tekinthetett. Konzullá akarták ki­ne­vezni. Ezt már sokallották a szenátorok. A praetorianusokkal meg­ölették az őrült császárt. Elkocogott mellettem egy kurtanemes, holmi szedett-vedett lovon. Csak én gyalogolok, a költő. De raga­dós a márciusi sár! Az erőt nem is a lépés fogyasztja, hanem a lábak kihúzkodása ebből a dagonyából. Vagy a költő sosem gya­logol, csak úgy érzi? Mert mindig alatta van Pegasus. Pegasus, a levágott fejű Medusa testéből előszökkent szárnyas paripa, ki a phochisi Parnassoson és a boiotiai Helicon ligetében él. Midőn itt egyszer megbotlott, rúgásától felfakadt a Hippocrené forrás. Ha megszomjazott, az Acrochorintoson lévő Peirene forráshoz szállt alá inni. Itt fogta be Bellerophontes, hogy nyergéből meg­ölje a csak levegőből megközelíthető Chimairát. Ám a bajnok, feladatát teljesítvén úgy gondolta, már az Olympost is meg­hó­díthatja. Ezért Zeus megvadította Pegasust, s ő ledobta hátáról a vakmerőt, aki szörnyet holt. A paripa visszaszállhatott kedvenc itató és kóborló helyeire. Több világhódítót nem tűr meg a hátán a világ legfenségesebb lova. Ám mindazokat, akik a Parnassusra igyekeznek a Múzsákhoz, vagy Helicon ligetébe a Hippocrené forráshoz, szívesen a hátára veszi, s elrepíti abba a világba, amelyről az itt maradottak még álmodni sem tudnának.

– És min dolgozik mostanában a professzor úr?

– Árpádról való vitézi epopeiámon. Mert a magyarnak senki még nemzeti vitézi versezetet nem adott, mint Homerus a gö­rögségnek, vagy Virgil a rómaiaknak. Nemzetem javán óhajtok dolgozni. Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem: az értelem és az ízlés gyarapításán mind örülök én, mind munkálkodom én, egy nádas házba szorult kozmopolita. Hanem, azt még mondd el, fiam, mi lett a Bagolybáróval?

– Amint a professzor úr jövendölte a Culturában, az úgy telje­sedett be. Császári újabb és újabb anyagi kívánságokkal állt elő, hatszázötven forintot kért Németországból hozott virág­mag­vaiért, hogy botanikus kertet csináljon, feltételül szabta, hogy nagy lakást adjanak, amelyben a Madame, azaz a felesége, méltó­képpen berendezkedhessék. Nem egyszer vitába keveredett Ko­vács Istvánnal, melyben ő maradt alul. Például a sarkalatos ver­sek kérdésében, amelyet a Csokonai-szisztéma szerint követelt meg a segédtanító úr. Végül alig három év után megsértődötten hagyta ott Csurgót.

A Csokonai-háznál sajnos, mint szerettem volna, kosztot s kvár­télyt nem nyerhettem, mert helyük éppen nem volt, csak őszre vártak üresedést. De Csokonai professzor úr lelkemre kötötte, hogy amikor csak időm engedi, látogassam meg. Ez nékem min­dennél fontosabb volt. Sokszor csiklandozott a fantázia, hogy vajon nem a mogyoró tette-e – mert gondoljuk meg, volt-e akko­riban még egy professzor, aki együtt tördelte a mogyorót deák­jaival a földön ülve, és csak úgy osztotta nékik a tudást szá­mo­latlanul, mint egy szerető testvér –, de én minden agyonütni való időmet attól fogva Csokonai Vitéz Mihálynál töltöttem.

Köldös Mihály uramnál szálltam hát meg, egy kedves, unal­mas öregembernél. Ennek, s a Kollégiumba való beiratkozásnak, az első napok tennivalóinak intézése miatt csak két hét múlva mehettem ismét. Akkor azonban a professzor úr eltávozott Nagy­váradra. Amikor végül viszontláttam, félig önkívületben ver­gődött.

* * *

Egészen megijedtem. Eddig egy emberrel találkoztam, aki ma­gá­ban beszélt, nagyapámmal, ki nagyanyámat halála után is szó­longatta, édes szókkal hívogatta. Mindenki azt mondta, hogy egészen elment az esze. Azután meghánytam-vetettem magam­ban a dolgot. Nagyapa hetvenéves elmúlt. Csokonai professzor harmincnál nemigen lehetett több. Csak rövid időre bújhatott bele az ördög, onnan majd az egészséges tápászkodás kihajítja! Másnap már vissza is mentem hozzá. Hisz javulhat az állapota, és akkor szüksége lehet rám. Vagy rosszabbodhat, s akkor azért.

Éppen Sándorfi doktor vizitálta. Nála nagyobb pletykarovatot férfiban nem találtam.

– Debrecenben is elkelne már egy rendes templom – cserfelt. – Amely Hillebrandt keze nyomát viseli. Mindent ő épített Ma­gyar­országon. A császár megbízottja. A sógorom esmérte. Fát adott el néki. Mondta is Hillebrandtnak, inkább ispotályokat épí­tene, mint templomot. Ahol templom van, ispotály is lesz, hang­zott a felelet.

– Azelőtt állt meg a szekér? – kérdezte Csokonai.

– Milyen szekér?

– Amely Szent László földi maradványait nem volt hajlandó Székesfejérvárra szállítani. Megállt Váradon, ahol a király nyu­godni szeretett volna.

– Talán igen. Szóval, jó múltkor a vármegye legmélyebb hangú betegét kezeltem. Igen elhagyta az egészség. Szaggatott a háta, és mindenféle csomókat lehetett kitapintani benne. Még piócát is hiába raktam reá. Na, hát annak volt ilyen virtusa, mint kendnek. Csakúgy, koratavasszal betegedett meg. Leírni is lehetetlen az ál­lapotát. Egy nap csak felkel az ágyából, s mondja, kimegy a me­ző­re. De miért megy ki az istenért, próbálom akadályozni, a ha­lál­ba indul a nagyságos úr. Halálba vagy nem halálba, a paraszt nem úgy teszi a dolgát, amint kell, ha a sarkában nem vagyok, mondja.

– Mi lett vele?

– Hát ez az, meggyógyult. Hanem azt tudja-e az úr, hogy Rhé­dey úr őnagysága asztalánál mennyire szomorodva emlegették a veszedelmes nyavalyáját. A gróf úr még külön meg is kért: „Gyógyítsa meg, doktor uram, a poétánkat, mert ha meghal, nekünk lesz majd tisztünk elbúcsúztatni”. Az egész társaság saj­nál­kozott a sorsán, de különösen kanonok gróf Haller őnagysága.

– Nagyon megtisztelő.

Csokonai professzor úr hideglelősen összerázkódott. A doktor még egy takarót dobott reá.

– Ápropos, hány arany a zsebben? – kérdezte.

– Arany? – hökkent meg a beteg.

– Igen, amit a méltóságos úr adott, mert a többi actort formális aranyakkal ajándékozta meg.

A professzor úr kifakadt:

– Hát nem elég a megszégyenülés, a lázas betegség, a min­den­féle a lokájok még azt is kifundálták, hogy engem aranyakkal traktált a gróf. Mit vizsgálják a másik zsebét az emberek? Hal­latlan. Ráadásul, ha ennek híre kel, a hitelezőim is meg­ro­han­hat­nak. Mert mit érdekli azokat, hogy a tűzvész óta még min­dig csak a fél házam lakható úgy, ahogy. Még tán azt is széjjel­hány­ják a zsandárokkal, hogy a padlóban elásva aranyakat rejte­getek.

– Ugyan, miktől nem tart az úr – mondta mosolyogva a doktor.

– Nem tudok az aranyak felől semmit, ami a bankókat illeti, a temetésig tett költségem és utána támadott betegségem miatt két forinttal utaztam haza.

– Az úr csak titkolódik, az lehetetlen, hogy őnagysága az urat is valami diszkrécióval ne érdekelte volna.

– Április huszonnegyedikén volt öt esztendeje, mióta ezer­hét­száz­­kilencvennyolcban Keszthelyen gróf Festetics György őnagy­ságától a legutolsó arany ajándékot, úgymint három egész for­mális souverain d’ort nyertem. A többiek mit kaptak Váradon, mit nem, miattam örökre titokban maradhat. Én senki dolgát nem vizsgálom, megtettem, ami tőlem telhetett és csupa becsületért. Akiknek az orálás métier gyanánt van, váltsanak kontót. Azt maga tudja, doktor úr, hogy engem a házból való kimeneteltől is megtiltott, miért kérdi hát, hogy mit nyertem diszkrécióba? Valaki elhozta hozzám? Ki hozta volna, mikor ez alatt az egész mély­sé­ges hét alatt egy szegény pápista deákon kívül, ki a ver­si­ficatio eránt való buzgóságból jött betegágyamhoz meglátogatni, senki felém sem volt, felém sem küldött.

Csokonai Vitéz Mihály már egyáltalán nem didergett – az im­pertinens kérdés annyira tűzbe hozta.

– Barátom – dohogta –, ha már hozzátok való indulásom előtt való napon nem vettem volna zsebembe gróf Erdődy Zsig­mond­né száz rénes forint ajándékát, talán Váradatokkal nyomorultul és csúfosan is jöttem volna ki, minthogy a pápista pap gazdám sem bírt az uzsorások erszényével, más sem lett volna, akihez vagy az esméretlenség, vagy a biéne seance miatt folyamodni egy oly virágzó publikumban lehetett volna.

Dr. Sándorfi végül – talán, mert pletykakészlete kifogyott, vagy mert itt sürgősen továbbítandó hírekre akadt – gyorsan meg­hagyta, hogy a rendelt orvosságot még egyszer hozassa meg a professzor úr, és csak éljen vele, a házból, míg a májusi jó napok el nem jönnek, ki ne menjen, utazásra pedig ne is gondoljon. A be­teg mind megfogadta, csak már szabaduljon orvosától.

Közben mindenféle hírek keltek Debrecenben Csokonai pro­fesszor nagyváradi szereplése s kapott províziója felől. Húsz, sőt ötven aranyról beszéltek az irigykedők, dicsérve a Rhédey gróf úr határtalan bőkezűségét. Az agyarkodók skandalummal kür­tölték tele a várost. Az istentelen Csokonai megsértette a vallást, a várost, a grófi családot. S mi a képletet teljesen összezavarta, Kazinczy palinódiája. Engem deáktársaim folyvást körül­zsong­tak a professzor úrhoz fűződő kapcsolatom miatt. Mondhatom, Cso­ko­nairól beszéltek a legtöbbet a Kollégiumban. Nos, elsősorban nem azon oktatói és emberi kvalitásai miatt, melyek engem arra ösztönöztek, hogy addig-addig győzködjem jó atyámat, amíg bele nem egyezett, hogy Debrecenben – a közelében – tanul­has­sak. Csokonai kicsapatása mozgatta örökösen a fantáziákat. Per­sze korábban már kicsaptak mást is; Mándy Márton, aki trágár nyelvével csúfosan megmarcangolta a professzorokat, engedet­len és független ifjú volt. Emlékezett a deákság még Pálóczy Hor­váth Ádámra is, ki szabadgondolkodásáért perbe fogatván végül is maga távozott az intézetből, és – ami addig példátlan volt – összehívta az egész hallgatóságot és magyar nyelvű be­széd­ben vett tőlük búcsút. Csokonai Vitéz Mihállyal azonban – kinek való­ságos vagy vélt költeményeiből, a róla szóló anek­dotákból minden deák bőségesen tudott idézni – a sedes min­den­nemű kap­csolatot megtiltott a Kollégium deákjainak, ezzel örö­kös iránta való érdeklődést élesztve.

Midőn legközelebb látogatóba érkeztem, már jobban volt Cso­konai úr. Takarója nyugalma alatt lábadozott. Édesanyja behozta a húslevest.

– Fiatal marhából készült leves, tésztacsigával – mondta.

– Azt tudja-e, édesanyám, hogyan hívják túl a Dunán a tészta­csigát? – kérdezte a professzor úr.

– Nem, fiam.

– Lúdgégének.

– És azt tudod-e, fiam, hogy barátod, a nagy Kazinczy micsoda epigrammát fabrikált a te Váradon elmondott versezetedről?

Elsápadtam. Én nem mertem volna neki megmondani. Cso­ko­nai Vitéz Mihály letette a kanalat.

– Kazinczy tekintetes úr? – kérdezte.

– Bizony ő – felelte Csokonai Józsefné. Éppen a következőkkel szórakoztatja az úri társaságot:

„Kérdéseknek kérdésára
Esküszöm, te nemsokára
Felhágsz csak nézz e példára,
A homoksík Tátrájára:
S Csombók Jankó s Csombók Sára
Szát, szemet tát e csudára.”

A professzor úr nem folytathatta az evést. Félredobott tálcát, taka­rót, s izgatottan járkálni kezdett a szobában – mint tanítás közben.

– Ellenségeim, irigyeim, kisebbítőim híreket költenek, anek­do­tákat hintenek el – mondta fennhangon. – Mindahhoz hozzá­szok­tam már. De a tekintetes úr… Miért kellett ezt éppen most fel­vet­nie, édesanyám?

– Mert ez az igazság, Mihály – válaszolta az anya.

– De nem ért volna reá másnapig az igazság? Vagy míg meg­eszem a levest?

– Én csak a lelkiismeret szigorúságát tudom követni – azzal az asszony méltóságteljesen kivonult a konyhába.

– Tényleg ezt írta felőlem Kazinczy Ferenc? – fordult hozzám se­gélykérőn a professzor úr.

Nagyot nyeltem, talán meg sem tudtam szólalni, úgy bólin­tot­tam.

– Kazinczy gyakran mondta: „poetice sok szabad, ami mora­li­ter nem” – mondta – Csakhogy e travesztia őt poetice is moraliter is nevetségessé teszi. Sőt, megsemmisíti. Homoksík Tátrájára hágó pojácának bélyegez? Miért? Mert nem értette meg, hogy egy má­sik poéta verseit kiigazítani diplomatica hűségből nem lehet? Kri­tizálni megkritizáltam Dayka Gábor verseit. A rettenetes éjtszaka. Ez ám a poétai nachstück! – írtam a tekintetes úrnak. – Setét itt a poé­zis, mint a briteké, s rémítő, mintha Arábiában vette volna szár­mazását; muzsikája olyan, mint az ég rettentő mennyköve, felleghangon dalol, s rázkódtat az ereje. Kár, hogy azokba a lágy fünfüssigekbe van öntve, melyekben soha sem látni és érezni annyit, amennyit Milton, hogy még egész epopeát is, kivált olyan Belzebubost, lehessen rajta írni. Piktúrája felséges; a világosság benne kiálló, és ragyog, az árnyékozat mély és erős; a chiaroscuro jól vegyül mind a kettővel; és a poémának olyan jól eső interessét csinál végén a szelídebb contrasto. De már ennél többet tenni nem érdemes. Vagy kiadnak valamit, ami jó, vagy nem ad­ják ki, ami rossz. Hol a bíró, aki tudhatja, hogy Kazinczy Ferenc Regmecről éppen rossz művet készül megjavítani és nem a jót elrontani, amikor belenyúl az originálba? Én a Rhédeynét bú­csúztató filozófiai költeményben nem csupán a fentebb stíl, de a moralitás eszméinek is eleget tettem. Melyeket Kazinczy is fen­nen hirdet. Én ennél Kazinczyt óriásibb poétának tartottam. S még hatalmasabb barátomak! Tán csak nem azért neheztelt meg, mert nem őt kérték fel költőnek a solemnitásra? Lehet, nem is csak a hír, a várt és elhíresztelt díj miatt? Mert megfosztották attól, hogy legalább holtában az egykor áhított Kácsándy Terézia közelében lehessen? Az ő szavai surrogjanak a lelket nyughelyére röpítő an­gyalok szárnyai felett? Ám, midőn a leányt Rhédeynek ígérték, Kazinczy rögvest a húgának, Zsuzsinak kezdte tenni a szépet. Vagy talán még mindig Ilosvay Kriska miatt féltékeny reám? Ő, a nemes, reám, a polgárra, akivel egy ilyen asszony csak a hiú­ságát legyezteti? De hiszen tudta a tekintetes úr, hogy az én szí­vem csupán a Lilla iránti érzelmekkel van bélelve. Ha, mert ud­varlunk egy asszonynak, kivált férjesnek, az nem mindjárt a szív végzetes vallomása is. Azaz hogy igen, de csak a lírikumnak.

Csokonai Vitéz Mihály visszazuhant ágyába.

– Betegségem meg sem rendítette – panaszolta. – Senki meg nem látogatott Derecenben egy pápista deákon kívül, a tekintetes úr sem. Pedig mekkora volt szívem keserve, midőn tavaly no­vem­berben Sárosiné asszonyságtól egy igen szomorú hírt vettem, hogy az örök tiszteletre méltó barát, Kazinczy Ferenc Semjénben a halál révén van. Amint e szóra szívem megdobbant, úgy azon­nal futottam volna őnagyságához. Előző éjjel tett hosszas és fá­rasztó utazásom miatt azonban minden érzésem megtompult, s midőn az induláshoz újrahúztam a csizmát, azzal együtt zu­han­tam bele az ágyba. Majd huszonnégy óráig tartó, szüntelen hi­deg­lelésben többet voltam csábulásban és fantazírozásban, mint nyugodt állapotban. Legerősebb álmomra most is emlékezem. Egy bővizű folyó partján vidám társaságban szórakozunk. Midőn a játszásban kifáradunk, betévedünk egy kúriába. Homlokzata magos, klasszikus oszlopokon nyugszik. Kívül-bévül csend ho­nol. Még madárdalt sem hallani. Mint egy elvarázsolt helyen. „Csak nem a Cyrce laka ez, oszt, aki bémegyen, disznóvá lesz?” – kérdi valaki. Egy hölgy mindjárt belecsimpajkódik a kezébe. „Gyere, legyünk együtt disznóvá” – mondja, s húzza is befelé a házba. A többiek felkacagnak, és széjjelszélednek. Ajtók nyitódnak s csu­­kódnak, vagy éppen durrannak, mint a puskalövés, ha nem em­ber, de a huzat teszi be őket. Egyedül maradok a tágas foga­dó­ban. Egy kandalló párkányán gránit urna, éppen olyan, mint ami­nőben Kazinczy szerelme leveleinek hamvait tartja. A kandalló mellett egy ajtó. Belépek rajta. Hálóterembe jutok, középen füg­gönyös ágy. Illetlennek érzem jelenlétemet. Ám egy gyenge hang arra kér, menjek közelebb. Istenem, milyen ismerős. Elhajtom a függönyt. Az ágyon Kazinczy Ferenc haldoklik. Megölel, örökébe fogad. Méltatlannak érzem magam. Majd a haldokló váratlan erővel kikél az ágyból, és kivisz magával sétálni a kertbe. De nem olyanba, melyből érkeztünk, ahol csak úgy kényük, kedvük sze­rint serdültek a növevények. Itt minden fa, bokor tégla, gúla vagy henger formát kapott. A séta végén arra ébredtem, hogy csak feküdni tudok, és már harmadnap délután van. Ekkor voltam ké­pes egy kevés húslevest és főtt aszalványokat magamba erőltetni. A lábvizek, a lelki-testi nyugodalom és a székfüves italok javulást idéztek elő. Érezni, várni kezdtem magamban még annyi erőt, hogy jó emberem utolsó, életbeli meglátására kimehessek, s azt az egy boldogságot megérhessem, hogy tőle szóval búcsút ve­gyek, s irántam mentoratlan növendék koromban tett jótéteményeit megköszönhessem. Mikor a test láza alábbhagy, felszökik a kép­zeményeké! Nem dugultak-e be azok a fülek, nem borultak-e vég­homályba azok a szemek, van-e még csak egy kötetlen ina is annak a nyelvnek, nem szűnt-e meg nemesen dobogni az a mennyei szív? Találok-e még abból a Kazinczyból egy kis marad­ványt, aki a harmónia, a szépség, az ékesen szólás, a barátság és minden jeles érzés oly kedvelője, oly mustrája, oly barátja és mes­tere volt? Megyek, rohanok, amint állapotom engedi, hogy még egyszer ővéle egy szót vagy kettőt, vagy amennyit a halál jég­törvénye engedhet, ez életben ejthessek. És ha megrokkant egész­sé­gem ez utolsó erőfeszítés alatt összedűl is, örömmel által­en­gedem kevés napjaimat e legkedvesebb szerencsémért. Szegény Széphalmy, jobb sorsot érdemlett nemes ember! Oh, Horácnál jobban senki sem mondja:

„Quis desiderio sit pudor aut modus
tam cari Capitis.”

Csokonai Vitéz Mihály szavai zokogásba fulladtak.

– De Kazinczy nem holt meg – folytatta hirtelen hevülettel. – A balhír után néhány nappal már állapota jobbra fordulásáról lehetett hallani. Legalább oly mértékben megkönnyebbültem, mint amennyire ostoroztam magam, amiért, midőn vágyam és ren­del­tetésem a haldokló Mester körüli végső szolgálatra kötelezett volna, betegségem beletapasztott saját ágyamba.

Mintha örökre menekülni akarna mindenfajta betegségnek még csak a gondolatától is, olyan erővel pattant fel, s mutatott ki az ablakon.

– Mi lehet ír egy sebzett lélekre? – kérdezte. – Kinézni az abla­kon a kertre. Vagy legalább a szomszéd kertjéből az utcára ki­fo­lyó aranyesőre. Arra a sárga folyamra. Írják, Kínában van egy folyó, amelynek a színe is, neve is sárga. De vajon tud-e akkora örömet szerezni a partjain lakóknak, mint Csokonai Vitéz Mi­hálynak most e sziromfolyam? Nem is igen érthető, miképp élte át a tűzvészt, mely a házak mellett a Darabos utca minden fáit és bokrait elgyötörte. Csodálatosak a természet sajátosságai. Míg a növevény törzsöke, lombozata elpusztul, újra kihajthat a gyö­keréről. Az ember, az állat fel nem emelkedhet e tagló alól, s lám, mily számos organizmus nevelheti újra magát láthatatlan, a föld­ben megmaradt életerejéből. Micsoda életcél lehetne ezeket a motusokat tanulmányozhatni. Hiszen a fundamentumok már le­rakattak, csak tovább kellene építkezni rájok. A kiváló dr. Földi János gondolkodása is azon nyugodt, mely szerint a fogalmak tisztázása és a helyes esméretek terjesztése az, mely képes lesz ma­gát az életet, a népek és egyének viszonyát megtisztítani min­den szennytől, erőszaktól, az álnokság s a lelki és testi nyo­mo­rú­ság minden nemétől egyaránt. E vezérgondolat lebegett előttem, midőn, amint emlékezhetsz reá Laci, rendszerbe foglalva meg­alkottam az epopeia és a prozódia sajátságait. S mindezt annak a dr. Földinek az esztétikai tanításait és útját követve, aki min­de­nek előtt a természeti tudományokban való jártasságáról esmért. Midőn nagy részét keresztülnéztem a Nemzeti Könyvtár kata­lógusának, úgy vettem észre, hogy a Debrecenben és ezen a kör­nyéken kijött, de már ritkuló félben lévő magyar és magyar­országi könyvek közül sok nem kerülhetett a Dunán túl lévő környékekre, meg is írtam észrevételeimet az alapító Széchényi Ferencnek. Például hoztam Apáczai Csere Jánosnak a XVII. szá­zad közepén Erdélyben kiadott Encyclopaediáját, mely avagy csak azért is emlékezetre méltó, hogy ő minden technicus termi­nu­sokat magyarul tészen ki a tudományokon keresztül. Továbbá a debreceniek által kiadott görög és deák klasszikus auktorok editiói, jóllehet számosak, mégis alig említettek. Négy nevezetes ember munkásságát pedig lehetetlenség megkerülni. Maróthi György professzorét, aki az asztronómia, aritmetika és muzsika, csakúgy a görög és deák literatúra első statora volt református Kollégiumunkban. Szilágyi Sámuel professzor, superintendensét, ki Henriásáról és II. József császár barátságáról esméretes. Sinai Miklós úrét s végül Budai Ézsaiásét, ki a közönséges és nemzeti história, valamint a görög és deák literatúra mostani professzora, akitől már megjelent Cicero De Oratore, Terentius, Julius Caesar, Livius. Felajánlottam együgyű, de a nemzeti tudományok mellett mindenkor buzgóságos szolgálatomat az ezen a környéken ta­lál­ható magyar nyelven, vagy magyarokról íratott könyvek össze­szedésére és a Könyvtár rendelkezésére bocsátására. Így a Mú­zeum számára bátorkodtam néhai dr. Földi János, a természeti históriára tizenöt esztendő alatt összeszedett gyűjteményeit re­kommendálni. A füvésztudományról kiadott Kritika és rajzolat című prolodiuma célját és szándékát híven bemutatja. E jeles férfiú a természeti história mind a három országát magyar nyelven ki akarta adni, mégpedig a Linné szisztémája szerint. Ki is jött az állatoké, de fájdalom, éppen amely hónapban világot látott, ab­ban költözött el a tudós és szorgalmatos író. A botanikára is, vala­mint szintén a mineralógiára, már összeszedett ő minden ma­té­riákat, úgyhogy csak a rendbe szedő és elrakó kezeket várják. Egy európai nemzet sem dicsekedhetik még azzal, hogy őnéki tiszta, világos, okos és szisztematikus nomenclatióval bíró natu­ralis históriája volna. Homály, zűrzavar és káosz uralkodik a né­metben, szintúgy a franciában, vagy akármelyikben. A magyar mutathatott volna e fontos pontban remeket, ha a halál tőlünk nem irigylette volna Földiben ezt a szerencséjét. Én dr. Földivel hat esztendeig voltam szoros barátságban, esmérem stúdiumait, kézírásait. Az özvegytől meg lehetne alkudni azokat. Hason­ló­kép­pen nevezetes diplomatica (és többnyire originalis) gyűj­te­mé­nye vagyon itt Debrecenben Nagy Gábor fiskális úrnak, mely mintegy húsz tomusra terjed, kisebb-nagyobb foliántban. Mind­ezen fundamentumok csak rájok való építményt várnak. Állnak, pihennek a felfedeztetés talaja alatt, mint a leégett aranyeső. Maguktól nem törhetnek elő, mint a növevény gyökércsírái a föld rögei közül. Kertész kell nékik, öntözőkannával, egyelő kapával. Az én gondozóm egykoron Kazinczy Ferenc volt.

Dideregni kezdett. Odahagyta az ablakot, az aranyesőt, és visszazuhant ágyába.

– Még most is alig hihetem – suttogta –, hogy az a nemes férfiú, aki barátjának nevezett, felkarolt, tanított, még verseim közlésén is fáradozott, most, midőn engem terített el a sors a halál küszö­bén, nem hogy a látogatásomra nem sietett, de travesztiákat is költ felőlem! Mi történhetett tekintetes Kazinczy Ferenc úrral?

* * *

Csokonai professzor úrhoz, még ha ő magánosnak szerette is mondani magát, igen sok látogató érkezett. Egy közülük, akit leg­jobban szerettem, Fazekas Mihály főhadnagy úr volt. Bár a paro­lá­zását igyekeztem kerülni. Olyan volt a marka, mint a satu. Há­rom napig is alig írhattam a kézfogása után. Ha, mikor Csokonai tekintetes úr beszédét hallottam, csakis poéta akarhattam lenni, ám a Fazekas főhadnagy úr történeteinek hatására, melyeket ju­piteri dörgő hangon adott elő, legszívesebben huszárnak álltam volna. Éppen ezért – s még apám sürgetése miatt – lettem végül ügyvéd, mely literatus, egyszersmind harcos ember.

– Megholt Pichegru, a börtönében fojtották meg – mondta Fa­zekas Mihály, a császárhuszárok veterán főhadnagya.

– A börtönében? – kérdezte a lábadozó professzor úr.

– Igen. Az általad csodált Napóleon fogatta el, és fojtatta meg, mint egy kutyát. A saját harcostársát. Mert felismerte, hogy Fran­cia­országban zsarnokság van. Mert hitte, hogy az Eclaircissement eszméi nem egy felkent király meggyilkolásának a jogát ala­poz­ták meg. Hogy az annyi vérrel kivívott köztársaság nem válhat egyetlen ember, egy „első konzul” játékos szerévé. Mint a tör­vé­nyes királyi ház szimpatizánsát, fegyvertársa Guyanába de­por­tálta, ám az úton angol kalózok támadták meg a hajóját, és kisza­ba­dították. Csatlakozott Cadudal és Moreau tábornokok össze­esküvéséhez, és idén februárban partra szállt Nor­man­diá­ban, akkor fogták el. Napóleon a spionjai útján mindenek előtt az együttműködését kérte, s miután azt megtagadta, vettette bör­tönbe.

– De Pichegru ellenséged volt. Halálát kívánhattad százszor is.

– Valóban, nagyon kemény ellenfél volt. Ezerhét­száz­kilenc­ven­négy március végén Pichegru tábornok csapatai általános táma­dást indítottak, hogy a mieinket Le Cateau-i állásaikból kivessék. Kezdeti sikerek után az offenzíva elakadt, az arcvonal Le Cateau és a Sambre között hullámzott. Ezredünk áprilisban csat­lakoz­ha­tott a seregtörzshöz. Ferenc császár személyesen tartott szemlét hadai felett. Persze nem maradt sokáig. Összevont csapataink ismét támadásba lendültek Le Cateau-nál. A megvert ellent a Sambre folyón túl, délre hajszoltuk. Landrecies-nél széjjel­haji­gál­tunk egy tüzérséggel megerősített dandárt. Május közepén Lille közelébe vezényeltek bennünket. Május végén ismét ott hada­koz­tunk, ahonnan a franciára indultunk, Németalföldön. De nem adtuk könnyen. Charleroit többször visszafoglaltuk, mielőtt vég­leg elveszejtettük volna. Júliusban már a holland határnál, Maast­richtnál tántorogtunk. Coburgot leváltották. Ám az új fő­pa­rancs­nok, gróf Clerfait sem tudott győzelemre vezetni ben­nün­ket. Októberre a sereg már a Rajnán túl ütött tábort – német területen. Nekünk megint elővédben kellett maradnunk. Grevenbroichnál olyan gyilkos csatát vívtunk, amelyben óbesterünk, Nagy Ferenc is majd odaveszett, úgy vágták ki a legényei. A néki szánt halálos csapást Somfai János őrmester vállalta.

– Hát nem Blaskovics volt az ezredparancsnok?

– Őt még Quesnoy után tábornokká léptették elő, de súlyos sebei miatt vissza kellett vonulnia. Ekkor nevezték ki parancs­nokká a közhuszárból felemelkedett felsőeőri Nagy Ferencet. S bizony, a háborúkban soha nem is a Mészárosokkal, Blas­ko­vi­csokkal, Nagy Ferencekkel és vitézeikkel volt a baj! A következő esztendő elején hét francia hadsereg állt győztesen Hispánia, Pie­mont, a Rajna-vidék, Flandria és Hollandia területén. A mieink már nem igen értették, miért harcolnak. Azok az eszmék is ter­jed­ni kezdettek soraikban, amelyek annyi veszteség dacára újra meg újra győzelemre vezették az ellent. Akik fogságból tértek haza, úgy vélekedtek a franciákról, mint Pyrrus követei egykor a ró­maiakról: mind akként viseli magát, mintha király lenne. Rá­adá­sul a poroszok ezerhétszázkilencvenöt április ötödikén kü­lön­­bé­két kötöttek. Clerfait ekkor offenzív és defenzív erőkre osz­totta csapatainkat. Mi, császárhuszárok, az utóbbiakhoz kerültünk. Defenzívából már épp elég részünk volt az elmúlt télen, amikor a Rajnát kellett biztosítanunk. A folyó befagyott a rettenetes télben, és az ellenség akkor kelt át, amikor csak akart. Ezért hát igye­kez­tünk jóval azelőtt rajta ütni a portyázó egységeken, hogysem a folyót elérték volna. Mert a jégen jó korcsolyázni, szánkázni, de hadakozni, még védállásból is, kutya dolog. Hanem, ezúttal a Majna és Neckar közti állásainkban viszonylagos nyugalmat élvezhettünk egészen szeptemberig, amikor is a francia ármá­diá­ja átkelt a Rajnán. Jourdan a Majna, Pichegru pedig Heidelberg irányába tört. Csakhogy őt a mi defenzív hadtestünk megverte, és elkergette. A defenzívából offenzíva lett. Offenbachnál át­kel­tünk a Majnán. A Rajnát elérve egészen Bad Emsig vonultunk a folyó partján, majd egyesültünk a másik seregtesttel, és Mainzra zúdultunk. Ott azután a francok, mire a győzelmes császári lobo­gót kitűzhettük a városháza tornyára, vagy ötezer embert és száz­negyven ágyút veszejtettek. Legalábbis az ünnepi állo­mány­gyű­lésen azt mondták. A mi veszteségeinkről hallgatott a fő­ve­zérlet. Tények helyett a borra helyezték a hangsúlyt. Borzalmas csata volt. Egyszóval, szívesen levágtam volna akkor, ott a harc­mezőn Pichegrut, de szánom, hogy így, nyomorultul pusztult el, ő, a köz­katonából felemelkedett vitéz, aki végül minden tábor­no­kunkat megverte. Rosszul vagy, Mihály?

– Nem, csak még egy kissé gyengélkedem. Annyira várom már az idő javulását, amikor a kertedbe kimehetek.

– Oda bármikor kijöhetsz, Mihály.

– Bármikor, de nem jegesen süvöltő szélben.

– A jeges szél megedz. Hányszor kémleltük Németalföldön s Németországban téli elővédben az ellen előretörését, miközben havat csapott arcunkba a készülő vihar. S a franc nem egyszer éppen a legcudarabb időben támadott.

– A jeges szél megedzi az egészségest, és elpusztítja a beteget. Hanem, hát igazad van. Spártában is kitették az életre alkal­mat­lan csecsemőket a Taigetusra. Én is ilyen élhetetlen vagyok ebben az egyrészről irigy és szőrszálhasogató, s amellett korhely idő­szakaszban, másrészről a Helvetius baglyát realizáló, obsku­rant és üldözni szerető világban.

– És a magyarság neked semmit sem számít?

– Nékem mindenem a magyarság.

– Hát. Ha olyan váltókrajcárt veszünk a Föld kereksége képé­nek, melyen kétfejű sas van, azon Európát annyinak kép­zel­het­jük, mint a sas egyik feje körül lévő karikát, és abban édes magyar hazánkat annyinak, mint a kétfejű sas szeme fényét.

– Értelme ennek nem sok van, Mihály. Árpád atyánk nem két­fejű sas szeme fénye akart lenni, hanem maga volt az oroszlán, kinek kölykei a foglalás után még száz évig dúlták, sarcolták Európát. Azután magok is európaivá lettek, s nem valaki, Német­ország vagy Bizánc hűbérében, de függetlenül, Európát növelve mindazzal, amit Ázsiából hoztunk, vagy már itt teremtettünk. Hanem, nagyszerű, amit tettél. Rettenthetetlen katona vagy, mely belőlem soha nem is lehetett volna. Nékem csak a nevem Vitéz. De ha egy kést látok rossz felé dűlni, megremeg a lábam, nem­hogy szuronyokkal, sőt, ágyúkkal nézzek szembe. Te, amilyen sokat emlegetted kalandjaidat, oly kevéssé vitézi tetteid, me­lyek­kel más veteránusok beszéde tele van. Pichegru helyett inkább azt az egyet, az összeesküvés leleplezését említsd fel nékem rész­leteiben, amelyre korábban csak céloztál.

– Ezerhétszáznyolcvanhétben, a török elleni hadüzenetkor az ezred parancsot kapott, őfelsége kifejezett akarata, hogy a hadi­fog­lyokkal emberségesen bánjunk, a nyugodtan viselkedő lakos­sá­got barátnak tekintsük, s amennyire lehet, megnyerni igye­kez­zünk. Nincs más vágya a mészárosnak ítélt katonának, mint em­ber­sé­ges háborút vívni. Egyébként, az óbesterünket éppen Mészá­ros­nak hívták… Persze a lakosság nem mindig viselkedett nyu­god­tan. Egy moldovai faluban éjjel neszre ébredtem fel. A szom­széd­ban mind hangosabbá, izzóbbá váló szavak gyanút keltettek bennem. Tisztán értettem a nem egyszer elhangzó asasinat kifejezést. Fel­öltöztem, magamhoz vettem a fegyvereimet, a gyanús házhoz lopóztam, és gondolkozás nélkül felrántottam az ajtaját. Valóban, egy összeesküvés közepébe csöppentem. Most felkoncolnak, gon­doltam. Az imént még oly nagyhangú emberek belépésemkor azonban annyira meglepődtek, hogy azt sem tudták, mihez kezd­jenek. A helyiség közepén álló bozontos, fekete szemöldökű férfi jobbja, mellyel az imént még a mieink legyilkolása mellett érvel­hetett, a magosban dermedt. Hozzáugrottam és kirántottam övé­ből a míves rézmunkával díszített handzsárt. Kezemben a mezí­telen tőrrel harsogtam, hogy halál fia, aki egy lépést mer tenni felém! S bár a szobába vagy egy tucat ember begyűlt, akiknél legalább tőr, de némelyiknél mordály is vala, mind csak állt ott, mint aki lidércet lát. Így bizton kiugorhattam az udvarra, kívülről rájok zárhattam az ajtót, és riadót kiálthattam. Pisztolyaimat fel­porozva az őrség megérkeztéig az udvaron sétálgatva vigyáztam őket. Meg sem próbáltak szökni, sőt valahányszor az ablakon benéztem, még mindannyian abban a helyzetben álltak, mint amikor odahagytam őket. Csak éppen a bozontos szemöldökű eresztette le a karját, s a kéz erőteljes irányt mutatása tanácstalan széjjeltártságba változott.

Mint amely gyermeknek elalvás előtt mesét mond édesanyja, úgy pillantott egyre laposabbakat Fazekas Mihály elbeszélése alatt a professzor úr. A főhadnagy csendesen távozott hát, hogy betegséggel való küzdelemben megfáradt barátja, kinek szem­héjára Morpheus az álom mákolaját rácsepegtette, még Fland­riánál s Moldovánál is távolabbra repülhessen. Egy előkelő női szalonba. Szebbnél szebb hölgyek sürögnek, forognak. Egy ma­gas, fekete hajú, fekete bársonyruhába öltözött hölgy hozzá hajol, de oly közel, hogy még a lehelete illatát is érezni. A belőle ára­dozó lég olyan, mint mikor hyacintba szagol bele az ember, de egyszerre mindjárt tíz kehelybe. Csak megkérdezi, hogy a segít­ségére tudna-e lenni? A professzor úr nem tudja, hogyan igye­kezzék. Lemennek hát a pincébe. Nem is pince az, csak félpince vagy valami kamraféle. Ablaka is van. A boroshordók meg­mé­réséről van szó. A hölgy megkéri a professzor urat, ő álljon a mér­legre. Csodálkozik, de mibe telik leméredzkedni? Az ablakon be­néz valaki, majd belép a helyiségbe. Béres a háznál, ő is a mázsára áll. Egy fejjel kisebb, mint Csokonai úr, mégis ugyanakkora a súlya. De még ketten sem fogják elbírni a kétakós hordókat, ha arról van szó, morfondíroz a költő. Nem kívülről fogjuk meg­mérni, hanem belülről, mondja a hölgy. A professzor úr egyre ke­vésbé találja a szavakat, melyeknek mestere amúgy. A hölgy haja felül hátrasimítva, hátul szabadon hull alá. A fekete zuhatag be­borítja a vállát, hátát. A halántéka táján egy-egy tincs ki­sza­badult a fogságából. Szó sincs afféle besütött vuklikról, mint aminők oly divatosak manapság. Azok a homlok felett növő ra­kon­cátlan hajszálacskák… Csokonai Vitéz Mihály karjára függesztenek egy kosarat, benne meszelyes korsók. Odaállnak az első hordóhoz sor­ban, test a test mellé. A hölgy pillantása rövid időre meg­álla­podik rajta. Torkában dobog a szíve. A mellére mintha olvadt szurkot tettek volna. A hölgy kacér mosollyal belesüllyeszti a lo­pót a hordóba, és elcsücsörített ajakkal megszívja a végét. A pro­fesszor úr majd elejti a korsót, amelyet a hölgy teletölt. Minden korsót új hordóból töltenek meg. Végül az utolsó hordó előtt a hölgy megáll. Megkéri a bérest, hogy állítsa talpra, Csokonait pe­dig, hogy üljön bele. Ő meglepve bár, de eleget tesz a kíván­ság­nak. Döngve csapódik a fedél, majd érzi, hogy megemelik és vi­szik. Ej de erős legény ez, ki sem nézni belőle. Vajon hová men­nek vele? Véget ér a rázkódás. És mintha nem is egy hordóban görnyedne, hanem valami setét helyiségben állna. A háta mögött kinyílik egy ajtó, és visszasétálhat abba a szalonba, ahonnan az imént elindultak a fekete hölggyel. Szemével mohón átkutatja a termet, de Ő nincs itt. Mint a drága méhecskék, tesznek-vesz­nek, sürögnek a hölgyek a szalonban. Csupa fejér, sárga, vilá­gos­kék ruhás leány. Akárha a boldogság, a szerelem csókos arany szövetét hímeznék e nagy szorgoskodásban. Most belép valaki. Fáin, szőke hölgy. Csinosságban felülmúlja a bent lévőket. Meg­áll a helyiség közepén, kedvesen köszön. Egy dühödt szélroham kötésig fellebbenti a szoknyáit. Ám ő csak áll mosolyogva. Majd körbe indul, mindenkinek megnézi a hímvarrását és tanácsokat oszt. Mégiscsak átöltözik, mondja, azzal bemegy egy kisebb szo­bába, de az ajtót nyitva felejti. Hagyja? Csokonai professzor vé­gig­nézheti, amint lekerül a felsőruha az alsóról. A kivert csip­ké­ken bukdácsol a költő pillantása. A hölgy nem néz oda, de látja, a hátában érzi a perzselő tekintetet. Pedig az csak a fejér ruhá­nak szól. A vágy, a parázs a fekete hölgyé. A szalonban a kis­asszo­nyok zsongnak, mint a méhek. Rajzolnak, kézimunkáznak, cse­ve­rész­nek. A szőke hölgy, immár átöltözve, az előbbi tengerkék helyett most ibolyaszín tunikában megjelen. De hol a fekete? A szőkeség rámosolyog a professzor úrra. Lajstromba kellene venni a búto­rokat, mondja néki kedvesen. Inkább a bútorok történetét írná meg a régi görögöktől fogva, az sokkal érdekesebb, válaszol Cso­konai úr. A klinai például olyan fekvőalkalmatosság, amelyen ettek. A görögök, rómaiak is, ha tehették, fekve étkeztek. Nem csak kényelmesebbnek, de a testnedvek működéséhez ked­ve­zőbbnek is tartották az ellazított helyzetet. Hol van a fekete hölgy? Másnap mindenképpen megcsókolja. De nem volt más­nap. Felriadt.

– Ezernyolcszázkettő januárjában láttam utoljára Lillát – mondta álmából ocsúdva Csokonai Vitéz Mihály. – A Tavasz kinyom­ta­tása végett tértem Komáromba. A Magyar Goergiconon is dol­goz­tam, a második könyvön, mivel valahára beszerezhettem Heyne edícióját, melynél jobbat sem Virgilre, sem más klasszikus auk­torra soha senki nem csinált. Abból mind az egész fordítást jobbítgattam, mind, ahol szükség mutatkozott, a jegyzéseket ki­szedhettem. A Georgicont hát igyekeztem arra a lábra állítani, amelyre tiszteletes Kovács József úr, kivel Nagykőrösön tanácsot tartottam, a maga Aeneisét. Mindenben úgy akartam intézni a nyomtatást, hogy Kovács Aeneiséhez, amely három kötetből áll, a magam Georgiconját negyediknek passzírozhassam. Saját ins­pek­cióm alatt kívántam nyomtatni. Meg is alkudtam Wein­mül­lernével, aki árkusát szép betűkkel s a legnagyobb nyolcadrét for­mában tizenkét forintért vállalta fel, hogy pedig a munka a jegy­zé­sekkel tizenöt árkus, és így a költség száznyolcvan forintra rúg, megírtam Festetics Györgynek. A szerelem városában járván nem állhattam meg, hogy emlékkönyvecskét ne ajándékozzak Lillá­nak, bár az asszony – Lévai Istvánné – igen hűvösen fogadott. Társalogni sem igen akart velem, mutatta, hogy látogatásom igen terhére van. Oh, amint az asszonyok mindent, még a napsütést is jeges viharrá tudnak változtatni!

„Vedd ezt a kis könyvet azzal a szívvel, amilyennel ajánlom – mondtam búcsúzóban egy emlékkönyvet kulcsolva kezeibe. – Emlékezz meg írójáról, aki miattad siet a halálhoz, akit te hide­gebben fogadsz, mintsem érdemlené.”

IV.

– Az aranyeső mind a földre teregette szirmait, bontogatják rü­gyeiket az orgonák, nyiladozni kezdenek a tulipántok – mondta Csokonai professzor úr. – Beköszöntött május hava. Minden fes­lik, bomlik, sejlik, vagy már szép volt, vagy rejtve még, magában hordozza a szépséget, szerelemre indít. Csak a szerelmes ember az, aki lát, a szerelem látnokká tesz, felnyitja a szemet a tündérek buja játékainak szemléletére, és megtölti a szívet. Repeső szívvel beveszi magát a tavaszi mezőbe, hogy tündérek nyomait keresse. A drága tündérpárokat, akik egymás ajakiról ezer csókot vesz­nek, s e csókokból azonnal ezer újabb tündér születik. Miért nem csókból születik az ember is?

Nem mertem megemlíteni, hogy már kollégiumi professzor is részt vett a pletykában, és egy előkelő háznál a torban felgyűlt, érdemes publikumot Csokonai nevével s a maga monastica anek­dotáival mulattatta. Hosszas kifejtést nyert, hogy a Rhédeyné te­metésén elhangzottak helyett a tisztelt rokonokat milyen sor­rend­ben és terjedelemben kellett volna versifikálni, s külön sza­kaszt érdemlett az előadás templomban illetlenül teátrális mivoltáról, mely persze érthető egy ilyen socinianista philosofastertől, mint Cso­konai Vitéz Mihály. Így terjedt ez a tónus jeles, előkelő, értel­mes, okos emberek által, több – nem kevés fontos – gyűlésen.

– Sarjad, bomlik a tavasz – lelkendezett Csokonai úr. – Milyen más volt még minden, amikor az én életem tavasza köszöntött be. Amikor olvastam Batsányi Látóját:

„Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Arra a Párizsra, ahol először a történelemben, ezer­hét­száz­nyolc­vankilencben La Fayette indítványára a nemzetgyűlés ünne­pélyesen kinyilvánította, hogy minden ember természettől fogva egyenlő, s értékét egyedül az szabja meg, mennyit használ a köz­nek, valamint, hogy az ember szellemében, gondolataiban sza­bad, s sem lehet alávetve ebben mások önkényének, hatal­mának. A Déclaration des droits de l’homme et du citoyent az ezer­hétszáz­ki­lencvenegy szeptemberében elfogadott alkotmány is becik­ke­lyezte, szó szerint pedig így:

„I. Minden ember születésétől fogva szabad és egyenlő jogú. A társadalmi megkülönböztetéseknek csak a közjó lehet az alap­jok…

X. Senkit sem szabad bántani vélekedéseiért, a vallásiakat sem véve ki, ha csak nyilvánításuk nem zavarja a törvényes rendet.

XI. A gondolatok és vélekedések szabad közlése egyike az em­ber legbecsesebb jogainak. Minden polgár szabadon beszélhet, írhat és nyomtathat, de törvény előtt felel e szabadsággal való visszaélésért.”

E néhány gondolat lett Bibliám. Biblia, micsoda rossz hasonlat! Egy olyan eszmerendszer, mely a természettől idegen. Melyben azt követelik az atyától, hogy áldozza fel a fiát. Ahol az első ter­més mindig az istené. Ahol az anya haldokló fiától kell megvonja a falatot, hogy az isten embere ehessen legelébb. Hát elvárható ez egy anyától?

De mennyit gondolunk az édesanyánkkal, és mely keveset az édes anyanyelvünkkel. Magyar nyelv! Édes nemzetem nyelve! Általad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először füleimbe az édes anyai nevezet. Te reszkettetted meg a leve­gő­eget, amelyet először szíttam bölcsőm körül, s te töltötted be azt nevelőim, hazám fiai, s az engem szeretők nyájaskodásival. Álta­lad kérte csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni gyermeki elmém első ideái, mint a született hajnal apró sugarai, mikor a világosság kiárad. Azolta, mind e mai napig is, az én ifjúságom változó sorsú napjáig éde­sen hangzott terajtad az élet közbeszéde, s a pajtásság édes szava.

Milyen igaz. Már a latinban előrehaladtam, de bármit olvas­tam, vagy szavaltam is rajta, csak egy másik, egy idegen nyelv maradt.

– Hanem, nyelvünk birtokbavétele gondolkodásunk meg­növe­ke­dését előlegzi – mondta a professzor úr. – Micsoda támasztékot jelentett az én szerencsémnek, hogy néhány nagyobb lelkek sze­retetével dicsekedhessek, akik hazánkban idejüket megelőzték, és ha csak őreájok tekintenek, bennük a magyar világ boldogabb huszadik századját szemlélhetik. Hiszen egy megért filozófus és egy tisztább ízű poéta beszigetelvén magát a világtól, előbbre állítja magát saját koránál két-három századokkal. Az ilyen zseni a körülötte háborgató plebecula tetszését alig nyerheti meg. Magá­ban keresi fel tehát a világot, vagy azokban, akik az ő figyelmét megérdemlik, csak ez a legjobb lelkek szimpátiája hevíti, vonja édes kényszerítésekkel. Egy poéta szabadon él a maga képzelt világában, amelyet saját fantáziája teremtett, egy filozófus nyu­godalommal lakik abban a respublikában, amelyet Platónként tu­lajdon kénye szerint fundált gondolatai hatalmával, ott ő a sibi consul et senatus. Örömtelenül száll le a reális világba, hol a Mennyországba bámult emberkék előtt sordet gustus et ratio va­pulat. A sze­retet vagy a tisztelet szentebb kötelei vonják azok­hoz a bol­do­gabb halandókhoz, akik emberek és a természet igaz imá­dói. A szív csak bennük érez, csak az ő sajátjok az egészséges ér­telem.

Ezen eszméket akkor nem igazán értettem, ma pedig, sok év­tizedes fiskális gyakorlattal a hátam megett nem szívesen gon­dolok vissza rájuk. Létezik útja az igazságnak, ám az emberiség – még a gondolkodó felének is – mily kicsiny hányada merészel végighaladni rajta.

– Képzelj el Lacikám egy kort, melyben olyan orgánumok je­len­hettek meg, mint a Magyar Museum, a Mindenes Gyűj­te­mény, az Orpheus, a Pesti Mercurius, vagy az Urania! – lel­ken­dezett Csokonai Vitéz Mihály. – S azokban micsoda eszmék! Kazinczy gondolatait az Orpheus Bévezetéséből soha nem felejt­hetem el, azok lángoló betűkkel írattak fel a szemeim előtt: „Né­kem egyik tárgyam a Józan Gondolkodás lesz. Okaim vannak azt Világosodásnak, Aufklaerungnak, Eclaircissement-nak nem ne­vez­ni, mert ezt némelyek az Indifferencizmussal, Irreligióval, s az úgynevezett naturalizmussal vagy deizmussal cserélik fel álta­lában; s sikoltanak, mint a Helvetius baglya, ha setét bar­lang­jokba a Nap melegítő sugára béhat. Második tárgyam a nyelv tökéletesítése, hová leginkább a poézis tartozik. Harmadik cél­kitűzésem a magyar történetek ápolása. E nevezet alatt nem ma­gát a históriát értem, hanem mindazt, valami a Nemzet tör­té­ne­teit, karakterét, gazdagságát, kultúráját illeti, s magunkat ma­gunkkal esmértethet.” És következnek Rousseau, Helvetius, Hol­bach, Kästner, Voltaire, Metastasio, Tasso, Gyöngyössy, Amádé. Micsoda névsor. És Pálóczy Horváth, kinek a lélek hal­ha­tat­lanságát kétségbevonó könyvére tett jegyzéseket Kazinczy. Ka­zinczy azt is deklarálta, hogy gyöngébb műveket, kezdők darab­jait is közlik. És mindez nem a legendák korában, a vaskorban vagy az aranykorban történt fiam, hanem az ezer­hétszáz­kilenc­venes évek elején. Kazinczy valóban megígérte, hogy műveim ki­nyomtatásával a Helikonra maga vezet fel, s huszonhat versemet jelenteti meg a Heliconi Virágok második kötetében. De Pestre, Pestre kellett volna mennem, mint Kármán József javallotta! Sze­rinte az ország szívében fekvő Pest lesz az új magyar literatúra központja. Kilencvenháromra már tucatnyinál több szín­mű­for­dításom mellett a Tempefőit is megírtam. Rá akartam cáfolni saját keserű tézisemre, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyar­országon. Magam akartam a világ színére lépni, színészi képes­ségeimet is kimutathatni. Így nyomda és papírköltségem sem lett volna. A Pesti Magyar Színháznak írott levelem azonban vála­szo­latlanul marad. De kilencvennégy márciusában a bécsi Magyar Hírmondó „Toldalékjában” végre megjelent egy versezetem, a Broughton relígiói lexikonára. Ó, micsoda érzés az első ki­nyom­tatott mű! Gondolataim, érzeményeim, lelkesedésem, tudásom immár nem csak a sajátom, de közkincs! Könnyeimmel hányszor megöntöztem azt a folyóiratot! Majd azután megjelent A Szépek szépe és A vidám természetű poéta, valamint Az én életem is, amely­ben immár mecénásért kiáltottam. Azt hittem, hamarosan or­szá­gos hírű poéta leszek! De, mint a Kollégium deákja? Verse­ze­tei­met egyelőre név nélkül voltam kénytelen közölni. Ezért akartan mielőbb Pestre menni, és ott független poétává lenni! Mit mond­jak, kérdezte Kazinczy is, milyen név alatt közölje a versemet? Erre azonban már nem kellett válaszolnom.

Komor hallgatás után az emlékek ismét felderítették.

– Ezerhétszázkilencvenöt húsvétján Kiskunhalason jártam le­gá­cióban – mondta. – A város főbírája a lelkésszel együtt ebédre megvendégelt. Az asztalt tálak sokaságával terhelték meg, ám a feladott bordacsontokról a javát mintha valaki már letakarította volna.

„Hallom, a legátus úr innen Pestre igyekszik? – kérdezte a főbíró tele szájjal. – Nincs mit irigyleni azon a Pesten. Mink itt job­ban megvagyunk.”

„Csakugyan?” – jegyeztem meg. A lelkész lopva elmo­solyo­dott.

„Van ott mindenféle nép – folytatta a házigazda egészen neki­lelkesedve. – Német, rác, görög, a szavukat sem értené. Azután a polgári kórház, amire olyan büszkék, a legrosszabb egész Euró­pában. A kaput, ha kinyitjuk, majd hogy nem a kezünkben ma­rad a kilincs. Becsapni nem szabad, mert az ember fejére omolhat a vakolat.”

„No, csak nem?”

„A bútorokat szú rágja. A széket, ha kitörik a lába, nem cse­ré­lik le, téglával támasztják meg. A szolgaszemélyzet, az orvos oly méltóságteljes, mintha bizony nem ő volna a betegért, hanem megfordítva. Nem is igen találkozni velük. Ha valamely tehe­tet­lennek szüksége támad, és látogató családtagja meg nem segíti, órákig is ordítozhat. Akkora piszok és bűz még a csatornában sem igen van, mint ott. Egy kicsi, dohos szobába tucatnyi ágyat betuszkolnak, ha a beteg felhúzza a könyökét, oldalt böki a szom­szédját.”

„Hallatlan.”

„Az ablakot a legnagyobb kánikulában is beteszik. Aki az ottani hőt kibírja, vasszervezete van. És az étel. Hogy a vért tisz­títsák, semmi húst nem adnak, csak híg árpakását. A mi disz­naink különb moslékot kapnak annál.”

„A kulturális élet heccekre korlátozódik, azokra a népmu­lat­sá­gokra, melyek vasárnapokon nagy közönséget vonzanak, amikor is a porondra egy vad bikát és egy jámbor ökröt bocsátanak, majd pedig két kiéhezett medvét uszítanak egymásra. Egyéb nyilvános mulatság nem igen létezik.”

„Honnan tudja kegyelmed, mit akartam mondani?”

„Mert, mint főbíró uram, én is olvastam Robert Townson úr magyarországi úti beszámolóját, de nem csak a Pestre vonatkozó paragrafusokat. A mi intézményünkről is meg-emlékezik: »E val­lásfelekezetnek itt van a legnagyobb kollégiuma. Az épület sza­bály­talan, ódon és roskatag, nagyon hasonlít a mi szegény­há­zaink­hoz.«”

A lelkész most már nem bírta elfojtani mosolygását.

„Hát, más is megfigyelheti, amit az ember maga” – mondta a házigazda, mégis felhagyott a pesti viszonyok ecsetelésével. Az ebéd végeztével aztán ravaszkás hunyorgással fordult hozzám:

„Hát azt tudja-e, kegyelmed, mit jelentenek a tálak alján lát­ható K.H.V. betűk?”

„Persze – feleltem. – Kevés Hús Volt.”

A lelkész felnevetett. A bíró majd felnyársalt a szemével, úgy igazított ki:

„Kun Halas Város.”

Néztem a halasi bírót, egy harcsaszemű, kihízott embert, s mind­egyre Kármán József gondolatai jártak a fejemben. Hazánk gazdag is, alkalmatos is a nagy lelkek nemzésére. Hány, de hány ifjú növekedett fel, aki hirtelen gyarapodással a tudományok útján előrehaladt. A haza nagy reménységei látszottak bennük felcsillanni. Honi tanulmányaikat külföldi főoskolák meg­járá­sával gyarapították. De alighogy hazatértek őseink mezejére, nem tudni, micsoda kimagyarázhatatlan elalélás foglalta el őket. A könyv­tárt fegyverek tolták ki, a széptudományokat a vad­ker­getés, az elmélkedést az agarászat. Alighogy kiértek csendes pa­rókiájukra, elvadultak mint az apró erdei marhák, megtompult elméjük, erkölcsük oly hozzá egyenesedett a hallgatók erköl­csei­hez, hogy azt csak a viselet különböztette meg. Végül, hogy kül­földi formájukból egészen kivetkezzenek, karcsúságukat fel­cse­rél­ték potrohossággal.

Hazamenet Kecskeméten Mátyási József költővel találkoztam, s vele együtt kocsiztam Pestre. Itt találkoztam végre személyesen Kármán Józseffel. Ha láttál még lobogó személyiséget! Akit csak az eszme foglal le, a feladat, az ország felemelése. Akinek minden fáj, amit más észre sem vesz. Aki az esz­tétikumra és a haladásra életét és vagyonát tette fel. Hol vannak most a Kármán Józsefek?

* * *

Bihar vármegye Kazinczy Ferenc és Baranyi József urakat, mint követeiket, kiküldték az ezernyolcszázkettediki diéta paran­csolata szerinti popularis conscriptio megtételére Debrecen körül. Bagosra érvén Csokonai urat kihívták magukhoz, hogy pihenő óráikban velük legyen. A professzor úr nagyon várta a személyes találkozást, hogy tisztázhassa magát Kazinczy előtt, illetve meg­tudja felőle keltett gúnyolódása okát. Így számolt be e kirán­du­lásról:

– Egy nap kisétáltunk a közeli erdőbe.

„Mely gyönyörű halmocska – mondta Kazinczy. – Ha ez Gö­rög­országban volna, bizonyosan egy szép gömbölyeg templom állana rajta.”

„Most pedig akasztófa vagy feszület – feleltem reá. – Ha Bagos pápista hely volna, vagy jus gladiival bírna.”

„Jus gladiival? De hát hogy érti az úr?”

„Már csak az hiányozna a protestánsoknak, akik kritikázgatni szeretnek anélkül, hogy a nyelvet, s a tudományokat, amint azt e célra illik, ismernék.”

„Csak nem a mostani superintendens, Benedek Mihály úr teo­lógiai munkájára gondol, mely a szokásban volt katekizmusokat eltolja?”

„Mely balgatagság, positiva religiót az ész világa mellett akarni tanítani! Azt pápista módon kell.”

Kazinczy tekintetes úr igyekezett témát váltani:

„Végül is hogyan vélekedik az úr a »lenni vagy nem lenni« kérdéséről?”

„Én azt mondanám, inkább lenni – feleltem. – Midőn Rous­seau-t meglátogatta Diderot Montmorencyben, együtt sétáltak egy tó partján. Rousseau hirtelen megállt. »Íme – mondta –, itt már többször azon gondolkoztam, hogy beugrom a vízbe s véget vetek életemnek.« »Hát miért nem ugrottál bele?« – kérdezte Diderot. »Nagyon hideg volt a víz.«”

Kazinczy úr nem hagyta annyiban.

„Hallom, az úr a Kácsándy Terézia felett elmondott halotti ver­sek végső változatán dolgozik. Nagyon kíváncsi volnék rá.”

„Hát miért lenne oly kíváncsi a tekintetes úr, hiszen még gúny­versezetet is költött a művem felől?”

„Ugyan, csak nem haragudott meg miatta az úr? Estetice min­dent szabad, amit moraliter nem. És az úr moraliter hibázott a te­metésen. Ezt gúnyolom én.”

„Ugyan miért? A temetés előtt a versek nagyobb részét fel­ol­vas­tam Rhédey úrnak. Bek Pál is jelen volt.”

„Bek Pál…”

„Miért, róla is van valami moraliter kritikája a tekintetes úr­nak?”

„Káromkodós és bárdolatlan ember.”

„Tudós férfiú, ki Bihar megye vizeinek feltérképezésével és csa­tornázásával foglalkozik.”

„Többektől is hallottam, hogy a Martinovics-kivégzést köve­tően besúgó lett.”

„Ugyan, ez csak sustorékolás. És a kivégzés után ki maradt az, mi volt előtte? Kiss Imre, Nagy Gábor, Nagy Sámuel és jómagam már a letartóztatásokkor megriadtunk, nem hogy a pallos su­hogásakor. A tekintetes úr lefogatásának híre úgy söpört végig Zemplén, Szabolcs és Bihar megyéken, mint a jeges vihar. Hogy tizenkét dzsidás kísérte be Sátoralja-újhelyre. Istenem, egy em­bert, egy poétát, aki a légynek sem tudna ártani. Magyarország legnagyobb literátorát, aki nélkül nem mozdulhat előre semmi! S azután halálra ítélték. Megtalálhatták a tekintetes úrnál azt a levelemet, amelyben Goránit emlegettem. Biztosra vettem, hogy le fognak tartóztatni. Egy ideig még Patakon is sündörögtek kö­rülöttem mindenféle emberek. Bevallom, féltem, remegtem. Ki tudja, mit cselekedtem volna, ha elfognak és ütlegelni kezdenek? A forradalmat csak elkezdeni könnyű. De folytatni a könyörtelen hatalommal szemben, s társaink holttestén átlépve is sikerre vin­ni, olyan embert kíván, mely csak Rómában termett, vagy talán az Etelközben kilencszáz évvel ezelőtt.”

„Na, mindenesetre, azt leszögezhetjük, hogy Bek Pál úr nem a catói jellemek közül való.”

„Szögezze le a tekintetes úr.”

„Egyszóval a Kácsándi Terézia temetésén nem a versekkel volt a baj, hanem inkább az előadással. Az úr olyan vehemensen mon­dotta a versezeteket, annyira hadonászott a karjaival, majd ki­zu­hant a pulpitusból. Teátrumba való e stíl, nem templomba.”

„Nem tehetek róla, ha szavalás közben elfog a hevület.”

„De már arról csak tehet, hogy rendes bosszút állott Budai és Szilágyi professzorokon, amiért a kollégiumi deákságtól eltil­tot­ták. Amikor ugyanis a versben odaért, hogy »Ama két tudósok, kik előttem szóltak«, akkor feléjük fordult, kezével rájuk muta­tott, sokáig megállott, úgyhogy Szilágyi és Budai szégyenszékben látszottak ülni.”

„Nem volt jogos elégtétel ez?”

„Sérelme talán lehetett a professzorokkal szemben az úrnak, hanem azzal semmiképpen nem egy temetési alkalmatosságon kellett volna előhozakodni.”

„Milyen kínosan tudunk ügyelni, hogy a megsértőt hol s mi­képp ne illessük. Szinte el is vész közben a bűn, melyet ellenünk elkövetett.”

* * *

Csokonai Vitéz Mihálynak legdrágább kincse, édesapja, Cso­ko­nai József kódexe mindig a keze ügyében volt. A könyv egy nap a debreceni deákviseletről készített rajznál tárult fel. Kinyílhatott volna Rákóczi nótájánál, vagy a családi címernél is, ezeket szint­úgy gyakran nézegette.

– Lásd, valamikor így festett a debreceni deák – mondta a pro­fesszor úr. – Nem fekete palástot hordott s fekete kalapot a tete­jébe, mint valami kanonok. Szép zöld tógájában, nyestbőr sinkó­jában akár Rákóczi fejedelem hadainak is díszére válhatott volna. Énekelték is a legények, hogy „Hej, Rákóczi, Bercsényi!” De a labanc csak labanc marad. Azt hiszi, ha ki ruhát cserél, szívet is cserél. Miképp sok magyar nagyúr meg is tette. Akkora nagy parókát rakott a fejibe, csuda, hogy le nem esett, amint hajlongott benne a császár és labancai előtt. Na, ezekre az udvornikokra so­kat morgott az édesapám. Ott voltak például a Forgách-féle biz­tosság hivatalnokai. Ezek a derék labancok teljesen széjjelzilálták a Debrecen környéki, magyar hazánkban párját ritkító közösségi földek rendszerét. A belvárosi, módos polgárok részére szépen kiosztották a város birtokait. Ami megmaradt a határból, s a ko­rábbi szokásnak megfelelően bérbe vehető lett volna, annak az árendáját is az adó és az állatállomány mértékéhez kötvén volta­képp ugyanazoknak juttatták, méghozzá hét éves cirkulusban. Így semmizték itt ki a szabad magyar embereket.

„Mert a labanc csak labancot akar nevelni – idézte édesapját a professzor úr. – Ezért is, meg magadért is, mindig helyén le­gyen az eszed, fiam! Mint a Fejedelem kincstárnokáé. Rákóczi minden kincsét ugyanis a Vöröstoronyban őriztette. Egy ízben úgy parancsolta a kincstárnokának, hogy hozzon néki ezer kör­möci aranyat. De mikor a környék csak úgy hemzsegett mar­ta­ló­coktól s labancoktól? A parancs csak parancs. A kincstárnok vett egy faládikát, azzal ment fel a Vöröstoronyba. Félig megtöltötte arannyal, fölébe földet helyezett, s belé rózsát ültetett. Nézhette bojnyik s labanc, a vérző színű rózsa egyiket sem érdekelte.”

Egy másik történetet is szívesen mesélt Csokonai József:

„Amikor a szegedi kocsisok fuvarban jártak Törökországban, egyikük kérdezősködni kezdett:

»Hol lakik Rákóczi Ferenc?«

Fordult ehhez, fordult ahhoz, míg végtére egy basa eligazította.

»De oda csak keresztény mehet, s nem tarthatok veled« – mondta.

A kocsis követte az útbaigazítást, s valóban megtalálta Rákóczi Ferencet.

»Köszöntelek, Nagyuram, én Kis-Magyarországba való va­gyok« – mondta a fejedelemnek.

»Kis-Magyarországba?«

»Bizony, mert a német lecsökkentette az országot. Nem olyan már az élet, mint kegyelmed idejében volt.«

»S hogy él a magyar?«

»Sínylődik nagyon. A nagyurak összefogtak a labanccal, s csak a magok hasznát nézik. A szegény ember még szegényebb, oda a reménye is. Már eljöhetne megint kegyelmed, hogy fel­sza­ba­dít­son bennünket.«

Ekkor így szólt a fejedelem:

»Gyere velem!«

Vezeti, vezeti, már a város rég elmaradt mögöttük, de csak ve­zeti még. Végre felérnek egy hegyre. Annak a tetején áll egy fejér kereszt. Rákóczi megmutatja a kocsisnak, s azt mondja:

»Akkor lehet a magyart megint felszabadítani, ha ez a fejér ke­reszt Magyarország felé fordul.«

»Hát mikor lesz az?« – kérdezte a kocsis.

»Amikor valóban hinni fogtok a szabadságban.«”

Bár apám mindig morogta a „labancokat” és a „gazdag kufá­ro­kat”, ügyes ember volt, jól ment sorunk. Évi háromszáz rajnai forinton bérbe vette Csokaji Fényes Györgynek a Piac utcára szolgáló nagy házát. Abban laktunk, ott volt a műhely, s még apró lakásai is maradtak, melyeket szegényeknek adott bérletbe. Sokat őgyelegtem a bérlők körül. Az öreg vak ember és kifelé kan­­csító felesége nagyon kerülték a társaságomat. Bujdostak má­sok elől is, és nagyon csukták az ajtajokat, mintha valami nagy rejte­getni valójok lett volna. Gyakran elképzeltem, hogy az a nagy láda, amelyen a világtalan ember üldögélni szokott, telis-tele van pénzzel, azt számolják mindig, ha nem látják őket. Talán éppen a sok kincs nézésébe vakult bele az ember.

Rendre megszálltak nálunk kofák és napszámosok. A nap­szá­mosok rendszerint aludtak, ha otthon voltak, ám a kofák előtt nem surranhattam úgy el, hogy észre ne vett volna valamelyik. Na, ők nagy, riadalmas mesékbe kezdettek a pusztai pász­to­rok­ról, akik hatalmas fütykössel, baltával felfegyverezve sandítanak pörge kalapjok alól. Azok aztán nagyon szeretik a fényes gom­bokat. Mondták, korábban volt közöttük egy komisz, félszemű pásztor, az a csillogó gombjáért bizony agyon is ütötte az uta­so­kat. Mert annak a fényességében akarta megtalálni az elveszejtett szeme világát. Ma is, ha valaki új földet tör fel a határban, abból bizony hamar kifordul egy kaponya. S a Debrecenbe tartó keres­kedők inkább levagdalják fémgombjaikat, kötött vagy posztó­gombra cserélik – és jó messze elkerülik a pásztorokat. Végül még lakott velünk egy szabó, egy varga és egy könyvkötő. A sza­bó, aki Csokonai Józseffel is nagyon jól megértette magát, bármit is varrt, arra mind azt mondta:

„Na ez, éppen nem addig készül, mint az öreg Rákóczi lányá­nak az inge. Mert a kegyelmes fejedelmet sokszor üldözte a kutya német, de megfogni soha nem tudta. A várait alagutak kötötték össze, ha nem a föld felett, a föld alatt mindig elmenekülhetett. Az egyik alagút Vajától Bátorig vezetett. Ezen menekült egy íz­ben a fejedelem. Hanem éppen Vaján maradt az ő leánya, ki nem csak szépségében, de a varrásban is az elsők között volt. Utoljára is, mikor sebtiben búcsúzkodtak, egy félig varrott ing csúszott le a leány öliből. Hát kinek is varrja azt az inget, kérdezte a feje­de­lem. Bizony a vőlegényének, felelte a leány, hisz ideje már, hogy bekössék a fejét. No, a fejedelemnek mennie kellett, s a labancok valami hitvány áruló nyomán, hamar a várba megérkezve val­latóra fogták az embereket. Üthették, verhették, sütögethették azokat, bizony egy szót sem csikarhattak ki belőlük. De a feje­de­lem lánya csak beleszeretett egy nyalka német tisztbe. Amit erő ki nem vett száz férfiből, azt egyetlen fejérszemély szerelmetes szava elkottyantotta. Az öreg Rákóczi hallja hát, hogy a titkos alagútban üldözői a nyomára jutottak. Bármint szaporázta is a lépteit, csak egyre közeledtek hozzá. Pisztolyát felporozva, kard­ját hüvelyében meglazítva készült a végső összecsapásra. Bárcsak a fejükre szakadna a boltozat, mondta még. És égszakadás, föld­indulás, beomlott a járat, s maga alá temette a labancot mind. Az öreg fejedelem hát Bátorba épségben megérkezhetett. Ott hallotta azután, hogy őt éppen a leány árulta el, s mégpedig a vőlegé­nyé­nek, aki német. Haragjában megátkozta leányát, hogy addig férj­hez ne mehessen, amíg az ing el nem készül, de egy évben csak egyet ölthessen rajt. Az öreg Rákóczi lányának azolta sincsen nyu­godalma, még holtából is felkel évente egyszer, hogy a vőlegénye ingén öltést tegyen.”

Elő-előfordult a bérlőkkel, hogy elmaradtak az árendával. Apám­uram mindőjüket napról napra sürgette. A szabónak soha nem is szólt.

A varga, igen istenes ember lévén ilyesmiket mesélt:

„Amikor a Jézus Krisztus menekült üldözői elől, először egy nyárfához ért, s kérte, rejtse el. De az félelmében annyira reme­gett, hogy menedéket nem mert nyújtani az Úrnak. Azolta is remegnek a levelei a legkisebb szellőre is. Jézus Krisztus tovább menekedett, s a cserfához ért. Megkérlelte, bújtassa el a reá agyar­kodók elől. Ám a cserfa, talán, hogy az Úr hangját elengedje maga mellett, hétrét görnyedt. Bele is csapott a villám, azolta olyan girbe-gurba, meggémbesztett egy növevény. Végül a Jézus Krisztus a fűzfát kérlelte meg. Az nem remegett, nem hajlongott, csak olyannyira elszomorodott, amiért holmi bunyikok el akarják veszejteni az Emberfiát, hogy bánatában a földig leeresztette ágait, s azzal el is takarta az Urat. Jutalomból a legsudárabb fává növesztlek, mondta az isten, legmesszibbről is tégedet látnak majd meg legelőször. Ne a láthatás széléről szemléljenek futó te­kintetek, tiltakozott a fűzfa! Hanem, ha ki tényleg szeret engem, lombfátylamat széjjelhajtva érjen közelembe.”

A varga inkább anyámmal értette meg magát. A könyvkötő, tisztes öreg, vékony haja ezüstszálai beborították a vállát egé­szen. Annak a lakásán is csupa könyv volt, meg valami furcsa, ked­ves szag.

„Gyere fiacskám – szólt hozzám –, megmutatom neked, miből lesz a világ legnagyobb csodája, a könyv. Az első könyvet az Úr­isten írta, méghozzá kőtabulákra. De kőtabulákból ugyan egyet-kettőt, ha elbír az alumnus. S vagy négyet-ötöt is a könyvből. Még a könyv előtt azonban bőrre írtak az emberek, de a bőr drága volt. Csak a nemes emberek engedhették meg magoknak, azok is többnyire a címerüket festették rája. Azután kezdték vékonyítani a bőrt, abból nyerték a pergament. De biz még az is nagyon sok­ban volt. A Biblia egyetlen példányban való átmásolásához egész juhnyáj, vagy százötven bárány bőre szükségeltetett. Na, végül papirosra kezdettek írni az emberek, az csak fából készül, fa meg van elég. Papiros oldalból fűzve egy könyv magában foglalhat négy-ötszáz oldalt. S egyre véknyabbak lesznek a papirosok.

Mennyi emlékezés az élet. Ha hagyjuk. Mert a legtöbb ember, nem hogy a tanultakra – ha tanult egyáltalán –, de arra sem em­lékezik, ami tavaly történt vele. Mindig csak a ma, a most meg­kaparintható a fontos.

V.

– Hosszúra nyúlt az éjszaka. Pálóczy ugyan szívélyesen ma­rasz­tal, de indulnom kell utamra. Egy szekér felvesz, csakhogy rossz irányba kanyarodik, leugrom róla, meghengergek, mint amikor a szánról lepottyantam Karcagon. De most hol vagyok? Egy félig leégett ház padlásáról leányok sereglete adogatja le a használható téglákat. Lilla közöttük! A leányok énekelni kezdenek, Lilla ve­zeti a kórust. Valami templomias esztétikumú dal hangjai repes­nek – angyalszárnyak az üszkös szcéna felett –, majd dolgoznak tovább. Mikor szünetet tartanak, Lilla elmondja, hogy az előző éjjel kiállt az utcára, elment az első emberrel, és így folytatja más­nap is. Szerelmem a hamu alól magos lángba lobban. Ijedten kér­lelem a lányt, ne tegye többé. Ne tegye magával, ne tegye velem! Lilla megértően néz. Ígéretét veszem, hogy mielőtt beáll az éj, hallgasson meg legalább. Lilla megígéri, s nem csak ajkai moso­lyognak, de szemei is. A leányok újra kezdik a romeltakarítást, én is beállok a sorba – Lilla mellé. Csodálom hószín vállát, setét fürtjeit, és azon emésztődöm, mit is mondjak az édesnek, ha le­száll az est? Ekkor megjelenik Vajdáné, előbb leányával sely­pes­kedik, majd sziszegő haraggal ellenem tör. Mit keresek itt egyál­ta­lában? Mi okból is kerültem az ő Júliája környékére? Hasznuk semmi nem lett a versifikációimból, bukfenceskedéseimből, lám, most pedig a házuk is leégett miattam. Nem tudom, hogyan sza­baduljak tőle, mondani kár akármit is, úgysem hall a saját szaván kívül mást. Az öregasszony pedig már a körmeivel kapdos felém, mint a macska. Ekkor ébredtem fel.

Csokonai Vitéz Mihály nagyot sóhajtott.

– Éppen két esztendeje tört ki a debreceni nagy tűzvész – foly­tatta. – Romlásra jutott szegény városunk. Június tizenegyedikén közel kétezer ház egy délután elégett, s benne e hajlékocska is. Az a kert is, melyben a múzsák karjai közt, izoláltatva a világtól nyu­godalmas magánosságban éltem, üszöggé és hamuvá lett. Pusz­tává lett e kis ország, melyben király voltam önmagam előtt, és melyben sokszor édes érzések között gondoltam, ennyi részem van a földkerekségen, s örömmel futottam végig egy perc alatt boldogságom szűk, de elegendő kerületét. Éppen a rózsák nyíl­tak, mikor kertecskémen, az én kis Sansoucimon a lángok keresztülrohantak. Szívfacsarodva kellett szemlélnem, amint Tus­cu­lanumom, ahol a legérzékenyebb gondolataim teremtődtek, a láng között ropogott, rózsalugasom tövig leégett, s az a füle­müle, mely e kis zöld szálának minden éjjel koncertet adott, az is a barátságosabb erdei vidékekre repült tőlem. Három óra múltán köztem és az ég között, mely meg nem szánt, kit a kevéstől is megfosztott, csak egy kevés deszkázat maradt, mely az eső ellen sem védelmezhetett. Szegény édesanyám bútorai, szőttesei s kézi­munkái maradványait rendezgette. Én kézirataim között keresgéltem lázasan, s érzettem, mint szökik a fejembe a vér, s feszül meg az agy, midőn az újabb veszteségeket felismervén rögvest pótlásukba kezdett az emlékezet. A ház kiégett ablakain a sovány szél magam és szomszédaim pernyéjét szórta szomorú leveleimre, melyekben többekhez segedelméért esedeztem. A vas­szükség kénytelenített a kérésre, annyival is erősebben, hogy tehetősebb atyafiaim s a jóakaróim ugyanezen veszedelembe bo­rultak. Ki még nem sokkal azelőtt is előfizetői hirdetéseket tet­tem, hogy műveimet a világ elébe tárhassam, tipográfia és papír­árkusok helyett egy darab nádra, lécre, gerendára és deszkára támadt hirtelen legnagyobb igényem, hogy mielőtt az esőzések beállnának, egy oltalom fedelet állíthassak fejem fölé.

– Szent Iván hava van – mondta vidáman Csokonai Józsefné be­lépve. – Fűben, fában, orvosságban… Mondj egy rímet reá, Mi­hály!

– Áll a görcs a rozsomákban.

– Jaj, fiam. Nem juthatott volna valami eszedbe a gombáról? Hiszen tudod, hogy ezen időben Krisztus és Péter a kenyeret, mit koldultak, beletették a levesbe, az mellélöttyent – abból lett a gomba.

– Miért jön ezekkel a monastica babonaságokkal, édesanyám, melyekben maga sem hisz?

– Ez nem holmi babonaság, fiam. Semmi sem vész kárba. Ez a mese azt jelenti.

– Vagyis, én csak elvesztegetem itt a drága időt, így értsem? Szomorúan esik, amit mond. Úgy ítél, mint azok ott Váradon. Hogy Sonderling lennék s még lucifuga, aki lassan már mindenki minden bajában ludas.

– Nem így értettem, Mihály. Szép vargányát kaptam a piacon. Arról jutott eszembe. A gombát szeretted mindig.

– De meg is írtam Sándorfi doktornak, én most nem mehetek be Váradra, de talán nem is megyek soha. Nem annyira azért, hogy nemo libenter recolit qui laesit locum, hanem csak hogy éle­temben sehol sem találtam kevesebb gyönyörűséget, mint ott. Ítéljenek Rousseau után engemet. Nála a szív nem osztódik ezer­felé, mint a férgek szelvényein. Mihelyt az isten az én szüle­té­semet a maga jótetszésével valóságossá tette, mindjárt szívemre nyomta azt a stempelt, melyhez csak saeculumonként szokott nyúlni. E karakterizáló mondást ejtette reá: te szabad légy! Nem kell nékem a politikai szabadság, nincs is szükségem reá. Egy perzsiai szultán, egy indosztáni nábob, egy európai respublika, vagy akármi ország és fejedelem igazgatása alatt is tudnék sza­bad lenni. Csak az a kívánságom, hogy testemet ne bántsák. Lel­kem, mely egyedül az enyém, felül és kívül van az ő szférájokon. Szükségem annyi van, amennyit betölthetek. Ha telik, szapo­rí­tom, ha nincs módom benne, kevesbítem, s eh bien! Ha szeretnek, becsülnek, tisztelnek, meg nem vetem, mint holmi cinikus. Ha másképp bánnak velem, kivált a plebecula, akkor Horatiussal mea virtute me involvo et beatam pauperiem sine dote quaero. Ilyen érzésekkel tudok én a kietlen Debrecenben izolálva élni, s a gőgös Váradra nem vágyakozni. A francia zűr az anglus hidegvérrel bennem összeelegyedett. Ezeket írtam a tudós doktor úrnak. Négy rendbeli munkámat még el is ígértem néki, nagy sze­ren­csémnek tartván, hogy Váradon is van egy oly nemes barátom, akinek kebelébe az efféléket kiönthetem.

– Behozom az ebédet, Mihály.

– És nincs és nincs és nincs! Hallja meg édesanyám, nem elég, hogy a felőlem való anekdoták egyre szaporodnak, a régiek pe­dig jobban kipalléroztatnak, hallik a híre is, hogy a pap és pro­fesszor versezetemet megigazították, és alkotmányukat a mél­tóságos uraság tipográfia alá kérette! Dr. Sándorfi úr vitte fel Váradra, még a Szent György-napi vásárkor. Édes istenem! Az orvos, aki engem akkor hozott be, és nem egyszer házamnál is megbecsült vendég volt. Az uraság maga vitette fel nyomtatni! Ha Rhédey úr engem és munkámat mélyen meg nem gyűlölt volna, mikor a doktorral elvétette tőlem a poémámat, tudathatta volna, hogy kiadatni készül, mi okán azt purizálni szükséges. Mit feleljek most annak a kisebbítőnek, ki a tanácsháznál publice így szólott: „Lám, a híres versek még csak jó szót sem érdemlettek!” Így töprenkedtem magamban, örökös votumot fogadván minden solemnitás ellen, s vártam mégis az elismerést az időtől. De az­alatt a külföldi és idevaló, jó– és rosszakaró, idegen és esmérős, aki csak belém bökkenthetett, az mind azt tudakozta: hát mit adott Rhédey úr? Én természeti egyenességemből együgyűn feleltem: „semmit”. Ezt senki sem hitte, és még a legjobb embe­reim is úgy gondolták, hogy valami politikám van, amiért taga­dom. Nem is csoda, mert még haza sem jöhettem, mikor már néhol kétszáz forintot, néhol száz aranyat, sőt járadékot híresz­teltek el. A „hát mit adtak” felől kérdező szúnyogok aprólékos rajai nem szűntek meg alkalmatlan dongásokkal és néha még csípésekkel is háborgatni. Sőt, most a legutóbbi postával, mellyel balgatag bizodalmammal átitatott levelem Sándorfinak feladtam, vevém egy túl a dunai uraság levelét, melyben gratulál, hogy nagy kedvet nyertem verseimmel Váradon, s hogy amiatt a Bihar vármegyei nemesség konkurálván tízezer forintra való tőkét hányt össze penzionális fundusul.

Azt hiszem, nem igen sikerült egymást meggyőzniük. Úgy Dió­szegi Sára, mint Csokonai Vitéz Mihály, mielőtt megszólaltak volna, már tudták, mire akarnak kilyukadni, és attól el nem tér­tek. Mint tűz és víz, melyek kioltják egymást. Mégis rajongásig sze­rették egymást. A professzor úr az anyát, akihez mindig vissza­tér­hetett. Az anya a fiút és a költőt, kinek verseit kívülről sza­valta.

Igen keményre edzette az élet Diószegi Sárát. Mind a két fiát, kiket férje halála után egymaga nevelt, egyazon évben temette el. Még öt éven át Csokonai Vitéz Mihály összes műveinek egy­be­gyűjtésén fáradozott. Barátaihoz, professzoraihoz írott leveleket, legtöbbjükhöz Domby Mártont és engem küldött, de sokukhoz maga ment el. Amikor érezte, hogy eljött az ideje, megcsináltatta előre a koporsóját s halálos köntösét. Megíratta epitáfiumát, s azt fejfájára fel is vésette. Amikor az asztalos segédje visszajött hozzá a kérdéssel, hogy milyen dátumot írjanak fel, mert nem tudhatni meddig él, azt felelte, tegyék rá az aznapi dátumot. Majd hozzám fordult, hogy a dolgai el vannak rendelve, kéri, kulcsainak visel­jem gondját, míg lakója, a praeceptor úr és a menye majd haza­érkeznek. Mindjárt nyolc óra, az úr tízig tanít, addig nem élhet. És ezernyolcszáztíz május huszonnegyedikén tíz óra előtt Cso­konai Józsefné Diószegi Sára bevégezte életét.

* * *

Írásai rendezgetése közben a professzor úr a Békaegérharchoz ért. Micsoda deákos szertelenség volt ezt megírni annak idején. Hib­lihubliságában keveredik a francia a némettel, a respublika a kényuralommal, a honi szellem az Olympus paródiájával. Mind­ez a költészet szigorú szabályai alapján. Igaz, Blumauer stanzái szerint igazítva. De írása közben, míg látta maga előtt a kol­lé­giumi virgonc közönséget, az elkerekedő szemeket, vöröslő arco­kat, s tudta, hol cifrázhatja meg a kedvükért az adverbiumokat, soha egy minutáig sem gondolta csak tréfának az egészet. E sok sületlenség nem mutat mást, mint amit azolta a világban tapasz­talt. Az emberek valóban összehordanak hetet-havat. Nincs kö­vetkezetes képviselete valamely eszmei álláspontnak. Az orator arra hajlik, amerről a közönségét megfogni véli. Kellő komoly­ság­gal, ebben a formájában szinte elő lehetett volna adni a Béka­egéharcot programbeszédként a rendi gyűlés előtt. Csak a szót kell itt-ott megnyomni, s már éljenez is a tömeg. A valódi kér­dé­sek senkit sem érdekelnek. Valahogy olyanformán, mint Demos­thenes példázatában, aki észrevévén, hogy az állam fontos dol­gairól való szónoklatára alig figyel a hallgatóság, a következő mesére fordította a szót:

– Egy ifjú Megara városába akart utazni. Szamarat bérelt és elindult. Déltájban tikkasztó hőség lett, kissé pihenni akart a sza­már árnyékában, de a szamár gazdája, mivel maga is éppen ezt akarta tenni, vitatkozni kezdett, hogy ő csak a szamarat adta bérbe, nem pedig az árnyékát. Az ifjú ellenben azt állította, hogy ő a szamárral egyszersmind annak árnyékát is kibérelte.

Demosthenes hirtelen félbehagyta a mesét, és el akarta hagyni hallgatóit. Ám a nép útját állva követelte, hogy mondja el a tör­ténet végét.

– Hogyan? Titeket jobban érdekel a szamár árnyéka, mint élet­bevágó saját ügyeitek?

Ezen a tanítványai mindig hatalmasakat derültek. El is kellett játszania velük egyik este. Jó, hogy Szilágyi professzor nem eköz­ben tört rájuk – bár, éppen lehetett volna szerepe benne.

Egy szép, hársillatokkal telt napon Csokonai professzor java­solta, hogy látogassuk meg Fazekas Mihály főhadnagy urat a Várad utcában.

– El nem képzelheted, mekkora öröm itt lennem, Mihály – mondta Csokonai Fazekas úr kertjébe belépve. – Mint ki a Hét­toronyból szabadult, vagy Kufsteinből…

– Csak rajtad áll, mikor léped át e küszöböt – szólt a veteránus főhadnagy, látogatóját megölelve.

– Roncsolt egészségem a szél legkisebb fuvalmára is meginog, mint megkorhadt deszkacsűr, s bármikor összeomolhat, hogy tartalmait a kóbor szelekre s állatokra bízza.

– Szükségünk van még a géniuszodra, Mihály.

– Ugyan, még alig küldöttem el Dorottyámat Kazinczynak, már hallhattam viszont a kifogásait. Hogy vásári komédiának, kor­hely deákcsemegének, sőt vaskos paraszttréfának híreszteli. Pe­dig a Dorottyáról tett ítéletére akárki is ráesmér, hogy fő okát nem bennem kell feltalálni. Nem vastag, baromi gyönyörködésről van itt szó. Igen félreértette a tekintetes úr. Éppen a költészet anyaga s maga a költészet hiányozna belőle? Hogy mert valaki leírta volna, mik a poézis szabályai? E valaki azonban leírta a leg­fon­to­sabbat is: a poézis utánzás. S miben nyílna tágabb tér erre, mint az epopeia comicában? Mégis megköszöntem, mert ha azt a kritikát egész mivoltában nem hihettem is, bátorságot adott, hogy egy­általán foglalkozott a munkámmal, talán ezen a haránték úton is hasznomra válhat. Azt az egyet említettem a Dorottya felől csak, hogy a cenzúra miatt, vagyis inkább a korrektúra által, nagyon megroncsoltatott, s még sokkal jobban disjecti membra poëtae, mint a Rhédeyné… De ez a széphalmi tekintetes úr ítéletét, mely vele kapcsolatban már elkészültnek mutatkozott, aligha befolyá­sol­hatta. Az a húsz exemplár, melyből tízet az Erdélybe szánt száz példány közül emeltem ki, csak elfogy a tekintetes úr köreiben, hol a megyei urak közül sokan keresik a tréfát is, nem csak a fen­tebb esztétikumot. Ha sok lesz: a váradi uraságok között eloszlik; ha pedig onnan is kimarad, tisztelendő Takáts Károly úr kezéhez veszi. Van benne egy példány hollandiai papiroson. Azt Ka­zinczy úr talán magának mégis megtarthatná.

– Nem ez az első eset, hogy Kazinczy felőled gorombaságokat mondott. Miután szabadulása után Puky Istvánnal meg­lá­to­gat­tad, azt híresztelte, hogy örvendett látásotoknak, hanem te, az ezerhétszázkilencvenhatodiki diétán nagyon nem jó fényben mu­tatád magadat. Megjelentél ott, nem mint Pindar a görögök játé­kain, hanem mint holmi vásári hangász. Diétai Múzsádat s egyéb dolgozásidat mázolásoknak, szennyeknek, sőt fertelmeknek ne­vezte, s aki erről meg akar győződni, úgymond, csak vegye elő Gerson du Matheureux-det.

– Ezt tette fel a tekintetes úr rólam?

– Hát.

– Amikor kiszabadult, a királyi kamara a fogságban eltöltött idő költségeként ezer, majd még ötszáz forintot követelt tőle. Pár­tolókat keresett, mecénásokat. „Der Künstler lässt sich bezahlen”, azt mondta a híres Chodovieczky, mikor Angelica Kauffmannak egy festését hatezer forintért kópiázta. Ez a kevély hasonlítás Ka­zinczy szava. Helyzetét, hogy őtőle a bebörtönzöttől rabtartói a fogva tartásáért kértek pénzt, példátlannak tartotta. Miért kell fizetnie, írta Festeticsnek és Rhédeynek, akiket megkörnyékezett, hisz szenvedése egész ideje alatt a magáét költötte. Ráadásul öz­vegy fia, s nyolc gyermek egyike. Aki szenvedő társaiért annyit tett, mint ő, aki ott, ahol gazdagabb foglyok megindulás nélkül nézték, hogy a szegényebbek koplalnak és mezítelenek, soha nem evett meg egy tányér ételt, hogy felét a szűkölködőnek ne küldje, s örömest osztotta fel velük mind erszényét, mind ruháját, az, úgymond, igazán megkoldulhatja a nagyurakat.

– Ez a részlet pedig nékem új, Mihály. Ez hiányzott a mito­ló­giából, amelyet a regmeci széplélek maga felől költött.

– Várd meg a végét! Nincs módjokban segélni, válaszoltak meg­­keresésére a nagy mecénások. Ennek levezetéséül azt mond­ta, ha eszébe jut, hogy miket cselekedett, mind a fogságban, mind azolta másokkal, elmondhatja pirulás nélkül, hogy többet tett, mint Fes­tetics és Rhédey Lajos egész életükben tettek és tenni fognak. Bi­zony az istenek hivalkodnak odafenn, s azért megyen a világ ilyen gazul idelenn. Mi egyébért, mint a műveiért kért cse­rébe párt­fogó­kat és pénzt? Hát mi egyebet cselekedtem én a hét­száz­kilenc­venhatodiki diétán? S vajon ő azzal környékezte Fes­teticset, hogy micsoda gazember, vagy Rhédeyt, hogy nála na­gyobb himpellér nincsen, de az ég előtt számláján valamit javít­hat, ha Kazinczy Ferenc támogatására siet? Talán mégis inkább körülhízelkedte őket, amennyire a szükség és a szokás indította, s csak az elu­ta­sít­tatás után kelt ki ellenük. Persze kritikáját nem nékik adresszí­rozta, hanem még nála is szerencsétlenebbek előtt mél­tat­lan­ko­dott, akik Regmecnyi birtokkal s semmilyen jöve­delemmel nem bírhatnak, s kikhez képest ő mégis csak egy tekin­te­tes úr?

Megálltak a méhkasnál.

– Látod ezt a rendet, Mihály? – kérdezte Fazekas. – Itt min­den­kinek megvan a dolga s működése aranyszín, illatos eredménye. Az ország nem így forog. Szóval, most januárban esmérkedtem meg Kazinczy Ferenccel, mikor Debrecenben járt. Találkozásunk után hamar szívélyes üdvözletek érkeztek felőle: „ölelem, üd­vöz­löm, köszöntését gyönyörűséggel vettem” s a többi. A krasz­nai Cserey Farkast, kinek Zrínyi-süvegébe beleszerelmesedett, megkérte, csináltasson néki éppen olyan fejfedőt, s azt házamhoz küldette a maga részére. Máskor könyveket, szárított növe­vé­nye­ket adresszáltatott hozzám, hogy nálam átvehesse. Egészen át­lel­kesedett, midőn meghallá, hogy magam is verselgetek, s bíz­ta­tott, mielőbb mutassam meg neki mind több munkámat. A minap aztán éppen ez a Cserey Farkas maga hozta el a süveget, s mond­ja nékem, már nagyon meg akart ismerni, mert Kazinczy leve­leiből értesülve van rólam. Hát milyen tekintetben, kérdem tőle. Főhadnagy Fazekas úr bizonyosan derék és szép tudományú, s ítélni alkalmatos ember, írta rólam Kazinczy, csak azt vitatta, hogy nem jól van mondva: festetett (picturum est), hanem így fes­tő­dött, mert a magyar nem él passzívummal, és így nem jól van mondva: elvégeztetett, hanem a Krisztusnak, ha magyarul szólott volna a keresztfáról, ezt kellett volna mondani: elvégződött. S osz­tán ne nevessen, ne bosszankodjék az ember, teszi hozzá ítéletül. No, ezek után én sem versezetet nem küldök, sem vélekedést nem kérek a regmeci óriástól. Ha ugyan valakinek mondandója van számomra, azt vágja a szemembe, még ha éppen nem dicsérő is, de ne mások fülébe duruzsolgassa, miközben nagy mosoly­gá­sok közepette kisebb-nagyobb szolgálatokat tőlem örömmel elfo­gad.

* * *

– Kazinczy! Első találkozásunkkor hogy megölelt – emlékezett a professzor úr. – A nemesember engem, a szegény deákot. An­nak is már tizenegy éve.

„Az Úr versei igen kedvesen folynak, s az ideák nemesek és nem földszint csúszók – mondta a Mester. – Ez pedig maga poé­zist teszen, ha a szavak prózában íródnak is. Hány poétánk van, kiknek minden munkájuk rímes próza és sermo merus! Írjon hát mind többet az úr, és engedje meg, hogy a világ elébe én vezes­sem az urat. Helikoni virágimban szándékozom azt tenni.”

Engem, a szegény debreceni deákot a nagy Kazinczy akar be­mutatni! Micsoda kegyelme a sorsnak!

„Az úr egy sok jeles tulajdonságokkal bíró ifjú, ki talán máso­dik Horváth Ádám lesz. Foglalkozzék Kleisttel s Bürgerrel! Ezek­nek példájok szerint ne névnapi köszöntőket, ne török marsokat írjon, hanem dallja a szív szelíd érzékenységeit, a szerelmet, a ba­rátságot, a bort, a természet szépségeit!”

Kazinczy! Az a magos homlok, az a lángoló tekintet. Amely egy tört pillanat alatt jéggé tud dermedni és dermeszteni.

„A nyelvszépítés igénye mindennél fontosabb. Nemes fő­uraink­nak őseik nyelvét az általuk használt francia vagy német hason­latosságára a legfinomabb társalgásra is alkalmatossá kell tenni. A Tudomány is ne csak a holt latin, de az élő magyar szavaival fejezhesse ki magát. E folyamat nem állhat meg nemzeti kere­teink között. Általlátják majd a horvátok s tótok is, hogy taná­cso­sabb egy költséges holt nyelv helyett azon nemzet élő nyelvét tanulniok, s ügyüket rajta folytatniuk, melynek koronája és vé­delme alatt bátorságos, szabad életet élnek. Belátják majdan a szerbek is, hogy a magyar tanulásával, mellette saját nyelvezetük pallérozásával többre mennek, semmint azzal, hogy a magyarok felsőbbségét azért tartsák elfogadhatatlannak, hiszen mi – orán­gutángok vagyunk.”

„Orángutángok?”

„Amint az elhangzott ezerhétszázkilencvenbeli első egyházi kongresszusukon.”

Szikszay úr, a Kollégium gazdájának kunyhóját odahagyva az ebéd után sétára indultunk. A tekintetes úr belém karolt, és meg­osztotta velem eszméit, mintha csak én is egy volnék a nemzet jeles férfiúi közül.

„Az úr versei szép eszmékkel teljesek – mondta Kazinczy Fe­renc. – Rousseau ismeretét el sem tagadhatja. Hallott-e az úr a Társaságáról?”

„Minden magyar szívét öröm tölti el, hallván célját és műkö­dését.”

„Igen örülök azon, hogy az úr a Varázsfuvola fordításába fo­gott!”

„Hisz írója a Társaság tagja volt. Sőt, mondják, Mozart úr, ugyan­abból a páholyból csodálatos operát költött e darabból!”

„És tudja az úr, hogy Mozart kiről vette a mintát az operabeli Sarastróhoz? Egy magyar emberről, a mi nagy tudósunkról, Born Ignácról. Ő az, ki a nemesfém kinyerésének új módszerét vezette be a Selmecbányai Szklenón. Ehelyt nyolc évvel ezelőtt bányászat és geológia tárgyában konferenciát hívott össze. Gondolja meg, szavára Európa huszonhét kiváló tudósa megjelent. Új eljárása szerint az aranyat, ezüstöt higannyal vonta ki érceikből. Prágá­ban tudóstársaságot hozott létre. Bécsben szabadkőműves pá­holyt alapított – itt ismerte meg őt Mozart. Súlyos bírálattal for­dult az alkímia és a szerzetesrendek ellen. Padova, Siena, Lon­don, Göttingen, Stockholm, Uppsala és Szentpétervár akadémiája egyaránt tagjává választotta. A réz újabban felfedezett ércét az ő tiszteletére nevezték bornitnak. Az egész világ ünnepelte. Több ország a fiának tartotta. Amikor én négy éve Bécsben találkoztam vele, mégis a leghatározottabban magyarnak vallotta magát. Nem azért, mert az erdélyi, majd a pozsonyi országgyűlés is nemesi címet adományozott neki. A nyelv miatt inkább. Latinul, németül közölte tanulmányait, de magyarul álmodott. És van valami a lélekben, láz, megállapodni képtelenség, melyet más nemzetek fiainál kevésbé tapasztalt. Bécsben hunyt el tavaly. Hatalmas tö­meg kísérte utolsó útjára. Micsoda példája ez annak, hogy a tudós embert is megbecsülhetik, nem csak a főnemeseket.”

Ámulva hallgattam az européer gondolkodót.

„Az opera szövege nem egyezik meg Schikaneder szín­mű­vé­vel – folytatta Kazinczy. – Páratlan eset ez a műtörténelemben. Schikaneder, a színigazgató, operaszövegkönyvként felajánlotta darabját Mozartnak. Midőn kedvező fogadtatásra talált, beren­dezett Mozart számára egy lakást a színház mellett. Teljesen fel­forgatta kedvéért a komédiáját. Majd a színházban ő játszotta Papa­genót, a bohócot. A darab nem aratott igazi sikert. Az az ember, aki a darab shakespeare-i mélységeit igazán megérthette volna, és szellemi támaszt jelenthetett volna a zeneszerzőnek, már a sírban pihent. Mozart alig fél esztendővel élte túl Born Ignácot. Utolsó útjára nem kísérte senki. Úgy kaparták el egy tö­megsírban.”

Csak a léptek csikorgása hallott a kavicsos úton. Kazinczy rövid, de súlyos hallgatásba merült.

„A költő alkotását nem foghatja fel a közönséges ember – törte fel végül a csendet. – Hanem, mert az emberek nagy része közön­séges, a költőt csak a maga fajtája értheti meg, és talán még bál­vá­nyozhatja néhány hölgy.”

„Társadalmi szükségesség nem mutatkozik az irányába – mond­tam. – Pedig a költészet a nyelv fejlődésének a kulcsa. A nyelv a haladottsághoz nélkülözhetetlen. Hogy bármely me­chanikát németből, angolból ugyanolyan színben vissza lehessen adni a magyar nyelven is. Ez a mi feladatunk!”

„A nap, csak a nap sugáriban bízhatunk meg. Ebben az egy­lényegű fényözönben, mely melegségünk akkor is, ha a szem­hé­junk csukva van.”

„Nem egylényegű. Egy camebridge-i deák, bizonyos Newton Izsák a piacon látott egy prizmát. Olcsón megvette az üveg­va­cakot, de már hazafelé úgy vigyázott reá, mintha gyémántot talált volna. Behajtotta szobája ablaktábláit, és a résnyi fényt átengedte az üvegidomon. Beigazolódott, ami már a piacon is a szemébe csillámlott, hogy a fény nem egylényegű. Elővette hát a fésűjét, hogy pontosítsa, hány színre bomlik is a megtört napfény. Vagyis, hogyan alakul a színspektrum.”

„Prizma, fésű, ezek nem tudós eszközök!”

„Ne az eszköz legyen tudós, hanem aki forgatja azt. Szóval, Newton úr megállapította, hogy a fejér fény összetett szín. A szi­várvány színei alkotják. A prizma matériája nem változtatja meg a fény jellegét. Csupán széjjeltördeli azt tovább nem bontható, tehát egylényegű elemeire. Ugyanis a spektrumból kiválasztott egyik szín nem húzható széjjel további spektrumokká. Viszont a szivárvány színeinek keverésével a legkülönfélébb árnyalatok előállíthatók. Természetesen a fejér fény is.”

„De hát hol olvasta ezt az úr?”

„Institorius úr pesti könyvesboltjában egy angol nyelvű könyvben, melyet megvenni nem volt szerencsém, de helyben átforgathattam.”

„Én Weingandhoz járok. Mindeddig abban a hiszemben, hogy ott minden megkapható.”

„Sehol sem kapható meg minden.”

Erre a zárszóra nem lett volna szükség. Bár, talán már a priz­má­val megbántottam. Kazinczy nagyon zokon veszi, ha ellent­mon­danak néki. De hát naturam expellas furca…

VI.

Július elején kedves vendég köszönt be Csokonai Vitéz Mi­hály­hoz – Puky István. Minden barátja közül a legjobban őt szerette. Nem azért, mert ő fedezte fürdőkúrái, utazásai javát. Éppen meg­fordítva, Puky volt az a barát, akitől mindent elfogadhatott. Egy szempillantás, és kész a szerelem, vagy – ritkábban, de tartósabb érvénnyel – a barátság. Így talált egymásra Patakon a professzor úr és az öt évvel fiatalabb ifjú. A nemesúr azonnal szívébe zárta a géniuszt, s további pályafutása során mindent megtett annak érdekében, hogy népszerűsítse a műveit. A professzor úr később gyönyörű feleségével, Darvas Annával is bizalmas kapcsolatba keveredett. S mily fontos ez egy barátság fennmaradása szem­pont­jából! Férj és feleség folyvást alig várták, hogy Csokonai Vi­téz Mihály megjelenjen náluk, a gesztelyi Tusculanumon. Persze, nem mindenki szívelhette Darvas Annát. Széky Zsigmond, Puky István nagyapja és gyámja, annyira nem, hogy idő előtt kiadta unokája gesztelyi örökségét. Olykor éppen az ellenszenv segíti előre a dolgokat. Puky tekintetes úrhoz a legteljesebb bizalommal volt a professzor úr. Ő másolta le azokat a verseit, és őrizte meg az utókornak, melyeket a diktatúra idején nem lehetett közölni, s melyek örökös bizonyságai annak, hogy a Mester nem holmi hiblihubli nevettető volt, hanem a Világosodáshoz holtáig hűsé­gesen ragaszkodó legnagyobb magyar költő. E derék nemesúr Csokonai Vitéz Mihály halála után felajánlást tett a sírkőre, s az ő támogatásával jelenhetett meg a költő első gyűjteményes ki­adása is. Mint a Csokonai-hagyaték gondozója, s az eredeti kéz­ira­tok őrizője, folyamatos kapcsolatban maradtam Puky István­nal. Így értesülhettem arról, hogy Darvas Annával kötött boldog házassága mint került válságba, s vezetett végül váláshoz. Sőt, nagyobbik fia is Pestre ment az anyja után, s ott elzüllött. Mert az a különbözőség Anna és István karaktere között, amiért Széky Zsigmond nem állhatta az ifiasszonyt, kettejük között is választó okká növekedett. Sokan nem titokban, versbe burkolódzva, mint Csokonai úr, hanem nyílt s heves udvarlással közeledtek hozzá. Nem csoda, e kiváló hölgy igen szívesen maradt el a férfi­tár­sa­ságban. A professzor úr nem egyszer említette, hogy – hacsak kólika nem gyötörte –, hajnalokig is velük mulatott a présházban. A férfiak szívesen vették a nimfa társaságát. Ám sokszor, midőn betelt a mérték, Anna unszolta őket, hogy mulassanak még, s a nimfából bacchánsnő lett. Csak hát, hol volt Bacchus? Széky Zsig­mondnak nem tetszett az asszony költekező természete, és kifo­gásolta hogy túl sokat forgolódik a nadrágok körül. Azt azonban végképp nem tudta megbocsátani Annának, hogy a pipa­tó­riu­máról önhatalmúlag levett egy borostyánfejű csibukot, s azt a tor­nácon szítta végig, miközben nem egy vármegyebéli nemes­em­ber érkezett látogatóba a házhoz. Némelyik úgy ott ragadt a pöfé­kelő szépasszony mellett, agyarára maga is csutorát vévén, hogy a végén még a házba beköszönni is elfelejtett.

– Jer, Mihály, ünnepeljük meg a találkozást ezzel a jó kis gesz­telyi máslással – mondta vidáman Puky István, egy jókora kula­csot tartva a professzor úr elé.

– Nincs nékem kedvem ahhoz sem – hárította el a kínálást Cso­konai úr.

– Nem ismerek rád. Na, legalább kortyints, s majd elsorolod, mi bánt.

Végül a professzor úr ajkához emelte a butykost, de a köhögés, amely egy rövid kortyra következett, látogatóját is megrendítette.

– Mihály, mi bajod? – kérdezte.

– Így telik el az idő, így szenved az én becsületem, így az én nyugodalmam, míg más oldalról mellyemnek a váradi gyulladás által megromlott belseje mind jobban fogyatkozik, elmém és ked­vem tompul, szomorodik, s egészségem a maga fő principiumiban bontakozni kezdett. Ehhez az összeroncsolt szisztémához nem kellett már egyetlenegy ütésnél több: és az is becsülettel elérke­zett. Nézd ezt a tőlem ellopott, értetlenül lehányt-vetett, Absyr­tusként, medeai kezekkel tagokra darabolt, széjjelzilált poémá­mat. Nevem alatt, hírem bemocskolva világra bocsátották!

– Hogyan történhetett ez, Mihály?

– Ez év április elején Rhédey úr fellejtárja éjszaka bezörgetvén ablakomon reám parancsolt, hogy nyomban induljak ki Váradra, mert megholt a nagyságos úr felesége, született Kácsándy Teré­zia, nyugodjék, mert jó asszony vala, kinek halotti búcsúztatóját írjam meg, s magam mondjam fel.

– Hát ez már tisztesség!

– Tisztesség! A koporsó készítője és a többi kézmíves megkapja a szükséges időt, csak a versifikátor nem? Mert ez nyolcadikán esett, a temetés pedig tizenötödikére, s még ott volt a fáradalmas utazás, mely alatt sem nyugodni, sem dolgozni nem tudhattam, hogy Váradra mint félholt érkeztem meg. Ott még a gróf elő­szo­bájában kellett tipródnom órákat, mire ájulásig fáradt testemet végre ágynak vethettem. Lázas munkában teltek a következő napok, melyeket csak a sírba tételnél való tisztelgés szakasztott meg. Poétai szempontból szerencsésnek mondhattam magam, hogy Árpádiászom felőli készületeim, és gyászos életem elegendő filozófiával szolgáltak versezeteim kidolgozásához. A temetés napján fekete ruhámat alkalmatlannak minősítették, így az urak­kal együtt Domokos Lőrinc ebédjére nem mehettem. A temp­lom­ban ellenben oly veszett huzat süvített, hogy tagjaim gémbere­dését még hevesebb előadási módozattal sem gátolhattam meg. Este már csak azzal az akarattal tarthattam fenn magamat, mely a spártaiaknak volt sajátja, de az ő testi erejük híján. Azután olyan betegségbe estem, melyben három napig lázas önkívületben há­nyódtam.

– Mi volt az a kórság?

– Doktor Sándorfi, látván, hogy a szimptómák a jóra kezdenek térülni, megvallotta borzadásomra, hogy amely nyavalyába estem, kétoldali tüdőgyulladás. De már a haláltól többé ne tart­sak. Ez a nap vala az az alávaló nyomorék nap, amelyen poé­mám­nak impurumát, kezem közül szép színnel kicsalta, az életre csak most biztatott páciensét, baráti szín alatt reászedte. Egy ember ellen, akit sorsa mindentől elzárt, a legelképzelhetetlenebb rútságú plágiumot követte el. Sőt a kéziratot, ahol olvasni nem tudta, vagy idétlen toldásokkal helyesbítgette vagy egészében elhagyta. A hiátus miatt koherencia nélkül maradt részeket meg sem igazgatta! Az „s” kötőszavakat csak cigány boglároknak tartván, többnyire elhagyta vagy hagyatta, mely miatt falat rakott malter nélkül. Az okoskodások láncszeméből vagy ő, vagy a puri­zálója most egy, majd húsz verset, amint káprázatja tartotta, kiha­gyott. A korábbi összefüggést azonban fenntartotta, amely a vég­zett munkát nevetségessé tette. A példákkal hasonlóképpen járt el, a lapponok personalis transmigratióját is, amely az egész észa­kon közönséges vélekedés, az indusok egész déli világ hitében elterjedt transmigratióját is egyáltalában elhagyja.

Csokonai úr előkapta eredeti kéziratát, úgy olvasta, szokott beleélésénél is nagyobb hevülettel a verseket:

– Figyeld csak, István!

  A scythák, tatárok s akik az éjszaknak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják s reménylik, hogy ezen testekkel,
E kívánságokkal és e szükségekkel,
Amelyekkel bírnak főldi életekbe,
Egy ehhez hasonló helyre kőltöznek be.
Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat
S bűszkén ugrattatják délceg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mindazt, aminek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a kard a kopjával,
Vagy a nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A buzgány, a puzdra, a varrott sátorok,
A csigás szerszámok s több becses bútorok.
S az így felkészített sírjánál az úrnak
Kutyát, lovat, szolgát s ágyast agyonszúrnak.

  Példáúl halljátok egy lappon érzését,
Ki látván halála elközelgetését,
Megnyúgodt vadsággal, hideg reményjében
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
„Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő csónakomnak fájdalmim keménysége.
Ni, hogy mosolyognak felém, közepén is a kínnak,
Ezer szép istenasszonyok udvarából Odinnak,
Kiket a hatalmas Odin, az isteneknek ura
Állított ki kastélyából előmbe a kapura.
Már a kékszemű Valkirák a legjobb sert készítik,
Már Odin palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sódort eszem a boldog istenekkel
S a kopjákról beszélgetek a harcon elestekkel,
És ott Karinton apámmal a felső helyen űlök
S odvas kaponyákba tőltött zab-sertől részegűlök,
Valhallának kies főlde, hová most kell bújdosni,
Hol a mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni,
Hol a szép nyírfa bokrokat aranyos zúz teríti,
S ha eső és a nyíl húrját meg nem pőtyögösíti;
Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,
Nem loptam el más tarándját, harc és fegyver közt éltem.
Odin előtt félelemnek szavával nem állok meg!
Lefolytak éltem napjai: mosolyogva halok meg.”

  Lám, mely boldogító a vallás érzése!
S bár íly egyűgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vígasztalja ez a néger szívét,
Mikor már nem bírja elcsigázó mívét,
Mikor a potosi bányák éjjelében,
Az élet és pokol kőlcsönös szélében,
Hol csak jajszók s bilincscsörgések hallatnak,
A rabság s a kínok már lelkéig hatnak,
S a pogány keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az ércek kohába.
De csak visszahátrál, letörli könnyeit
S a tágas tengerre fordítja szemeit,
Mely hazája között, ahová vágyódik,
S nyomorgatásának főldje közt hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a perc végtére,
Melyben elér ő is a kínok végére,
És az esti szellők lágymeleg szárnyain
Általrepűl lelke a tenger partjain,
S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván,
Zengi új örömét és elmúlt kínjait
S átkozza a kávés-kertek vad urait.
  Ez, amit így képzel a feketék neme,
Az északi s déli hitnek egy láncszeme.
Mert ahol a tisztelt elefántok laknak,
S ennivaló fészket a madarak raknak,
A fázó Imaus bérceitől fogva,
Ameddig a déli tenger ér zajogva,
Főldünk legszelídebb s legrégibb nemzeti,
Chína és India s a jó szag szigeti
Azt hiszik, hogy csupán e testé a halál,
A lélek megmarad, csakhogy más testbe száll.
Bizonyos számok van, mondják, a lelkeknek,
S egy kies planéta lakások ezeknek,
S ha e boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e főldre leszállnak.
Itt a durva testet magokra őltözvén,
Egy állatból másba sokáig kőltözvén,
Végigtapasztalják e bú-baj világát
S elfelejtik első létek méltóságát.
Ha egy testek meghol, poklokra hányatnak
És a fúriáknak kezekbe adatnak,
Hol ha a kiszabott bűntetést kiállják,
Az istenek másik állatban próbálják,
Most egy jó ifjúban, majd egy szép leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fácányban.
Közbe megtörténik, hogy bűntetésében
Árnyék-módra bolyong az ég üregében;
Sokszor a tengerek mélyére lökődik,
Onnét a kietlen szárazra vetődik,
Felcsapódik a nap tűzkemencéjébe
S vissza a levegő zúgó örvényjébe;
Maga s minden dolgok írtózva útálják,
S az elementumok visszahajigálják.
Ezer esztendőkig tart így a vándorlás,
Míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A mennyből-szállt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem mocskosítja:
Ekkor a Teremtő magához felvészi
S önnön istensége részesévé tészi.
  Bangó képzelődés! de nem bolondság a’,
Háromszázmilliom ember boldogsága.
Ez a hit csinálja őket csendesekké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza, hogy ők a vért nem kívánják
S még az állatot is kímélik és szánják;
E miatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben íly gazdag országnak lakosi,
Gyémánt-hegyek s arany-bércek birtokosi,
Kiknél a fűszerszám erdőszámra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrunn is dicsekszik,
Kiknek lakóhelyek az édenbe ese,
Kikre minden szorúl, és ők senkire se,
Régen azt tehetnék főldünk több részével,
Amit most London tesz Gánges mellékével.

Mindebből a purizáló pedig ennyit csinált:

„Ez, amit így hiszen a feketék neme,
Az északi s déli hitnek egy láncszeme.”

Hát, amidőn ezt a megcsonkított poémát egyenes úton járó elmék olvassák: nem azt mondhatják-e felőlem, hogy két partikulát nem vagyok in statu egybekötni, hogy amidőn említetlen dolgokra cé­lozni merek, gyarlóbb elmével bírok, mintsem két gondolatot ter­mészeti józan ésszel egybe­vet­het­nék?

Ittak egy kortyot a fakulacsból.

– Én ugyan nem hiszem, hogy ebben az ötven esztendőben gyar­lóbb munka került volna az enyémnél a közvilágra – foly­tatta Csokonai professzor. – Nem keserves, sőt, sértő dolog-e reám nézve, hogy mások alattomos, gondolatlan és törvénytelen plánuma miatt az én írói becsületemnek kell szenvedni? Nem voltam én már akkor olyan Lázár, hogy nyomorult purizálóját, ha szobámba küldötte volna, el ne tudtam volna saját kezem írása után igazítani. Sem olyan csábult beteg nem voltam, hogy valahol nagyságos, méltóságos császári és királyi kamarás Rhédey Lajos úr parancsolatjára egy sort, egy verset, egy egész paragrafust ki kellett volna hagyni, annak partikuláit a józan ész láncszemei sze­rint egybe ne tudtam volna kapcsolni. Ha már a munkámnak szükség volt lopásra jutni; miért kellett azzal az én hírem meg­ölé­sének is egybeköttetni? Az ilyen literaria grassatiók boldogok a mai literaria lethargia védelmező kárpitjai alatt, mert bosszulatlan maradhatnak! Szemünk előtt esik meg a plágium!

Azzal az asztalra csapta a Lélek halhatatlansága példányát. Ha­sonlóan összegyűrt és piszkos lapokat még soha nem láttam Csokonai Vitéz Mihálynál. De valóban, amikor beleolvastam, rögvest olyan versszakokba ütköztem, melyek, ha az én művem­ként kiadott versezetben szerepelnek, nem hogy összegyűröm, megtaposom, de egyenesen tűzbe is vetem a gyalázatos exemp­lárt. Én, Gaál László, aki Csokonai professzor úrnak csak deákja vagyok. Puky István is hümmögve forgatta.

– Ezt az érzést az embereknek tizenöt harmincada nem értené, tíz harmincada kinevetné, a hátralévő öt harmincad közül is ke­vés volna, aki magát a valóságos művészi karakterbe tudná tenni – dühöngött a professzor úr. – E királyi előszobák bútorzata, felségek előtt hajbókoló kamarás úr is, mit nem képzel magáról! Egy uralkodó akármely Künstlernek munkája iránt magának töb­bet a vétó jussánál nem kíván megtartani. Ha valamit nem szeret, oly igazságos, hogy megengedi azt magával az alkotóval jobbít­tatni. Nem véteti el még a pensionatus kapellamesterétől is az ope­rát, hogy magának vagy Höflingjének szeszélye szerint hányatván el a szcénákat, más formába tegye. Nem töreti le az Isis álló­ké­péről a sok emlőt, mert sok az egy asszonynak, sem a Janus egyik ábrázatját idegen piktorral be nem mázoltatja. A kézírásokat az íróktól nem gyűjteti össze, hogy kancelláriáján elforgattatván ki­adassa; sőt ha nagy részét most kihúzza is a kézírásnak, az író szabad akaratán áll, hogy művét vagy egész új formára tegye, vagy azokkal a cenzúra miatt esett csorbításokkal a közfényre ki ne állítsa. Egy király legalábbis nem. Mikor az első nyomtatott exemplárt megláttam, már akkor a legbelsőmig éreztem a mél­tat­lanságot, a megsértetést, és azt a kitörülhetetlen nemes bosszú­sá­got, amelyet a teremtő önmagunk féltésére mellyünk körül moz­gásba hozott.

Még szenvedélyesebben kortyolt bele a kulacsba.

– Te István, ez nem is gesztelyi bor – mondta a felismerés döb­benetével. – Ez egyenesen Tokajról való!

Most először nevethetett össze ezen a napon a két jó barát.

* * *

– Három évvel ezelőtt július első napjaiban Ongáról Puky bará­tommal Ragályra mentünk, Ragályi Gedeon urat, Gömör vár­me­gye vicenótáriusát, régi jó barátunkat meg­láto­gatni – mesélte Csokonai Vitéz Mihály, miután szeretettel elbúcsúztatta Puky Ist­vánt. – E nemes férfiú a maga kocsiján és költségén elvitt Agg­telekre, a híres Baradla nevű barlang megvizsgálására. Ez a bar­lang Aggtelek falutól egy fertály órányira fekszik, egy csupa kő­ből álló hegynek öblében. A barlang szája egy huszonhét és fél ölnyi meredek szikla alján tárul, mely felitől fogva a torokig úgy áll, mint az egyenes kőfal, és magossága a Veres toronyénak két­szerese lehet. Rémítő dolog, csak felnézni is a tetejére, melyen a látás a felhőkkel látszik határozódni. Így pillanthatott Aeneas az Ulyssestől megvakított Polyphemusra, kinek üres szem­göd­réből még szivárgott a vér. Lehet, ez az ő lakása, melyben a társak ször­nyű veszte közelg? Ám az alant lévő lyukba gugyorodva kell be­menni, azon óriás nem fér ki, sem három birka egymás mellett. Ez az alacsony, de széles torkolat mintegy fertály óráig tart, ami­kor az ember a valóságos barlangba bejut, melynek boltozatjához a Nagytemplom magossága és tágassága nem is hasonlítható. Ilyesfajta földalatti terembe terelhette a dévaj csecsemő Mercu­rius Apollo elhajtott marhanyáját. A kövek úgy csüggenek az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának. A hang rémítő módon zeng e tágas öbölben. Lőttünk egynéhányat, és a legszörnyűbb mennydörgés kicsiny volt a puska ropogásához. Mindössze kilencen voltunk. Ám, egyedül az utazók behor­dozá­sából élő kalauzaink tanácsa szerint, négy öl fáklyát vittünk be. Mert ha ebből a vándorló kifogyna, soha ki nem jöhetne a bar­langból, melynek végét még senki nem járta össze. Egy ember­nek, vagy csak kettőnek nem javasolnám, hogy ide merészkedjen, kivált akiben érzékeny a szív és bokrosódó a képzelődés. De mi többet nevettünk, mint borzadtunk. Pajtásaink kókleres pozi­tú­rája sok tréfára adott okot, a bajoskodót világosítottuk, segéltük, bátorítottuk és csúfoltuk. E dolog annyival is furcsábban jött ki, hogy valahányan mind annyiféle maskarának vagy földalatti manónak látszottunk rongyos ruháinkban; minthogy az éles kö­vek közé, a felülről csepegő víz alá és a nyálkás földre nem jó volna hasznavehető ruhát vinni. Én egy zöld vadászhacukában, fekete kopott nadrágban, mely azon felül is nálam kétszerte bő­vebb volt, mentem a barlangba. A többi is hasonló uniformist öltött, amely, kivált a faron és hason való mászás után, rendes figurát mutatott a fáklyánál. A vezetőnk pumikutyája mindig velünk járt. A lyuknak sok ága van; mi délig egyet, délután egy másikat járhattunk be. Elindultunk tehát az első ágán, és csepegő kövekre találtunk, s az azokból épült különbféle oszlopokra, kő­sziklákra, omladékokra. A barlang boltozatjáról szüntelen csepeg a legtisztább, leghűvösebb víz, mely mihelyt az emberre, akár­mire cseppen, azonnal kővé válik, és így formálódnak lassanként a legszebb figurák, melyekből a képzelődés világokat teremthet. Először láttunk egy cifra zsidó oltárt, azután pápista kórust, melyre fel is mentünk, orgonát, barátot, királyi széket, oszlopos palotákat, melyek szépsége és figurája a mesterség remekeivel truccol. Ám, ha más oldaláról néztük a karzatot, görög gálya tat­jának tetszett, s mintha a csepegő kőfigura kormányosa lett vol­na, ki egyenes derékkal vigyázza a tengert. Palinurus, a heros, kit ember nem, csak az isteni ármány csalhatott meg! Ki, mint asszo­nyát ismerte s uralta a tengert, megérezvén, mikor barátságos, mikor ellenségeskedő, vagy csak csalfa. Ha várni kellett, Aeneas sem bírhatta reá, hogy vonja fel a horgonyt. Máskor az ő aggo­dal­maskodása s a trójaiak riadozása ellenére is meglovagoltatta ha­jóik­kal a félelmesen torlódó hullámokat, ha segélő Thetis fátylát látta lebegni a zordon szürkeség felett. Sírni csak egyszer látták Palinurust, midőn az esztelen asszonyaik, ellenszegülve Jupiter akaratának, hogy tovább már ne bolyonghassanak, felgyújtották a görbe orrú hajókat. Mintha a lánggá pattogó kötelek, hamuvá foszló vitorlák inai s bőre lettek volna, zokogott Palinurus, kinek hátára, ha tüzes ágakat raktak volna egyébként, meg sem rezzent volna az arca. Odébb találtunk a barlang fenekén sok ezer ember– és baromcsontokat, melyek a háborús időkben odafutott és rej­tezett szerencsétlenekről maradtak. Némelyek tán még az Árpád elől elfutott Zalán idejéből. A barlangban hol tekergősen, hol egye­nes hosszú folyással halad egy háromöles tiszta folyóvíz, mely olykor igen megárad, és a bennlévőket odaszorítja, míg is­mét el nem apad. Legegészségesebb és legtisztább forrá­socs­kái­ból magam is kedvemre ittam. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol, mint a rák, hátrafelé, vagy éppen hason, s hátunkat a felettünk függő kőszikla korholta. Másutt egyik kőről a másikra vadkecske módjára ugráltunk. Néhol egy hegyes kö­vön állván vagy fogódzván, úgy tetszett, mintha a fáklya vilá­gá­nál kétfelől a pokol mélységeibe néztünk volna alá; egy csusza­modás és ezer darabokra szakadva omoltunk volna le. Majd egymás után mászkáltunk, a csepegő kődarabokba vagy társaink kezébe fogódzkodván, s az alul maradottak a felmászottakra s azok fáklyáira nézvén, irtózással bámultak a toronnyi kőszikla tetején világoskodó bajtársaikra, akárha a Schylla ragadta volna őket el. Azon ámultunk a legjobban, hogy a barlang legterhesebb és félelmesebb zugaiban dámák neveit találtuk felvésve a köve­ken. Vajon a pokol vagy a menny képzete ragadtatta a lovagokat, hogy hölgyüket itt megörökítsék? Mint katakombai homályban, fény elől elzárva sorakoznak itt Katalinok, Juliannák és Terézek, mígnem egy idegen csoport a kíváncsiság fáklyáit el nem vezeti felettük. Csak ennyi az nékik, mint a Latmosz hegy barlangjába percekig besütő nap, mely Endymiont fel sem ébresztheti. De nem így vagyunk-e őseinkkel, s nem ekképp tekintenek majd reánk késő utódaink? Egy névre, mely csak egy áporodott ok­má­nyon, elfelejtett vers alján tűnik fel. Egy jelzésre régmúltakból, ahonnan már nem sejlik fel kedves arc. Rég elporladott húsa, csontja már annak is, ki még tán emlékezhetne az emberre. Lilla név nem volt. Vagy mégis? Nem, az Viola. Milyen különös, egy virág e barlangi homályban. Puky úr az én nevem is feljegyzette, a magáéval együtt arra a pompás kősziklára, amely mintha sok­ezer brilliántokkal volna kirakva, a leggyönyörűbb ragyogással játszik. Még a déli őgyelgésünkben esett, hogy egy magos kő­szik­lára felmászván Ragályi Zsigmond úr kalapját az egyik vezetőnk (kinek az ilyes és hasonló dévajkodás szokása az utazókkal) a kő­szikláról a mélységbe leejtette, és maga volt, ki a káron legjobban sopánkodott. De már, úgymond, nem tehetünk róla, csak indul­junk másfelé és nézzünk egyebet. Fél óránál is többet mentünk lejtőn fel, hágón le, a legdarabosabb s a legmeredekebb kőszir­tokon. Hirtelen, egy mély lyukba érvén, ahol már a közülünk leg­bát­rabb és a legerősebb patientiája is kimerült, felmutatta veze­tőnk a Ragályi úr kalapját, és akkor felnéztünk, hát fejünk felett tíz vagy tizenkét ölnyire függ az a kőszikla, melyről a kalap ide leesett. Elborzadtunk, látván, hol voltunk és most hol vagyunk. Visszatértünk a patakhoz, ahol elmaradott fák­lyáinkat, ruháinkat s eleségünket hagytuk. Megmostuk a szép vízben elsározott s összemetszett kezeinket; s ki egy kődarabra, ki másikra elülvén, lihegve, beszélgetve, elöl kértük az inasoktól Ragályról hozott provízióinkat. Gyertyákat raggattunk a kőoszlopokra, ittunk jó barátunk egészségéért, s az ármádiákat is magába befogható fen­séges boltozatban dupla lövéseket tétettünk. A levegő tiszta, csendes és kövér volta fáradozásainkkal együtt farkasi appetitust csináltak bennünk. Elnyelő szemekkel vártuk ki szomszédunk kezéből a sültpulykát; s a kulacsok szűk szájjal látszottak kiko­tyogni pajtásunk torkába a frissítést, nyugodalmat és örömet, melyre mindnyájunknak oly nagy szüksége volt.

„Óh, tokaji aszúszőlő – kiáltottam –, hogy hoztad le te a Pluto fejedelmi ebédlőszobájába, a Persephoné ágyas házába, az örök éj nyugvó kanapéjára azt a pezsdítő örömöt, mellyel csak a föld­felettiek vidulhatnak? A kilenc kerengésű Styx, a vezető Charon, a pislogó fáklyák, az Erebus gyémánt boltjai, a setétség hideg mennyezeti, a csendesség, félelem, borzadás, a köveken iszo­nyodó halál elfelejtette vélünk, hogy életben vagyunk. Ám te, te visszacsorgattad belénk lapos bikkfádból az életnek mind em­lé­kezetét, mind viszonti édes elfelejtését!”

Itt jutott eszembe, amit Kazinczytól hallottam, hogy őnéki nem lehet tokajit innia anélkül, hogy egészséget ne nyerne. A társaság többi tagjába is új életet öntött az a négyesztendős aszúszőlőbor, melyet száraz ebédünkre egy bikkfa kulacsból ittunk. Egy pipa dohányt kiszíván útnak indultunk, ahol háromórányit mentünk, többnyire mindig a patak partján egyenes és szép úton, a leg­pom­pásabb, magos és széles boltozat alatt, amelyben a legderekabb falu is megfért volna mindenestül. Néhol félrecsaptunk valami kőszikla oldalára, vagy valamely jeles dolog megnézésére. Egy jókora szirton emelkedő oszlop, ha kővel megütöttük, harang módjára kongott. Találtunk sok más zengő követ, de mértékére és hangjára nézve az első a többit jóval felülhaladta. Végre sok mász­kálásunk után egy szoros lyukhoz értünk, amelyen, mint valami kéményen, grádics és fogódzó nélkül, majd hat ölnyire kellett lefelé bocsátkoznunk; ennél foglyosabb helyünk nem volt. De meg is érdemlette azt a bajlódást; mert midőn aláeresz­ked­tünk, a legszebb apró szobákat találtuk, mintha kővé vált káka­kunyhók, oszlopokra rakott halászkalyibák lettek volna, egyik sárga, másik fejér, egyik veres, másik kék kövekből alkotva. Együkben, mintha Endymion aludta volna örök álmát. A leg­fen­ségesebb asszonyba beleszerelmesedő, kiért a legérzékenyebb nő szíve dobog. Nincs éj, mikor meg ne látogatná, s csókjaival el ne borítaná a férfit a Hold. És Endymion lassan, révületében feledni kezdte Junót, kiért érzékei lobbot vetettek egykoron, s amiért örök alvással sújtotta az Atyaisten. Feledni kezdte a ragyogó asszonyt, a világot örökké bájával, pompájával elkápráztatni aka­rót, a felé soha nem nézőt. Álmában kicserélődött szerelme, s az őt alva megszeretett és minden éjjel meglátogató daimón felé for­dult, s míg ölelésre tehetetlenné kárhoztatta a büntetés, lelkével mindegyre egyesült a szelídséggel, az örökkévalósággal, Luná­val.

Délután négy órakor készültünk indulni kifelé a barlangból. Jóllehet, ennek az egy ágának se érhettünk végére. De minő volt rémületünk, midőn Ragályi úr inasát, ki már jó darab időtől az ittasság miatt társaságunktól elmaradt, sehol nem láttuk. Talán már Polyphemus gyomrában vergődik? Őrjöngő lármával és hegy-ekhóztató kurjongatással siettünk déli tanyánk felé. A si­he­der feleletét nem hallottuk. A vak homály, kétségbeesés és halá­los éhség áldozatának tartottuk már, midőn vezetőnk az ebéd­tanyához nem messze a nedves földön a legmélyebb álom­ban, mindnyájunk megvidulására feltalálta. Nemsokára a bar­lang szájához jutottunk, s édes megelégedéssel, kima­gya­ráz­ha­tat­lan belső érzések és gondolatok között bukkantunk ki a zöld gyepre, a friss szellőbe, és az élő teremtéseket vigasztaló nap­vi­lágra. Ezt a barlangot bejárta Townson anglus, és egy évvel előt­tünk sze­gény dr. Földi. Egyéb élő állatot nem találtunk benne egy a köze­pében ugráló nagy vízibékánál. Levegőjét jónak érez­tem, leg­alább is rossznak és alkalmatlannak nem. Az a híre, hogy a föl­desuraság, vagy ha ő nem, a vármegye a bujkáló lyukait a hazai és külföldi utazók kedvéért kivágatja, bővíti és járhatóbbá teszi, mellé korcsmát és vendégfogadót építtet. A vármegye inge­nieurje minden zegét-zugát kiméri, lerajzolja, kinyomtattatja. Szá­mokkal megjelölik a járatokat a barlangban, melyben így könyv után tévedés nélkül el lehet majd igazodni. A Baradla-barlang ki­ta­pasztalása egész életembeli experientiáim között a legszebbik, legkedvesebbik; hozzájárulván Gömör vármegye első látása is, egy rég óhajtott barátommal való szerencsémmel együtt. Soha egyszer jobbkedvű kompániában nem voltam, mint a Ragályi uraknál, hol a természet két hasonlíthatatlan produktumát talál­tam. Olyan tengeri szőlőt, milyet képzelni sem tudtam volna, és amelynek fürtje egy ujjnyi hosszú, szeme apró, mogyorónyi nagy­­ságú termékenysége hitel felett való volt, a viceispán úr kert­jében, valamint a bártfai savanyúvizet, melynél erősebbet s jobb ízűt egyet sem ittam életemben.

* * *

– Július! Micsoda július volt az! – mesélte lelkesen Csokonai Vitéz Mihály. – Az aggteleki kirándulás után Puky Istvánnal által­men­tünk Regmecre, s ebéden szemben voltam Kazinczy Ferenc úrral, ki azelőtt két héttel szabadult ki több szenvedő társaival Mun­kácsról. Semmit sem változott teste, elméje s kedve azon friss, azon ép, mely volt fogsága előtt. Egyedül azt vettem észre benne, hogy beszédét nem teszi oly folytában. De ezt a töredezését ki csudálhatja hat és fél esztendőt tartott magánossága után. Szí­vesen látott. Mindkettőnknek töltött egy pohár tokaji aszúbort. Koccintottunk. Csengtek a metszett poharak. Ily tisztaságú hang csak a másvilágban lelhető fel – vagy a fizikában. A Mester min­den levelét, képét és könyvét megmutatta, azzal az antik módra készült harminc fontos urnával egyetemben, melyben szeretője leveleinek hamvát tartja, és amelyet a múzeumába való be­lép­tekor az íróasztaláról felvéve azonnal megcsókolt. Megsiratta dr. Földit. Tudta és magától is kikérdezte Szilágyi Gáborral esett dolgaimat.

„Kár, hogy Debrecenben a zseniket elnyomni gyönyörködnek” – mondta.

„Megtisztel a tekintetes úr, igazán” – rebegtem.

Hallgattunk. Azt a szoba felett uralkodó urnát szemléltem, míg Kazinczy kézirataimban lapozgatott.

„Miért jutott eszébe az úrnak, hogy ama hazafias dalra, melyet még elfogatásunk előtt Szulyovszkyhoz írt Kossowitz, szerelmes versezetet költsön?” – kérdezte hirtelen.

„Tekintetes uram – mondtam –, hát lehetett volna elindítani az igazi verset?”

„Miért, másik is van? Hol, melyik az?”

Lázasan lapozni kezdett a kéziratok között.

„Nincs az ott – szóltam. – De én felmondom a tekintetes úrnak. Címe: Óh, szegény országunk!

  Óh, szegény országunk!
  Óh szegény hazánk!
  Elmúlt szabadságunk,
  Nyakunkon a hám.
Hová légyünk? Jaj! mit tégyünk?
  Csúf a rabota.
Olly országba mért nem mégyünk,
  Hol nincs despota?

  Hagyjuk el örökre
  E rabi határt,
  Szálljunk oly örökre,
  Hol német nem járt.
Hol lehettek olly mérészek
  Jámbor eleink,
Mért nem ollyan bátrak, készek
  A mi szíveink?

  Vagy mért ki nem állasz!
  Mért nem ontasz vért?
  Bosszút mért nem állasz
  Scytha, magadért?
A jármot szabad testedre
  Tették, s mégis élsz?
És vitéz magyar létedre
  A haláltól félsz?
  Imé, a németség
  Alja sepreje,
  Egy nemes nemzetség
  Ura és feje.
Bécs Angáriának hívja
  Scythák lakhelyét
Álnok áspis-módra szívja
  Mézét és tejét.

  Árpád örökjébe
  Csúf bitang dúskál
  A solymok fészkébe
  Gyáva banka száll;
Ha van szíve a magyarnak,
  Ha van benne ész,
A bugyogós hóhér kardnak
  Áldozatja lész.

  Ha csak bécsi lelket
  Rókától nem kér,
  Méltóságos telket
  A magyar nem nyér
Igy lett úrrá holmi Nitzki
  És Grasalkovics;
Holmi német itzki, fitzki
  Holmi rác ics, vics.

„Ezernyolcszáz nyarán hagytuk el Kufsteint – mondta Kazinczy. Hangja nagyon halkan, nagyon messziről csengett, mint Or­pheu­sé, ki még a másvilágon tartózkodik, de már e világ felé kiáltja szózatát. – Miért visznek innen bennünket? Lerajzoltam a szem­ben húzódó óriás piramis alakú, merő fejér sziklákból, a kék szín­nek véghetetlen árnyalataiban játszó hegyvonulatot. Közeled­né­nek a franciák? Keveredtek közénk francia foglyok is. Hajóra szálltunk. Nem képzelhetni, mely gyönyörűségek vártak itt ránk. Hajónk nyílsebességgel repüle el az Inn szélén álló egyes fenyvek mellett; amott a szenvedés foka s a gyönyörű hegyek, felettünk sáfrányszínben a régen nem látott ég. De hol a haza még, hol To­kaj, a domb, mely a régen nem látott számkilököttnek örül? Egy darabig Ausztriában jártunk, majd Csehországban utaztunk. Azt óhajtánk, hogy utunk tartson kiszabadulásunkig, mert fogolynak jobb utazni, mint zárva lennie. Prága alatt azt hittük, maradunk, míg híre nem jött, hogy Magyarországra visznek bennünket.”

A tekintetes úr megnedvesítette ajakát egy korty tokaji aszú­bor­ral, úgy folytatta:

„A hazai földre érés percét el nem feledhetem. Kilépvén a hajó­ból, térdre estem, megcsókolám ujjam hegyét, s a magyar földre nyomám a csókot. »Ölellek, áldott föld! – rebegtem – Te bírd ham­vaimat egykor.« Pozsony után Ásvány mellett köte ki hajónk. Győr közel volt, a győri lutheránus prédikátor házitanítója vala egykor a Szulyovszky gyermekeinek. Szulyovszky látni akará őt, hogy tőle híreket vehessen, összebeszélt tehát őrizőnkkel, Bas­ten­dorffal, s a kapzsi hajóst pénzzel reábírá, hogy hazudjon szelet, s így Bastendorffal Fábrihoz menének. Eközben a faluban a fo­ga­dósné tudakolá, kik, micsoda járatban vagyunk, mert ő, mint mondá, rég nem látott ilyen szeretetre méltó embereket. Meg­tudá, hogy a Budán öt esztendő előtt kivégzett embereknek va­gyunk a társai, kiket most hoznak haza rabságukból. Félóra alatt körülöttünk vala az egész falu, s hozta a sok gyümölcsöt, túrót, kenyeret. Chipault, a francia óbester, ki a fogságban társunk vala, látá mindezt, s így kiálta: »C’est un voyage de triumphe!« Szu­lyovszky, miután a professzorral való találkozás után bejárá az utcákat, elszaggatott szívvel jött vissza közénk, mert egy ablak­ban valamely ismeretlen azt a darabot játszá violinján, melyet gyermekeinek muzsikamesterük, Kossowitz Rákócon, Zemplén­ben az ő eljövetelére költött. A fogadóban vacsorához a banda rákezdte a magyaros nótákat. Egyszer csak sorra került az az isme­retes dallam is, mely Szulyovszky szívét e nap már meg­facsarta. Szulyovszky arcán csorogtak a könnyek. A prímás erre egészen közel lépett hozzá, s a húrokat finoman a fülébe röcög­tetve a vonóval, énekelni kezdett:

Földiekkel játszó
  Égi tünemény,
Istenségnek látszó,
  Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
  A boldogtalan,
S mint védangyalának
  Bókol úntalan. – 
Síma száddal mit kecsegtetsz?
  Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
  Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
  Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
  Még is megcsalál…

Nékem már a rét hímetlen,
  A mező kisült. – 
A zengő liget kietlen,
  A nap éjre dűlt. – 
Bájoló lágy trillák!
  Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
  Isten véletek!

Szulyovszkyt a hallottak teljesen beletapasztották székébe. Der­medt arccal ült még az utolsó hegedűfutam elhalása után is. A töb­biek is a könnyeikkel küszködtek. A derék francia óbester is lejjebb eresztette hosszú orrát, pedig ő semmit sem érthetett. »Mégis, ki szerezte ezt a gyönyörű versezetet?« – kérdeztem végül. »Valami Csokányi nevű elcsapott deák« – felelte a cigány.

VII.

– Te Mihály, nézd csak, levelet kaptam Fűsűs Ilonától és Jámbor Máriától – mondta a professzor úr Fazekasnak, aki a szepesi szál­lásról belátogatott a városba egynémely ügyét elintézendő. – Azt írják Dorottyámról, például: „Amely versezetnek nem az erkölcs a fő célja, nincsen annak lelke, akármilyen szépen tessék is külön­ben: hasonlatos ez a festett képhez és a pengő hegedűhöz, melyek az érzékenységet felcsiklandozzák, de a szív kívánságait ki nem elégítik. A lélek a poétától azt kívánja, hogy állítsa elébe a virtust és a vétket, melyeket a képfestő le nem rajzolhat, és a muzsikus ki nem hangicsálhat, mutassa bé néki azokat úgy, amint vannak, a bal vélekedésekről, helytelen szokásokról, s más afféle hibákról pedig vonja le az álorcát, anélkül hogy azokat magoknál csú­nyább alakba öltöztetné.” Vagy a másik az Előbeszéddel foglal­koz­ván: „A szatíra nyögve nyelő orvosság. Mézbe vagy malozsába kell béadni, Édes Úr: osztán csak azokat kell kigúnyolni, akik meg­érdemlik, de az Úr leginkább csak az öregek gyengeségeit gú­nyolja, amellyel úgy látszik, mintha ki akarná őket pirongatni az emberek társaságából. Mi is megvénülhetünk még, Édes Úr.” Mégis, nem tőled való ez a kritika?

– Ha egyszer rájöttél, mit tagadjam, imigyen bírálgattam paj­zán versezetedet – szólt a főhadnagy úr.

– Pajzán? Hm. Amit a morál és a poézis viszonyáról ír, derék Fazekas asszony, az leginkább a morálról írott sententia verse­zet­ben elengedhetetlen feltétel. Erkölcsi célzat azonban jelentkezhet, rejtezkedhet bármiben is. Legjobban abban, ami keserű-édes.

– Keserű-édes?

– Keserű-édes vagy keserédes az, amit a francia az aigre-doux, az olasz pedig a dolce-picante által tesz ki, melyben az édesség keserűvel, savanyúval vagy fojtóssal van megvegyítve, és ami az ízérzetben olyanforma, mint a muzsikában a szokatlan és discor­dant hangokból összefogott harmónia vagy a festésben a clair-obscur, chairoscuro, németül Helldunkel. Mármost, a zene iránti lenézésedre hadd jegyezzem meg, nem mindegy, hogy a Füstös Pista hangicsál-e, vagy Lavotta úr fésülködik a szárazfán, mert bizony, ha Lavotta úr Mozartot vagy Bachot játszik, azok amennyire az érzékenységet felcsiklandozzák, olyannyira a szív kíván­ságait is kielégítik, ha ugyan nem jobban.

– Nem hallottam még ezeket az urakat játszani.

– Kár, nagy kár. És amekkora a különbség a zűrhang és a csengő harmónia között, legalább akkora a nevetséges és a tisztes öregek között. Mert amilyen sok hiblihubli javakorabeli ember van, a vének között is marad belőlük bőven, s akkor a leg­mulat­sá­go­sabbak, ha fiatalnak akarnak látszani. Végül, ami azt illeti, hogy mi is megvénülhetünk: én aligha.

– Nem úgy értettem, Mihály.

– Tudom, s lám, a bírálat felmentő, de legalább halasztó ha­tályú is lehet. Mert míg Kazinczy úgy lekritizált, hogy engem mindennemű poétai érdemeimtől megfosztott, talán még a ko­ráb­biaktól meg eljövőktől is, addig drága Fazekasom csupán ön­nön ízléséből a nők védelmezésébe fog. Micsoda lélek! Minő naiv hit a női nagyszerűségben, mely minden koron átsugárzik. Mek­kora eltekintés a kisszerűségtől, mely már minden gyer­mek­ben ott virraszt, s a vénlányban csak kicsontosodik. A valódi nő a dá­mák közt oly kevéssé található meg, mint a hérosz a kan­faj­zatok sokaságában. Egy este, midőn Lillát hazakísértem Bédiné sza­lonjából, egy kivert vagy elkóborolt kis kutyára leltünk. Faj­tája esméretlen, maga oly elhagyatott volt, amint egy kapualjban fe­küdt. Lilla leguggolt hozzá. A karjaiba vette. E megható jelenet soha el nem felejthető. Akkor még nem tudtam, hogy a nők, akik mindenre képesek egy magára maradt állat megmentéséért, lé­lek­furdalás nélkül őrlik fel hiúságuk malomkövein a leg­da­liá­sabb férfit is.

– Nem lehetsz ilyen kegyetlen a nőkkel szemben.

– Csak a nők lehetnek kegyetlenek velünk?

– Az nem ugyanaz. Egy nő háromszor fizeti vissza mindazt a sérelmet, amit a férfitól elszenvedett. Mert közben magát is fel­emészti. Más anyagból vannak ők, Mihály.

– Így beszél egy vitéz katona.

Hosszú csend következett.

– Bármily vitéz légyen is a katona, s jó vérű a lova, ha a had­ve­ze­tés gyáva és tétova – szólalt meg végül a főhadnagy úr. – Míg mi az északi fronton feltartóztathatatlanul nyomultunk előre a török császár birodalmában, délen sorozatos vereségeket szen­ve­dett őfelsége hadserege. A mehadiai csatában a mieink fejvesztve menekültek az ellenség elől. A mieink: németek, csehek, rácok. Mert a legveszélyesebb helyeken mindig magyar katonák har­col­tak, és helyt álltak. A győzelmes török a Bánságba is benyo­mul­hatott. Érthető tehát hogy az ezerhétszázkilencvenben végre összehívott országgyűléshez hat magyar ezred folyamodványt intézett a brahovai táborból. Az idegen tisztek eltávolítását, csak a magyar hazától függő vezérkar és főparancsnokság felállítását, magyar szolgálati nyelvet, a közkatonák szolgálati idejének tíz évre csökkentését, kiemelkedő hadiérdemek díjáért nemesi levél kibocsátását követelték. Még azt is megfogalmazták, hogy az ezredek követeket küldhessenek az országgyűlésbe. Mi a vérünk­kel adóztunk a hazának. Dicső nemeseinknek csupán pénzzel kellett volna segélniük. Ám a vármegyék akadályozták a hadi­adók behajtását és az újoncozást. Mi nem folyamodtunk. Gon­dold meg, az uralkodó ezrede? A huszárok huszárai? De éreztük, hogy ez nem a mi harcunk. Egy évvel azelőtt Foksánynál forrt a vérünk a támadás előtt. Ha a török szultán kincseit elibénk hord­ják, talán az sem téríthetett volna el a támadástól. Hanem ekkor bizony megvidámodtunk, amikor Bukarest felől nagy tüzet lát­tunk. Örömtüzet. A fegyverszünet hírére gyújtották. Splényi ge­ne­rális magyar bort veretett csapra. Mi, a háború fiai pedig fegy­vert ropogtatva, ujjongva ünnepeltük – a békét. És akkor, milyen a katonasors, még egy évig Munthéniában maradt az ezred, amíg a békét a puskaportól óvakodó udvari követek valóban meg nem kötötték.

– S míg a fegyvercsattogástól ugyancsak irtózó költő barátod, szigorúan a hitközség javára való gyűjtögetés célzatával, legá­ciókba járogatott – jegyezte meg Csokonai úr.

– Ezután másfél évig állomásoztunk Galíciában. Ki találhatta ki, hogy a császárhuszároknak éppen Galícia legyen az állás­he­lye? Talán valami nagyon öreg generális, aki még a porosz elleni háború idején kadétoskodott, és elkerülte a figyelmét, hogy a poroszok már régóta a szövetségeseink?

– Emlékszem, ezen akkor is mérgelődtél, midőn kilencvenkettő nyarán szabadságolásod alatt barátságot kötöttünk.

– Mégis, inkább az unalmas Galíciában maradtunk volna ahe­lyett, ami a francia fronton várt reánk. Nem sokkal azután, hogy lefejezték a francia királyt majd a királynőt is, hétszáz­kilenc­ven­három februárjában megkaptuk az indulási parancsot Német­al­földre. Marie-Antoinette volt az első német nő, aki divatot dik­tált Európának, és a második asszony a szép Helena után, akiért Euró­pa fejedelmei háborúba vonultak. Azazhogy, ezúttal nem annyira a fejedelmek, mint a katonáik, míg őfelségeik a Burgban, a Sanssouciban, kandallóik tüze mellől követték a hadmoz­du­la­tok hírét. Igen hideg volt az a február. Még a garnizonban is elég lett volna embernek-állatnak a napi kétszer egy órás belova­go­lásból. A naphosszat tartó menetelés a metsző szélben, a fagyos hegyi utakon kimerítőbb volt, mint megannyi foksányi csata. Nem is szólva az áldozatokról. Varga Pistáról, a foksányi ütközet bajnokáról, aki kilenc törököt levágott, és káplárból őrmesterré lépett elő, s mindig kard vagy golyó által akart veszni a csatában – és megholt Krapkowice mellett tüdőgyulladásban. És nem fe­led­hetem azt a három lovat sem, amely a jégen megbicsakolva eltörte a lábát. És Somfai káplár arcát. Mert Blaskovics óbester pa­rancsa szerint az ő tiszte lett a sérült jószág kivégzése. Somfai Já­nos ezután minden estve a lova nyakára borult. Halkan beszélt hozzá, simogatta, simogatta és potyogtak a könnyei. A nyereg­ben is hangtalanul beszélgetett vele és azokkal a lovakkal. Az embe­rek­hez többé nem szólt. Három hónap alatt jutottunk Német­or­szág­ba. Majd onnan három hét alatt Németalföldre. Ha áprilisban indul a lovasember, hat hét alatt ér Galíciából Németalföldre. Augusztus elsején csatároztunk először a franciákkal. Nem tűn­tek jelentős ellenfélnek. Főerőink bevették Condét és Valen­ciennes-t. Német­al­földet teljesen ellenőrzésünk alá vontuk. Nem­sokára már fran­cia területen nyomultunk előre. Augusztus tizen­hete­di­kén Ques­noy ellen törtünk. A város felszabadítására a francok hétezer gya­lo­gost, egy dragonyos ezredet és tizennyolc ágyút küldöttek. Blas­kovics óbester mit sem törődve a négy­sze­res túl­erővel, sem a reánk zúduló kartácstűzzel, rohamra vezé­nyelt bennünket. A meg­lepett ellenségből levágtunk vagy két­ezret és ugyanennyi foglyot ejtettünk. Miénk lettek az ágyúk is. „Olyan ez csak, mint Mol­do­vában” – mondta valaki. Pedig nem olyan volt. Ott a csatákban tucatjával sebesültek, holtak az emberek, itt százával. A nagy di­csőségnek nagy ára volt. És mivé fogyott az­után? Ott tágas vidé­ke­ken kis seregeink szilárd frontok mögül csaptak ki egymásra, az ütközetek között sok idő eltelt. Itt hatal­mas ármádiák vívtak meg egymással – egy kisvárosi sikátorért. Itt soha nem szüne­tel­tek a harcok, a dicsőséggel kivívott győ­ze­lem másnapján új egy­sé­gekkel találtuk magunkat szembe. Mint a római légiók Pyr­rus­ra, úgy dőlt reánk szakadatlanul a francia. Ott a csaták szüne­té­ben meg lehetett pihenni, jóindulattal visel­te­tett felénk a lakosok többsége – ők is megszállás alatt éltek. Itt mi voltunk a meg­szál­lók. A békésnek tűnő falvakban is gyűlölködő pillantások, sötét tekintetek ültek minden mozdulatunkon. Egy percre nem nyu­god­hattunk, soha nem tudhattuk, mikor vetnek tőrt ellenünk. Élel­met, takarmányt nem adtak el nekünk, ha rek­virálni pró­bál­tunk is, sokszor nem volt mit. Ott a császár pa­rancsba adta, hogy a hadifoglyokkal emberül bánjunk, a népek­kel barátságban érint­kezzünk. Itt Coburg generális egyenesen véres bosszúra buz­dí­tott Marie-Antoinette kivégzéséért. Októ­ber­ben csapataink meg­lep­ték Marchiennes helyőrségét, amelyet mind egy szálig leka­sza­boltak, s ugyanitt, az apátságban rekedt ezer­ötszáz emberből is a javát már felkoncolták, mire a tisztek ren­det tudtak teremteni. És ugyanez év őszén már vissza­vonul­tunk. Ott téli szállásra lehe­tetett vonulni, itt állandóan támadtak, ezért elővédbe állítottak bennünket. A császár huszárai csak nem futa­modhatnak meg. Nem is. Szentiványi őrnagy egy portya során negy­ven hordó bort zsákmányolt. Na, ez után az itóka után nehe­zen lehetett meg­za­bo­lázni némelyeket, s a hazaindulástól eltérí­teni.

A professzor úr ismét töltött a borból, melyet a főhadnagy úr hozott.

– Jó ez a benci nektár – dicsérte meg a bort.

– Kicsit savanyúbb lett, mint a tavalyi – felelte Fazekas úr. – Egy­szóval, ezerhétszázkilencvenöt utolsó napjaiban már a téli szálláson, a Mosel és a Rajna közt ért bennünket a fegyverszünet híre. Át kellett települnünk Pfalzba, a demarkációs vonalra. Wald­­bückelheim, Concurenz, Mettersheim, addig semmit mondó he­lyiségnevek, akkortól fogva első háborítatlan telünket jelen­tet­ték a francia fronton. Első nyugodt éjszakámon azt álmodtam, hogy őrségben vagyok a Várad utcai ház előtt. Fejemen játék katona­sipkával, oldalamon fakarddal, vállamon fapuskával peckesen lépdeltem a csikorgó hóban. Meresztgettem a sötétbe a szeme­met, mely minduntalan könnybe lábadt a hidegtől. Egyszer csak kedves apám kezét éreztem a vállamon. „Mit csinálsz te itt, Mihály?” – kérdezte. „Őrzöm a hazát” – feleltem. „Nincs az ve­szély­ben, de te megfázhatsz” – mondta, azzal belódított az ágyamba és elvette a puskámat. De én csak kimentem egy szál karddal a következő éjjel is, igaz, most habt achtban álltam, hogy kedves apám fel ne ébredjen a lépteimtől. Mégis felébredt. Más­nap nem játszhattam, egész nap a kovácsműhelyben kellett se­géd­keznem néki. „Na, add csak ide azt az üllőt!” – szólt hozzám, amikor már azt hittem, vége van a napnak. „Meg sem bírom” – ellenkeztem. „Aki katona akar lenni, megbírja.” Erre felemeltem. Ekkor rontott be a műhelybe anyám. „Mit csinálsz azzal a gye­rekkel? Még beleszakad.” „Látja, megemeltem, kedves anyám! Most már mehetek katonának.” Vacsora után arról beszéltek ked­ves anyámmal, hogy mielőbb beadnak a Kollégiumba, hogy ki­verjék a fejemből ezt a katonásdit. Éjjel hát a háztetőre másztam fel – ott csak nem láthatnak meg. Tudod, nagy vaskos falú há­zunk amúgy is olyan, mint egy erőd. Apám helyett Matyi, a ku­tyánk került elő. Még a tetőre is felmászott, onnan csaholt rám éktelenül. „Matyi, takarodj a dolgodra!” – parancsoltam néki, de hiába. Minden porcikámban lángolni kezdtem, megragadtam szegény párát, és a farkánál fogva lóbáltam a semmi felett. Érez­tem, hogy herculesi dühömben akár el is tudnám engedni. Ekkor megijedtem – saját magamtól. És Matyi kutya eltűnt, csakúgy a Várad utcai ház, és én ott álltam egy félig leomlott toronyban a Mosel partján, a csatatér felett ébredező hajnalban. Görcsbe me­revedett testek, szanaszéjjel szóródott végtagok, bombagödrök mindenhol. Trombitaszó hallatszott, és megjelent a császár. Hor­dozható trónusán várta a Direktórium követeit. Zajt hallottam. Az a francia gárdista tört az uralkodó ellen, akit előző nap a Mosel partján viadalban megöltem. Egyetlen ugrással utána ve­tet­tem magamat. Amint a közelébe értem, megfordult és belém döfte szuronyát. Ám a fegyver darabokra törött megfagyott atil­lá­mon. Kinyújtottam támadóm felé a kezemet, ám csak egy fel­puffadt testű lótetem patáját markolásztam. Iszonyodva fel­néz­tem és láttam, amint a császár paroláz a francia követekkel. Vas­kos papírkötegeket cseréltek ki egymással, a titkárok felolvasták a szövegeket. Mindkét fél harminc-harmincezer ember megölé­sére vállalt kötelezettséget a következő évi háborúban. Köl­csö­nö­sen egyetértettek abban, ha nincs meg a kellő szám, a halottakat civil áldozatokkal kell kipótolni. Pacta sunt servanda. A francia szurony levágta az egyik gombomat. Megtaláltam, de hol van Éva húgom, aki utolsó látogatásomkor megerősítette a gomb­jai­mat? Sőt, még a zsinórokat is kijavította. Össze is vesztek kedves anyámmal, amiért a legszebb függönyzsinórokat vette ki a varró­ládából. Édes angyalom! Még kislány volt, amikor utoljára lát­tam, most meg már eladósorban van. Elindultam, hogy a lovam után nézzek. A befagyott Mosel közepén kaparászta a jeget. Ahogy rám emelte a fejét és felnyerített, hol Varga Pista, hol Somfai Jan­csi vigyorgott rám az ábrázatából. Elvonszoltam a jégről, a par­ton felültem reá, és elindultam vele Magyarországra. „De nincs ott haza már – szólalt meg. – Csak üszkös romok vannak a városok, falvak helyén. A lakosságot a folyókba öldösték, vagy rabszíjra fűzve elhurcolták.”

Amikor ezerhétszázkilencvenhét júliusában hírt kaptam róla, hogy szegény atyám megholt, s kedves anyám Éva húgommal magára maradt, egy percig sem tétováztam. Lemondtam tiszti rangomról, bár közben főhadnaggyá léptettek elő, és oda­hagy­tam a sereget. Megkeresem én a kenyeremet kis földem míve­lé­sével, nékem ne adjanak a levágott emberek, agyonlőtt lovak utáni penziót.

– Ne haragudj, nem bántani akartalak, Mihály. Gyáva lettem volna katonának.

– Gyáva voltam polgárnak.

– De most okleveles polgár vagy. És mi vagyok én?

* * *

Mármost, az a kérdés, a pajzán versezet miatt erkölcstelennek ítéljük-e a verselőt? Én, részemről semmiképpen nem tenném. Egy­kor, tanuló koromban, ezernyolcszázkettőben egy el­tört pin­tes üvegről kellett verseket írnunk, s a legjobb versírónak egy palack bor jutalmat ígért a tanító. A borral töltött pintest az én verseim találták legügyesebben megénekelni – s a lírikus for­du­latokban a borozás jótéteménye kitetszvén szerepelt. S mind e mellett helytelenül ítélne felőlem, hogy én akkoriban borivó s részeges lettem volna, mert iszákos nem voltam, s a jutalmul nyert palack bort Beke és Nagy nevű tanulótársaimnak enged­tem, kik azt tudták használni.

Augusztus végén valahára Nagy Sándortól – kihez Köldös Mihály uramtól eljöttem –, Csokonai Józsefnéhez költözhettem kosztra és kvártélyra. A professzor úr édesanyjának titokban meg­hagyta, ne fogadjon el tőlem pénzt. E titok addig tartott, amíg Csokonai Józsefné elmondta. Természetesen, már csak a nehéz anyagi helyzet ismeretében is még nagyobb hallgatás terhe mel­lett vállaltam, hogy nem tekintek el a fizetségtől. Büszke voltam rá, hogy tőlem ezt a professzor úr soha nem tudta meg. Persze, ez nem is lényeges. Hanem, ő minden szisztémájába igyekezett be­avatni. Csakúgy, mintha édes fia lennék, s az én dolgom leend majd egy napon hátramaradott kéziratait gondozni.

Szeptember elején tiszteletes Bod János úr állított be Csokonai úrhoz azzal, hogy meghozta a száz forintját.

– Miféle száz forintot? – kérdezte ingerülten a professzor úr.

– Száz forintokat küldött a méltóságos úr a feleségéért el­mon­dott halotti versekért – mondta derűsen a bárándi lelkész. – Már a múlt héten meghozta, csak nem volt, akivel beküldjem, magam pedig nem tudtam előbb kijönni. Ha tudnád, hogy a gróf úr mi­csoda ajánlásokkal, áldozatokkal emleget téged! Kért, hogy ké­szíts elő részére minden kijött munkádat, a Kleistet, a Dorottyát, az Anakreónt. Soha nem is feledem el, amikor Félixfürdőn ennek az ajánlását megírtad. Meg azt a szépasszonyt sem, akinek oly hevesen csaptad ott a szelet. Bizony mondom, nagyobb sikered volt nála, mint a nagy Kazinczynak.

– Mikre nem emlékezel!

– Az Anakreónból a saját példányomat oda is adtam a méltó­sá­gos úrnak.

– Hát akkor hibáztál.

– S ugyan miért?

– Mint Kotsi Sebestyén professzor úr javasolta, jegyzésekkel akarom ellátni a verseimet. Mert, aki csak a tanrendszerünk által elébe szórt magvakon nevelkedett, nem fogja tudhatni, hogy pél­dának okáért, Ermenonville Rousseau-ra vonatkozik.

– És Rhédey ne tudná ezt?

– A mű a jegyzésekkel lesz teljes. Egyébaránt nagyuraink va­laha nagyon is tisztában voltak azzal, kicsoda Émile szülőatyja, majd amióta a Habsburgokkal kezet fogtak a tudósabb világ ellen, oly nagyon elfelejtették, hogy most nem árt ismét emlé­kez­tetni őket.

Csokonai Vitéz Mihály úgy állott kezében Rhédey Lajos száz forintját tartva, mint Iskáriótes Judás mikor felvette a harminc ezüst tetradrachmont. A csontos kéz megmarkolta a tüdejét. Mi­dőn a fulladást okozó rémalak és csatlósai a hőhullámok eltá­voz­tak, tollat ragadott:

Méltóságos császári és királyi Camararius Úr! Sajnálva kellett ekkoráig észrevennem, hogy Nagyságod előtt kevésbé esmér­tet­het­tem meg természetemnek azt az egyik oldalát, amelyből kifejthette és elhihette volna Nagyságod, amit most, mint nemes érzésű való­ságos nagy ember előtt én, rejtek magánosságomban magamnak és a tudományoknak élő kicsiny, de szabad emberke megmondani bátorkodom. Tudniillik, hogy „Nagyságodnak egy személyes vagy tisztje által írásban, vagy élő szóval erántam kijelentett kegyes reflexióját száz forintnál többre becsűltem volna!

  Ezt a kevélyek kicsúfolják, a chremesek oktalanságnak, az irígyek kép­mutatásnak kiabálják: de ítéljen ki-ki a maga kénye szerént, én ugyan a magamé mellett maradok. Vatis avarus haud facile est ani­mus, úgy mond Horatius. Ezt az ő maximáját szint oly szentül tar­tom én, mint a másikat: Principibus placuisse viris haud ultima virtus!

  Ez utolsóbbik maxima miatt el kellett tehát (szándékom és akara­tom ellen) utoljára fogadni azon száz rénes forintot, melynek pénz­béli folyamatján kívűl egyéb semmi becse nincsen. Adójának sem szavai, sem kézvonásai nem adták meg annak azt a válort, amely oly nagyon külömbözik egy uzsorás és egy poéta előtt, a bör­zén vagy a Parnasszuson!

  Alázatosan köszönöm mégis Nagyságodnak mint versificator, és mint a halotti pompára dolgozó egyéb kézmívesek: de köszönetem mellett mint poéta bátorkodom teljes tisztelettel instálni Nagy­sá­go­dat, méltóztasson nékem a megboldogult méltóságos asszonynak kedves jószágai közül egyet, de amelynek mindenét inkább nézvén, mint gazdag és drága voltát, emlékezetűl megküldeni. Hadd álljon az az én kis museumomban, melyet a nyáron rakattam, hadd álljon ama nemes elhúnytnak emlékezetére Nagyságod erántam kimu­ta­tott kegyes hajlandóságának zálogáúl, nékem újabb újabb hálá­da­tosság ösztönéűl, az én alacsony irígyeimre nézve pedig Per­seus­nak pajzsáúl!

  Azon szobácskában gyűjtögettem én pártfogóimnak, jótevőim­nek, barátaimnak, poétatársaimnak képeiket vagy emlékeztető vala­mieket. Ilyen apróságért még könyörögni sem sajnálok én, Mél­tó­sá­gos Uram! – én, aki kevéssel szűkölködvén, kevéssel gondolván, kevés után ásítozván, száz rénes forintra magamban nem sok imp­ressziót érezek. A versírást sem métier, vagy Handwerk gyanánt űzöm én; hízelkedni pedig, vagy kedveskedni véle csak ott akarok, ahol tárgyamra egyedűl magam előtt se pirúljak meg.

  Ebből a nyilatkozásomból (amelyet csupán egy oly nemes gon­dolkodású méltósággal, mint amilyennek Nagyságodat esmér­jük, lehet és illik közlenem), méltóztassa Nagyságod közelebbről esmér­ni azt a debreceni embert, akit önnön polgártársai nem esmérnek, aki sok dolgot nem fő és al Pőbel szemeivel néz; akinek fő kívánsága csak az, hogy csendességét meg ne háborítsák; aki Sancoussi lakást képzel a nádlepte fedél alatt, és aki mégis nem oly cinikus, hogy a nagy urakat, ha a tudományoknak, a hazának és a jó ízlésnek nemes baráti, igen megkülönbözött tisztelettel ne tömjénezné, mint ami­lyennel változathatatlanúl én maradok Méltóságos Kamarás Úr! Nagyságodnak alázatos Szolgája, Csokonai Mihály m. k.

A levelet gyorsan fel is adtam, de mire a postáról visszatértem, megindultsága s a roham fojtó sirokkója megint leterítette a pro­fesszor urat.

– Álmomban Lilla keres fel – nyögte az ágyból. – Gallérja co­bollyal van kiprémezve, arcát setétes fátyol árnyékolja.

„Lilim, mit keresel itt e megőszült nyárban?” – kérdezem tőle.

„A szívem még mindig veled van meublírozva, Mihály” – vá­laszol.

„Édes Lilim, de te más felesége vagy.”

„Mégis a te fiadat hordom a szívem alatt.”

„Honnan tudod, hogy fiú?”

„Egy anya érzi azt. Választhatsz, hogy elfogadsz, vagy elkül­desz.”

„Mi választásom van abban, amit te már eldöntöttél?”

A szerelmes érzés, mely hevített egykor, az élet végéig nem al­szik ki egészen. Leselkedő tűz marad a hamu alatt. Ha csak egy szellő megleggyenti, ímé felgerjed. Egy álom csak, s a régi édes láng a kebelben kifeslik. S kiteljesedett szerelemmel haldoklik is­mét kedveséért a gyenge szív. Itt arra emlékezik a gyötrődő elme, mikor szerelmesítették meg, ott a hűségeskü pillanatára bukkan, majd a kedves gyengeségeire s keménységeire!

Azzal Csokonai Vitéz Mihály szórul szóra elmondotta nekem Lillához írott utolsó levelét. Ezt a későbbi Lévai Istvánné Schedel Ferencnek engedte át, ki – cserébe, amiért Csokonai-kézirataimat rendelkezésére bocsátottam – beleegyezett, hogy patvaristámmal lemásoltassam:

Lilim, én tégedet még most is halálból szeretlek: mégis Lilim! ah szeretett Lilim! ez a levelem utolsó hozzád az életben. Most zárom be végképpen azt az édes barátkozást, melyet véled szinte kilenc hónapig kóstoltam, s azt az örömöt, melyért irigyeim lehetnek az angyalok. Most látod még egyszer, és többé nem, annak a hív kéznek vonásait, mely a tiéddel kérkedett, mely a te kezednek örökös bírásával kecsegtette magát.

  Ah, édes, de mulandó remény! mulandóbb a hajnalnál vagy a haj­nali harmatcseppnél, melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsabimbónak öléből. Mely bizonytalanok az embernek minden történeti! Miként nem tudja a halandó szív, hogy az ő legkedvesebb öröme – lépés a keserűségre! Hányszor szerencsétlen a legtisztább, a leghívebb szeretet! Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szívem, az én lelkem az én életem ismét a holtig, a holtig való magánosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lillám én reám nézve megholt – igenis megholt –, örökre megholt énreám nézve.

  Nem Lilla vagy te többé, óh életemnek angyala! Nem az a Lilla, akiben én boldogságomat reménylettem. Mégis még egyszer kedves énelőttem ezen a néven szólítani tégedet. Így szólítja régi nevén az ő halva fekvő kedvesét némely szerencsétlen szerelmes annak koporsója felett, kiáltja még egyszer, míg a halálos szemfedél el nem fogná az ő szemei elől azt, akiért élni óhajtott; holott az nem hallja többé az ő szavát, az ő panaszkodó szavát, az érzékenységtől meg­fosztatott szép halandó. Ah Lilla! felelj még egyet nékem; azután parancsold, hogy én is haljak meg. Igen, haljak meg, midőn már teérted élnem nem lehet. Midőn már az én reménységemnek min­den alkotmánya végképen leomlott; midőn már az én napom, épen a hajnal hasadtával örökös fekete éjszakába borult, mely után több virradás nem lehet. Midőn már nékem egyéb részem nem jutott, hanem elrablott gyönyörűségemnek puszta sírhalmán minden vég nélkül keseregjek.

  Szíves sóhajtásaim! enyésszetek el örökre, mint a lengő árnyék a zordon fergeteg első elérkeztével. Örömkönnyek, változzatok keserű könnyekké, melyet csak a vigasztalhatatlan bánat préselhet ki a sze­meimből. Végső búba merült szív, tanúld meg elfelejteni azt a bol­dogságot, melyre ekkorig repesve dobogtál, te pedig áldott Leányka, tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál, s jusson eszedbe olykor-olykor, hogy egy érzékeny fiatal készebb lett volna téged bírni, hogy sem a világot.

  De ne! ne epeszd ily kelletlen emlékezéssel, ne epeszd vidámságra teremtett szívecskédet. Felejtsd el minden indúlataimat azon bol­dog­ságnak kebelében, melybe a mennyei kezek integetnek. Ejts egy pár könnycsöppet ez utolsó levélkémre – ez nékem és az én leg­hívebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni. Én pedig megárasztom az én könnyeimet, hadd folyjanak ki zápor módra az én indúlatim mind a két szememen. Visszatérek ismét abba a komor életbe, amely­ből az én Rozim halála után csak te vehettél ki. Mert az én szívem úgy van alkotva, hogy az kettőé sohasem lehet, Te bírtad azt, és te kívüled senki meg nem nyerhette volna.

  Csudálkozom, hogy a tied úgy megváltozott, úgy elpártolhatott attól, akinek már ajánlva látszott. Bizonyosan valami vétségemnek kellett lenni ellened, amely erántam tégedet oly idegenné tehetett. Mi lehet az? Én még csak gyanítani sem tudom. Sőt esküszöm az egekre s mindenre, ami szent, esküszöm saját szívemre s a te an­gyali orcádra, hogy tudtomra ugyan semmivel sem tettem maga­mat ily elhagyásodra érdemessé.

  De talám nem is bírtam én soha is a te szívedet, talám csak ma­ga­m álmodoztam magamat oly boldognak, hogy te engem szeretsz. Te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly teljes szívből szeresselek, mert különben sohasem tettél volna sze­rencsétlenné egy leghívebb szeretőt. Ha pedig te is úgy szerettél engemet, mint én tégedet: úgy boldogtalan vagy te is a jövőben és a te keserűséged duplázni fogja az én magános keserű­sé­gemet. Ah, Juliska! ha ez úgy van, szánlak tégedet.

  Miért nem adtad ki magadat akkor estve csak egy-két szócskával is? Még az én legszomorúbb szavaimat is ezzel fogadtad el: nem is bánom, nem is tehetek róla – – – Ebből én mit húzzak ki egyebet a legrettentesb megvetésnél? Ha ezt nem mondtad volna, vagy irántam való hív szeretetednek legkisebb jelét adtad volna: eddig ketté volna vágva a csomó, túl volnék kincsem, mindenen. Még most nem lett volna késő, még lehetett volna mindent orvosolni, és József-napra a gróf hintaján láttál volna bémenni udvarotokra. Két hét alatt minden könnyhullatásaink örömkönnyekre változtak volna!

  De mivel önnön magad mondtál le rólam, engemet vétkesnek sohasem vádolhatsz; engemet, aki erántad még most is oly soha meg nem aluvó indúlattal lángolok. A szíveden állott, kinek add azt által. Senkinek erőltetett végső erőszakot rajtad tenni nem lehetett volna. Az én feljövetelem, s a te eltökélett szándékod reábírták vol­na kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, akit te szeretsz, és aki téged oly igen szeret. Két hó múlva egy városbeli pro­fesszor­né lettél volna, én pedig a legboldogabb teremtés teáltalad.

  Én benned soha egyebet nem néztem, hanem amit nézhet egy filozófus, aki a virtusnak barátja és egy érzékeny poéta, akinek gusztusa nem épen otromba. Ami a te lelkeden kívűl van, azt én másba is feltalálnám. Egy érdemes hivatalú s elegendő fizetésű ifjú ember mindég bíztathatja magát gazdag menyasszonnyal – de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, mintsem indúlatit pén­zért árulja. Én téged csupán magadért kedveltelek.

  De már ennek mind vége van, s pedig én miattam van-é? Kér­dezd meg magadat. Én bánom, de mit tehetek róla. Erővel senki szívével nem bírhatok. Fejet hajtok tehát a kényszerítő szükségnek, s minthogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára. Elmegyek Keszthelyre és csak emlékezetedet viszem ma­gammal. Üres lesz az én szobám tetőled: de szívemben min­denkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre, te pedig Almásra s két egy­má­sért teremtett szív ily messze fog egymástól esni mindörökké.

  Légy boldogabb, mint én, és töltsd nagyobb megelégedéssel ifjúi nap­jaidat, légy boldogabb, mint én, óh édes reményem, és a bánat soha ne üljön a te szép orcáidra, melyek engemet állandó bánatra kény­szeríttenek! Légy oly boldog, hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyúgo­dal­madat.

  Én holnap délután indúlok, itt hagyom ezt a Komáromot vég­képen, amelytől te is majd meg fogsz válni, és mi, kedvesem, nem együtt fogunk menni. Még holnap reggel elbúcsúzom kedves szülőidtől, akiket szívességekért mindig tiszteltem, akiket, óh, mely forróan szerettem azért is, hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást az életben, s Ah, Lilim! – többször sohasem. Örökös határfal lesz felvonva közöttem és közötted, vég­képen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szo­morúságra. Eddig volt, hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet. A szerető név baráttá változott, de oly baráttá, aki csak a Balaton partjairól sóhajtozhat teutánad.

  Élj vígan, a legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd csak azért múljon el, hogy a másiknak helyet adjon, állandó nyúgodalom és békesség legyen vídám homlokod felett, s szeressen oly forrón az ég, amint én mindenkor szerettelek.

  Isten hozzád! Csókollak – még egyszer – a legutólszor, csókollak – – Ah, elvesztett kedves Lillám

  Isten hozzád!

* * *

– Tudod László fiam, három évvel ezelőtt azt hittem, felvirradt végre az alkotni éhes magyaroké mellett az én napom is, midőn gróf Széchényi Ferenc példátlan áldozatot helyezett becses nem­zetünk s a hazai erudíció oltárára. Csak maga egy könyvtár össze­szerzése is, különösen ily sok közkézen nem forgó kötet koronás fejekhez illő egybegyűjtése, az egész nemzet tiszteletét, s minden hazabeli tudós háládatosságát megérdemli. Hát szavunk elakadt, midőn e hatalmas kincs ingyen elajándékozását hallottuk! Kevés embert interesszált ez a jótétemény jobban, mint engem. Biztos voltam abban, ha többen könyörögnek is a grófnak a bibliotéka melletti hivatalért, nem sokan találhatnak ehelyütt több gyö­nyör­ködést nálam, akit szokott okkupációim s állapotom hivatottabbá tettek volna. Ugyanis, mióta olvasni, gondolkodni, érezni és ér­teni kezdtem, annál fogva a tudományok közt a főstúdiumokat a mellékesektől megkülönböztetni kívántam, négy fontos célt látván magam előtt: úgymint a virtust, a hazafiságot, az ízlést és az egészséget. E négy tudomány mívelésére szántam el magam. Elsőben láttam azt, hogy én ember vagyok, s emberek közt lakom ebben a planétában, és ennélfogva magamat és őket természeti, erkölcsi társasági dolgokban esmérnem illendő, sőt, szükséges; és Pope-pal azt tartottam, hogy az ember legméltóbb tárgya az ember. De látván azt, hogy én többé sem Hobbes, sem Rousseau, sem Montaigne emberei közé élni nem mehetek, hanem amiért az egeket soha áldani meg nem szűnök, egy ily nemes és jó tár­sa­ságban, a magyarok között töltöm le napjaimat, háládatlanság­nak tartottam volna nemzetem sorsa eránt félvállról viseltetni. Ho­merust még ma is azért csudálja és becsüli oly igen a világ, hogy az akkori helyeket, vitézeket, nemzeteket, városokat, fegyve­re­ket, szokásokat, karaktereket oly pontról pontra tudja írni és festeni. Ha az ég az én sorsomnak, egészségemnek és el­mémnek úgy talál kedvezni, hogy őt nem elérni, mert az kevély feltétel volna, de közelebbről követni tudnám, akkor egy új pro­duktumot adnék édes hazám kezébe, amelyet a külföldiek vádja ellen mutathatna. Az epopeia, az egész poétai világban a leg­hosszabb, legtökéletesebb s annál fogva a legnehezebb dolog. Még egy nemzet sem látott a maga kebelében egynél többet. Homeros és Tasso egész életükben írták a magokét, Virgil tizen­két esztendeig fáradozott rajta, Milton még megvakulása után sem szűnt meg dolgozásán, Voltaire és Klopstock a magokét hol­tig reszelgették. Én is arra szántam teljes életemet, hogy ezt az epicum poémát a tőlem kitelhető legnagyobb tökéletességre emel­jem; mégpedig, ami a görög és deák nyelv halála óta egyetlen nemzettől sem telhetett ki, az európai nyelvek meggyőzhetetlen fogyatkozása miatt, hatlábú, igaz heroikus versekben, Virgil mustrája szerint. De amilyen könnyű kisded poémákból egy egész könyvet apródonként összeállítani, oly nehéz egy ily nagy alkotmányt megteremteni, amelynek eleje a végével, vége a köze­pével, és minden része egymással teljes harmóniában lenni tar­tozik. Kívánatos, hogy az író az élet gondjaitól, a hivatal terheitől és a lelket megzavaró aggodalmaktól üres légyen, munkáját foly­vást mívelhesse, és magát egészen a lefestendő világba által­he­lyezhesse. Midőn ama nemzete iránt legtöbbet érdemlett Riche­lieu a híres orléáni leányról akart volna egy epopeiát dolgoztatni, Chapelainnek esztendőnként tízezer livra fizetést rendelt, melyet harminc egész esztendőkig ki is fizettek néki. De nem kí­vántam olyan indiszkrét lenni, hogy valamely szolgálattétel nélkül esen­kedjem egy olyan hivatalért, amely az egész nemzetre céloz, és hazánk új szolgálatára vállalkoztam. Az egész országban, sem a királyi akadémiákban, sem más privát oskolákban a nemzeti poézist erudíce és esztétice nem tanítják. Amit az úgy nevezett humaniórákban felőle a még készületlen gyermekeknek egy-két szóval mondanak, az is csak a versírás külső mechanizmusára tartozik. A nacionális poézis belső természetét s annak felséges céljait még csak nem is érintik. Arra határoztam el magamat, hogy az akadémiabeli ifjúságnak a nacionális poézisről ingyen adok mindennapi leckéket. Más nemzeteknél ezt a világért sem múlatják el, mely nyelvük bővítésének, ékítésének hathatós esz­köze, s az esztétikai ízléssel írott könyvek előfeltétele. Mert a poé­zist igazság szerint nem csak azoknak kellene tanulni, akik jöven­dőben versírói koszorúra vágyakoznak, vagy Quos Melpomene nascentes placido lumine viderit, hanem mindazoknak, akik a szép stílusra, csinos gondolkodásra, érzékenyítő előadásra törekednek a könyvírásban vagy az élőbeszédben. Tudva való dolog, hogy minden nemzet nyelve és erudíciója a poézison kezdődött, azt követte a literatúra, a literatúrát a históriai s azzal atyafiságos isme­retek, s úgy lépett lassanként, lépcsőnként a szolid tudo­má­nyokra. Egy félfaragású nyelvben törnünk, rontanunk, építe­nünk, újítanunk kell. Újítani csak a poéta s a poétai bátorsághoz szoktatott lélek mer, és csak az ilyennek bocsátják meg azt leg­job­ban, s ő tudja azt a kedveltető szín között bevetetni. Nagy haszna volna az esztétikai magyar stílusnak, gon­dolkozásnak és elő­adásnak a mi egész politikai igaz­ga­tá­sunkban is, a diétától fogva a kong­regációkig. Én e terhet kész szívvel magamra vállaltam volna, mint becses nyelvünknek s hazai literatúránknak teendő szolgálatot. Persze, meg sem for­dult bennem, hogy magamat más, derekabb szubjektumok elébe toljam, és a custosi első rangért zsaroljak. Boldog lettem volna, ha kancellistának felfogadnak ama dicső gyűjtemény mellé, amely reám nézve Potosi, Bengala, földi paradicsom.

– Kiről beszélsz, fiam? – kérdezte Csokonai Józsefné, aki idő közben belépett a múzeumba.

– Nagyméltóságú Sárvári Felsővidéki gróf Széchényi Ferenc­ről, ki Nemes Magyarország Királyi Komornyikja, a Nápolyi Királyi Szent Januárius Vitézi Rendjének Nagykeresztes Lovagja, császári, királyi Valóságos Belső Status Főtanácsos, Tekintetes Nemes Somogy vármegye Főispánja és a Felséges Septemvirális Főtörvényszék Táblabírája. Miképp is gondolhattam, hogy végre megadja azt a salláriumot, mely hősi epopeiám bevégzéséhez szük­ségeltetne. Nékem, kinek egész életemben csak morzsák estek le a mágnások asztaláról, akik többre becsülnek egy szaká­csot, egy vincellért a poétánál, fóliánsba dermedett régi auktort a még húsvér élőnél.

– Már ami a szakácsot illeti, van amikor annak is itt a becsü­lete. Gyere, kész az ebéd! Gyenge galamblevest készítettem, mely igen kedvedre való. Azt az állást, melyet Széchényi gróftól nyerni igyekeztél, az a hiblihubli titkára töltötte be. Miért foglalod el magad újra és újra ezzel?

– Az nem hiblihubli ember, de nemes szívű magyartárs. Édes­anyám el nem képzelheti, mely öröm fogta el ködben borongó lelkemet, mint öleltem becses emlékezetét, midőn újságunkban olvastam, hogy Gebhárdi Magyar Históriáját, ama becses könyvet, magyarjainkkal megesmértetni szándékozik. Meg is írtam néki, hogy képzeljen egy embert, aki e világi életben való gyönyö­rűségét abban akarta keresni, hogy holtig Árpádon dolgozhasson, s ehhez képest érzékelje iránta való tiszteletemet és háládatos­sá­gomat. De egy dolog Gebhárdiban úgy is mint Árpád íróját, úgy is, mint magyart interesszál. Azt mondja tudni illik, hogy a ma­gyarok csak azért vették fel őseiknek a hunnusokat, hogy nem­zetük történetkönyveit az Átilla fényes tetteivel fecsicsézhessék. Én azt tartom, hogy dicsőségünk növelésére Átilla nagyobbítása nem szük­séges; mégis, némely újabb, s az újításra viszketőbb német írók megbántanak bennünket, amidőn azt akarják imígy-amúgy megvitatni, hogy a hunnusok és a magyarok nem egy nemzetből valók voltak. Magam is ekképp vélekedtem, mikor ezerhétszázkilencvenkilencben Csurgón a Magyar Históriából exament tétettem. Hanem azolta való olvasmányim arra a véle­ményre vezettek, amelyen a korábbi külföldi és nemzeti íróink voltak. A németek minden erőssége csak tagadó, állítót benne egyet sem láttam. Nékünk pedig minden lerontott okaink mellett is megmaradnak hazai régi histórikusaink, kik ha nem régebbiek is Béla király névtelen íródeákjánál, de történeteiket a régi, még a tatár pusztítás előtt meglévő krónikáinkból szedték. Nem is szólva egész nemzetünk hagyományairól, melyek a legutolsó, leg­írástudatlanabb parasztjaink által is esmértek, amelyeknél, ha azokat históriai, antropológiai oldalról vizsgáljuk, nincs csal­ha­tatlanabb, s dátumok híján, tisztességesebb bizonyság. Szokása sze­rint csak enyeleg és vagdalódzik Schlötzer az Északi His­tó­riájában, mikor azt mondja, hogy a magyaroknak csak annyi közük van a hunnusokhoz, mint a frankoknak a zsidókhoz. Nota bene, az öregúr csak olyan embere volt a magyaroknak, mint a franciáknak, amit megmutatni nem volna nehéz. Az Árpád plá­numán való gondolkodás, őseink korabeli régiségek össze­ke­resése, elolvasása, megesmértették vélem a belföldieken kívül Fischer, Spittler, Büsching fejtegetéseit is. Engel és Katona urak igen tetszenek, noha oly nagy tudomány mellett mindenik vé­gez­hetett volna még többet is, de tán céljuk másra siettette őket. A jó Palma úr is a harmadik kiadásban már aláfeküdt a német krízis­nek. Kár! Magyar históriánk atyjának, az idvezült Praynak ide­vágó legutolsó munkáját is óhajtanám látni. A pestiek boldogok, mert kezük alatt van a nagy királyi bibliotéka, és ami hazánknak még többet fog használni, a Széchényiána, melyet a köz hasznára hamarosan meg is nyitnak. Ott minden magyar nyelven írott és nemzetünket illető könyvet összegyűjtöttek.

– És, elküldötte a kért könyvet?

– Még nem.

– Még nem? Hát mikor is írtál néki?

– Tavaly előtt decemberben.

– Lesz vagy két éve lassan. Fiam, bizonyos lehetsz abban, hogy a Széchényiána kancellista állásáért folyamodó leveledet ez az alak, mint szekretárius, ki az iratokat előrendezi, s ugyanezen hi­vatalra magát előzőleg beédeskedte, már úgy adta be a grófhoz, hogy van itt valami írás, ami igazán nem érdekes. Mondd, tudsz te valakivel is, ki néked gazul ártott, haragot tartani?

– Igen. Szilágyi Gáborral.

* * *

– A költői lak egyik falát beljebb kell rakatni, így rendelkezik le­ve­lében Rhédey gróf, levelét Frimont generális követével elküld­ve – mesélte álmát Csokonai Vitéz Mihály. – Nékem azonban el kell utaznom. S már egy kies folyóparton sétálok, lábamhoz tuli­pántok, hyacintok hajolnak. Hirtelen előttem terem egy fejér ló. Felülök reá. A ló megugrik, nemes sörényét lobogtatva gyors vágtába kezd. Ekkor veszem észre, hogy Frimont generális em­berei üldöznek, egy fellejtár kezében Rhédey levelét tartja. Reám sütnek egy pisztolyt. Paripám azonban mindegyre távolodik haj­tóim elől, kik teljesen eltűnnek. Lilla jelenik meg valami kőműves társaságában. Magához emelem a nyeregbe. Lilla megígéri, hogy embere, aki Lévai István házánál is szép munkát végzett, átrakja a falat. A kőműves azonban leszögezi, hogy ő nem gyalogol. De hiszen eddig gyalogolt, értetlenkedik Lilla. Ő is, én is leszállunk a lóról. Erre viszont azt közli a legény, hogy napi tizenöt aranyat kér. Tizenöt aranyat, és hány napra? Az majd eldől. Az én eddigi legnagyobb fizetségem három formális arany volt. Erre a kőmű­ves nagy dühösen faképnél hagy bennünket. És miből fogom el­tarthatni Lillát? Ami kevés pénzem van, abból magamra alig köl­tök, szállásra, utazásra semmit. Hanem a lányt illő módon szük­sé­ges elszállásolni, utaztatni, öltöztetni. Ne törődjek semmivel, mondja Lilla, ő velem jön. Ha hazaérünk, akkor pedig hoz segít­séget az építkezéshez. Felébredek. Sem pénz, sem Lilla.

– Fiam, megjött Bek Pál tekintetes úr levele! – mondta Cso­ko­nai Józsefné, átnyújtva az írást.

A professzor úr átfutotta a sorokat.

– Oh, istenem! – mondta csalódottan.

– Mi baj? – kérdezte édesanyja.

– Holnap s holnap utánban jelöli meg az időpontot, amikor meglátogathatnám.

– Nosza, már úgy vártad a lehetőséget, hogy kimozdulj a sza­badba, a Bekék tágas birtokára, s beszídd a téglási együgyű áert, csatangolj a boldog erdőben, hol az újító patak csergedez, gyö­nyörködj a ritka növevényekben s legfőképp a csendességben. Elkeveredett májusi leveledet követő hiábavaló várakozásid után most íme, itt a lehetőség. Miért lefelé görbed az ajkad?

– Valóban, már előre végigöntöttek érzéseim roncsolt alkot­má­nyán az éledezés balzsamai, midőn e kirándulásra gondoltam. De szomorú sajnálkozásomra az elkövetkezendő két napban kis múzeumomat fogják vakolni, ablakait s ajtóit behelyezni.

– Hát itt leszek én, fiam, elirányítom én a mestereket, még talán határozottabban is, mint te tennéd.

– Az meglehet, édesanyám, de nem biztos, hogy a legmeg­fe­lelőbb irányban. Oly jól tudja, hogy a nyáron micsoda apró­lé­kos­sággal rakattam ezt a kis épületet, melynek küszöbét átlépve én mindjárt a Pegasus nyergében érzem magamat. Nékem ez az Acrochorintos, Parnassus hegye, a Helicon ligete. Zaj ide nem szű­rődhet be más, mint a Peirene forrás vagy a Hippocrené cser­gedezése. Vagyok itt Apollón, a szomorú isten, kit beteljesedetlen földi szerelmeiért a múzsák kárpótolnak. Mind a kilenc. Ha a csil­lagok látásában találna gyönyörű felejtést, éjszaka palástja borul reá fényes nappal. Ha a földön való röpülésre vágyna, táncos lábak sietnének kedvére. Régi korok históriáiba bársonyos hang hullámai bevezethetik. Aischylos, Sophocles tragédiáihoz vagy Aristophanes komédiáihoz Olympia egész színházát ide vará­zsolják a daimónok. Suhanhat az epikum taraján, himnuszokon szárnyalhat, s a líra e liget minden fűszálát ruganyos húrrá vál­toz­­tathatja, melyek a mindenség lantján zengedeznek. És ha mindez sem kell, végül Erato maga a lélek emelkedését az érzékek bor­zon­gatásaival tetézve sapphói, alkaiosi vagy asclepiadesi mérték­ben énekeli el a természet legvégtelenebb vágyának dalait.

– Hol jön ez a vakoláshoz és az ablakok behelyezéséhez, fiam?

– Megköszönöm édesanyám szívességét, de megértheti, hogy e munka az én jelenlétem nélkül rosszul menne véghez. Itt min­den szegletnek, zugnak, saroknak és párkányzatnak megvan a maga jelentősége. Soha magamnak nem bocsátanám meg, ha csak a legkisebb, legegyügyűbb részletre is oda nem figyel­het­nék. S míg a legények dolgoznak, akár falat raknak, akár vakol­nak, vagy az ácsmunkát végzik, mintha egyúttal szikrákat pat­tint­gatnának kép­zeletem kovakövén. Az én kedves pártfogóim­nak, jótevőim­nek, barátimnak, poéta társimnak képeit vagy emlékeztető tárgyait lázasan rendezgetem ilyenkor. Máskor arra gondolok, hogy ama poétai ugráshoz, mely engem bellerophontesi ve­szély­be sodorhat, aki egyenesen az Olympus meghódítására tört, s ek­kor bokrosította meg Pegasust Zeus atya, hogy lovasát a mély­ségbe vesse, nos, ehhez, Árpádiászom megírásához milyen ké­szü­letek szükségeltetnek, melyeknek az architektúrában is meg kell mutatkozniuk.

– De remélem, mint a régi pogány magyarok, fejér lovat nem fogsz itt áldozni, fiam, hogy annak a húsából szent vendégséget üssél, sem kutyát sem fogsz itt elszalajtani magad s a barátaid között, melyre, kardjaitokkal darabokra szaggatván szegény pá­rát, azt mondjátok, így vesszen el az, aki szövetségeteket meg­rontja! Egyébaránt azért sem ártott volna, hogy Bek Pál urat meg­látogasd, hogy e megyénkben és országszerte nagy tekintélyű személyiséget, ki mint hallik, a hajdúkerület felmérése után már egyenesen városunk csatornázása irányában politizál, magad mellé állítsd a felőled való szemetes pletykálódás elleni harcban – azzal Sára asszony kivonult.

– Oh, mely vak voltam és naiv! – csapott a homlokára a pro­fesszor úr. – A Rhédeyné búcsúztatóján elmondott halotti ver­seim felől kelt rágalmakat a pletykálkodás természetének, az irigy, az enyémhez fogható beszédre képtelen orátorok, pro­fesszorok kicsinyes bosszújának tartottam csupán. De most, mikor Debrecen tele lett a hírrel, hogy újra megjelent Szikszai György tiszteletes, a református hitközség büszkeségének könyve, A ter­mészeti és keresztyén Vallás, megvilágosodtam, mint Saulus a da­maszkuszi úton. Oh, ezek az örökös bibliai hasonlatok! Deáki Ist­ván, Kotsi Sebestyén és persze Szilágyi Gábor professzorok sze­rint született nyelvünkön nem láttatott a magyar keresztyének szá­mára és épületére hasonló írásmű. A szerző, mint írja, cson­ká­nak tartotta volna a művét, ha nem lett volna tekintettel a keresz­tény tudomány ellenzőire, ezért abban a szellemben írta, mintha a keresztény egyházak között felekezeti különbségek nem is vol­ná­nak. Így eltörleni három évszázad vallási háborúit, melyek tíz­milliók életét irtották ki csak Európában! Szikszai György sze­rint, tehát ideje is már, hogy a három keresztyén felekezet fel­éb­redjen, és az egymás bántása helyett a tiszta keresztyén tudo­má­nyok ellen törekedő naturalismusnak, socinianismusnak, indifferen­tiz­mus­nak, moralizmusnak, rationalizmusnak vagy philosofasterismusnak megvetésében eggyé légyen. Hát persze, hogy a katolikus és a pro­testáns egyház egy csapásra túl tudta tenni magát gyilkos vi­táin, midőn az emberiség horizontján megjelent a Vilá­gosodás. Egy vallásnak egy másik vallásnál csak a tudás lehet na­gyobb el­lensége. Ez a derék prédikátor még meg is magya­rázza, hogy mit értsenek a hívek, philosofasterizmus alatt: „mi­kor va­laki az olyan emberi bölcselkedést, amely a Szentírás nél­kül vagyon, rendkívül nagyra becsüli, az emberi nyomorult okos­ság­nak felette sokat tulajdonít”. Honfitársaim tehát engem nem puszta irigységből vagy rosszindulatból, hanem mint a tudás terjesztőjét, a Világo­sodás eszméinek közvetítőjét, az ifjúság megrontóját üldöznek, s kívánnak elítélni, mint kétezer kétszáz évvel ezelőtt Socratest az athéniek. Mit tudnak ezek a törpe lelkek, ilyen-olyan tudósok, hiblihubli hitvédők az igazi teremtésről, a magánosságról?

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
  Naggyá az ollyan bőlcseket,
  Kiknek határtalanra terjegetted
  Testekbe kisded lelkeket.
  Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
  Mint a sebes villám setétes éjjel;
  Midőn teremt új dolgokat
  S a semmiből világokat.

VIII.

Másnap a vakolásnál igyekeztem kéznél lenni, ne a professzor úrnak kelljen megfogni bármit is, ha úgy hozza a sor. Na, ezzel jól megjártam, mert a kőműves mester a legényét mindjárt elsza­lajtotta a kocsmába borért, s míg ő odavolt – s jó ideig háromszor is – én keverhettem s adogathattam neki a maltert. Meg is jegyez­te a nap végén nagy nevetséggel, hogy jó kőműves lesz belőlem.

– Bizony, kőművesként többet kereshetsz ebben az országban, mint poétaként, fiam – mondta a professzor úr. – De te legyél az első, aki bejössz az én kis múzeumomba, mely most már ajtóval s ablakkal van szeparálva a világtól. Hallgasd csak meg, mit ál­modtam az éjjel. Boroskorsók mögött búslakodom a kocsmában. Már összefoly előttem a külvilág. Mint jutottam ide? Csak arra emlékezem, hogy egy nagy kőhíd vezetett az ivóhoz. Ekkora hi­dat még soha nem is láttam. Az ánglusoknál meg Francia­ország­ban vannak ilyen roppant hidak. Ha ugyan még széjjel nem ágyúzták őket. Midőn a fejem lekoccanna az asztalra, egy puha kéz felemeli. Lilla néz arcomba. Szép a haja szála, aranyláncra méltó nyaka. S az a kedves, meleg tekintet! Csókra termett kerek száját kínálja. Ajaka illatos nektárja tokaji aszúszőlőbor! E nő, ez ünnepi íz talpra serkent. Megragadom a kezét és sietek vele el. Szennyes áradat hömpölyög az utcán, a híd sehol. Karjaimba ve­szem Lillát és átkelek a vízen, mely csak bokáig ér. Hirtelen a híd pillérei alatt találjuk magunkat. Haladok, haladok, karjaimban Lillával és még mindig a híd alatt. Kezeim zsibbadni kezdenek. Aggódva tekintek fel, nem ernyednek-e a híd izmai is? „De hát milyen híd?” – kérdezi Lilla, és ott állunk az utca másik oldalán egy kapu előtt. Kulcsot vesz elő. Nem is ház az, tágas palota, sze­mély­zet nélkül. Vagy tán mindenki alszik, gondolom. A díszes lépcsőn felmegyünk a második emeletre. Lilla szalad, húz maga után. Szinte repülünk felfelé, ketten. Amint felérünk, ott állunk a hídon. És a híd megroskad és leomlik. Alávetem magam a mélybe, hogy Lilla reám essen. És az angyal már ölel és csókol. Majd megragadja a kezem és húz maga után felfelé ugyanazon a lépcsőn, amely leomlott. Vagy a híd dőlt le csupán? Hogy kerül egy kastélyba híd? De már ott fekszünk egymás karjaiban a fény­árban úszó szalon pamlagán. Lilla szemében és ujjaiban esmé­ret­len lángok gyúlnak. Még soha nem kelt bennem ily hatalmas hevület. Forrón átkarolom a lányt. Csókkal borítom a szemét, az ajkát, a nyakát. És valahol, a válla és a dereka között félúton el­alszom. Átkarolnak. Nem, ez nem Lilla. Felijedek. Egy pogácsa­képű ember jóságos mosolya. Halovány gyertya pislákol a hát­tér­ben. Mocskos, szűk kamrában vagyok. „Lilla köszöni, amit érte tett – mondja a pogácsaképű. – És, amit értem.” Hökkenten ülök fel. „Nem tettem kegyelmedért semmit. Kicsoda kegyelmed?” Zsíros mosoly. „Jöjjön, meghívom egy italra.” És már emelnek is, segélnek, támogatnak le a lépcsőn, át a hídon, keresztül az utcán. A kocsmában bőven töltik belém a bort. A pogácsaképű felkiált: „Hozz még italt, fiú!” Kótog a kulacs kebele, ahogy ajkamhoz eme­lintem. Az a jóindulatú mosoly. Ismét átkarolja a vállam. „Min­den rendben lesz” – mondja. „De hát kicsoda ke­gyelmed?” – kérdem. „Lévai István dunaalmási fakereskedő va­gyok.” S a sok teli kulacs, amit csak hordott, hordott be a fiú, ott sorakozik hosszú sorral előttem. A pogácsaképű kereskedő hátba ver, majd felnevet, úgy danolja:

  Drága kincsem galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek

Míg a professzor úr álmán töprenkedett, én oly jól szórakoztam a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz című versen, melynek kéziratát kezembe nyomta, mint addig még egyetlen poémán sem.

* * *

Szeptember közepére Csokonai Vitéz Mihály egészségi állapota rohamosan megjavult.

– Igen, Lacikám, az a nyavalyás álom egyebet sem jelent, mint hogy most annyi idő múltán ott kell legyek Puky István barátom gesztelyi szüretén.

A professzor úr, édesanyja aggodalmaskodása dacára, fel­kere­kedett – és október közepéig nem is láttuk. Mi sem a Darabos utcában időztünk a szüret alatt Sára asszonnyal. Először Diószegi uradalmi ispán és Perubovszky László földbirtokos úr meg­hí­vá­sára Diószegen töltöttünk egy hetet. Onnan átmentünk Baga­mérra, és megismerkedhettem Csokonai Vitéz Mihály öccsével, Józseffel. Csuda életvidám ember volt őkegyelme, nagydarab, erős ember, valóságos óriás. Egészen boldogult férjurára em­lé­keztet, mondta Sára asszony, az is ilyen izmos, csontos fajta volt. Józsefet is kicsapták a Kollégiumból, s pedig azért, mert Szilágyi professzor kutyája belé akart harapni, erre ő puszta kézzel meg­fojtotta az ebet. Megfojtotta volna magát Szilágyit is, de mind­addig, amíg Debrecen jus gladiival rendelkezik, ettől ideiglenesen eltekint.

Még addig nem láttam olyan felszabadultnak és vidámnak – s oly egészségesnek – Csokonai Vitéz Mihályt, mint amikor a gesz­telyi szüretről hazaérkezett.

– Azok a jó kis gesztelyi vendégeskedések Puky Istvánnál! Mi­csoda cimbora – és micsoda barát. Soha nem árult volna el, mint Nagy Gábor. Persze, ő is csak a körülmények nyomása alatt csele­kedett, amint utólag magyarázta. A deáknak annyi joga van az oskolaszékben, mint a diétai küldöttnek a diktatúrában, meg­sza­vazhatja a fensőbbség határozatát. Ha renitenskedik, őt is el­csap­ják. Mégis, az egyik ember megtesz valamit, amire a másik soha nem volna hajlandó. Nagy Gábor úr előtt kilencvenöt őszén emlí­tést sem volt szabad tennem semmiről, mely a legcsekélyebb kap­csolatba hozható lett volna a mozgalommal. Ha csak egy párizsi utca, a rue Saint-Jacques nevét kimondtam, a kollégista úr már zavartan körülnézelődött. Ezért persze gyakran vittem sétálni szavakban a Szajna-parti város nevezetes kolostorának környé­kére, vagy legalább beleszőttem a Domini canes nevezetet mon­dandómba, hadd fészkelődjön deák uram a gallérjában. Ám Puky István, hallva már debreceni esetéről, Patakra érkeztemkor különös érdeklődést mutatott minden olyan írásom iránt, mely csak az értő fülek, s egy jobb kor számára készült, s ezeket le is másolta magának. Különösen nagyokat kacagott a Szamár és a szarvason:

„Hogy, azt mondja a szarvas: »Mit kiabálsz? Balgatag. Vagy itt ne légy vagy ne ordíts!« Erre a füles: »Micsoda? Te parancsolod azt nékem, hitvány arisztokrata! Nem tudod, hogy én szabad va­gyok – csak olyan állat, mint te?« Hahaha! És erre: »Boldogtalan, rajtad van még hajdani szolgaságod szennye. Szabad vagy, a me­nyibe mostan urad nincs, de indúlatidnak szükséges volna a fék. Nem a nagy lármába áll a szabadság.« Mire azt mondja a ba­rom: »Hiszen az atyámfiait hívom, boldogokká akarom tenni őket is. Hát nem érdelmi meg ez a szíves cél, hogy érette torkom szakad­tából bőgjek?« De jól írod itt a választ, Miska: »A cél szíves is, okos is. De ha ezt a szabad életet kívánod szamár-társaidnak tud­tukra adni s javallani… Menj el közéjek, beszéld el mindeniknek mostani kínos állapotjokat, és a szabad életnek kincseit. Azután éreztesd meg vélek valójába, fesd le előttök, hogy a Természet minden szamarat szabadnak teremtett… Ímé, csak e kis vidé­kecs­kébe is mennyi állatok elélhetnek vígan, örömmel és meg­elé­ge­déssel.… Oka ennek? Mert mindenik egyforma, egy se kíván többet az elégnél… Ezekből és az ehhez hasonlókból át fogják látni a rabi és a szabad életnek különbségét.«”

„Nem is szamárnak való a szabadság” – mondtam reá az áment.

„Játsszuk el, olyan jó kis dialógus ez.”

„Csak hát, ki lesz a szamár!”

„Hát ez az! – Puky Istvánnak könnye is kicsordult nevettében, alig tudta folytatni – Leszek én. De mondd, kinek írtad ezt? Lesz e vajon a valódi szamarak közül valaki is, ki magára ismer, s sze­repét feladja?”

„Édes barátom! Távol vagyok mind a gazdagodás vízkór­sá­gától, mind attól, hogy fennen szerencsézést kívánjak játszani a világon. Tanítani is kétszer hiába fogtam, nem volt annak keletje, éppen azok miatt, akik szamarak akarnak maradni, s emberi tár­saikat is istrángban megtartani törekednek. Csak írásaim egy kiadását végbe vihessem, nem fogja többé még csak munkámat is látni ez az irigy és szőrszálhasogató s amellett korhely idő­sza­kasz, sem a Helvétius baglyát realizáló, obskurant és üldözni sze­rető világ. Ha írok is, aminthogy már én anélkül nem tarthatom fenn lételemet, írok a boldogabb maradéknak, írok a huszadik vagy huszonegyedik századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán magyar lesz, vagy igazán semmi sem.”

Drága Puky István és Darvas Anna, a felesége. Az az angyali nő. Szerencse, hogy István nagyapja kiadta a gesztelyi örökséget, csak már ne kelljen egy fedél alatt lennie e hölggyel. István meg­építtette hát a gesz­telyi Tusculanumot, ahol az ő társasága mellett a bájos Annáét is nem egyszer hajnalig élvezhettem.

Két évvel ezelőtt ugyanitt Lavotta Jánossal találkoztam, a nagy zenésszel és muzikális direktorral, akivel házigazdám egy szo­bá­ba rakott. Annak okán, hogy egyik művész jól megfér a mási­kával. Persze már hallottam róla Puky tekintetes úrtól. Egyszer a kúriá­ból az Avas pincéihez rándultak ki, s az akció oly jóra sikeredett, hogy visszafelé Lavotta majdnem Puky Istvánt is ma­gá­val rán­tot­ta a Szinva-patakba. Végül mégis sikerült a híd­kor­látban oly erő­sen megkapaszkodnia, hogy a zenész is vissza­nyer­hette egyen­súlyát. Köszönet helyett megveregette barátom vállát, s így szólt:

„Ha már a fátum által kénytelen-kelletlen nedvességbe ful­lasz­tatnám, inkább választanám a heidelbergai híres nagyhordót, tele miskolci jó borral, mint a hitvány Szinva-vizet. Mert én, aki meg­vallom, nem ismertem eddig gégémre, csupán orcámra nézve a vizet, bizony mondom, fürdőmnek is inkább szeretném a bort kinevezni.”

Sokat nevettünk Istvánnal e histórián, így, bevallom, én is alig vártam már, hogy megesmérkedjek Lavotta úrral, akit igen vi­dám cimborának képzeltem. Éppen közös szobánkban talál­koz­tunk először.

„Hát kelmed mit tud?” – kérdezte Lavotta beléptemkor, olyan tekintettel, mint a jég.

„Elmondok egy versszakot visszafelé, uraságod pedig kitalálja idefelé – vettem fel a kesztyűt. – Ha nem nyer, fizet egy kulacs bort.”

„Ide vele.”

„!larrob elet, nabókcuk A/
larros úzssoh kenénlű tto S/
kenéntelüzs igoláz siK/
kenémlerezs knüvízs, ah, hÓ”

„Ennek értelme nincsen.”

„Már hogy ne volna:

Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott ülnének hosszú sorral
A kuckóban tele borral.”

„Kinek verse ez?”

„Enyém.”

„S mikor írta ezt kelmed?”

„Most.”

„Úgy nem ér. Na, ezt hallgassa meg, azt erre mondja meg a versét.”

Azzal a prímhegedűs kapta a hegedűjét, és egy olyan dallamot játszott, melyen majd elsírtam magam, úgy énekeltem:

Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

„Na hát, honnan ismeri ezt kelmed?”

„Én írtam!”

„Ej, menjen már, ez népi dal, melyet én igazgattam verbunkos formába.”

„Bizony, én szereztem egyenesen, a nép fia.”

Erre Lavotta hátat fordított, úgy kezdett fésülködni a hege­dű­jén. Én pedig vettem egy ív papirost és fennhangon elszavaltam, amit írtam. A muzikális direktor méltatlankodva leeresztette a hang­szerét:

„Mit csinál?” – kérdezte.

„Deklamálok – feleltem. – Miért, zavarom a cincogásban?”

„Még hogy cincogás? Hát hová képzeli magát az úr? Én or­chestrum director vagyok, ne sajnálkozzon az én játékom felett.”

„Lehet felőlem akárki, tartozásban van felém.”

„Miféle tartozásban?”

„Uraságod nem találta ki az én feladványomat, én ellenben fel­törtem a magáét, jár nékem az a kulacs bor, amibe fogadtunk.”

„Ebben a fogadásban azért lehetne vitatkozni, de kelmedtől amúgy sem tudok gyakorolni, induljunk hát.”

A templommal szemben volt az urasági kocsma. A többi háztól az ajtó fölé akasztott csomó gyaluforgács különböztette meg. A kocsmáros, toronymagos ember, kedvvel üdvözölt:

„Csokonai úr! Hát visszajött mihozzánk kegyelmed?”

„Vissza, Pista bácsi, mert olyan folyami rákot, amilyet maga készít, sehol az országban nem kapni.”

„Alázatos szolgája, az uraságban kit tisztelhetek?” – kérdezett Pista bácsi Lavotta Jánosra.

„Az úr igen híres orchestrum director meg prímárius – mond­tam. – Nem húzza úgy a hegedűt senki más, mint ő.

„Hallja, mit teszi a reclamát itt, Csokonai uram?” – mél­tat­lan­ko­dott a zenész.

A kocsmáros kapva kapott a híren.

„Na, Bandi fiam, add csak ide a hegedűdet!” – szólt a sarokban kuporgó alakhoz.

„Az életemet előbb, mint a hegedőmet – vágta vissza. Ám aho­gyan Pista bácsi kiegyenesítve magát, ránézett, lejjebb hangolta torka húrjait. – Hacsak muzsikusnak nem.”

„Nem azért hagytam a kastélyban a hangszeremet, hogy más­tól kérjek kölcsön – csattant fel Lavotta. – A bort intézze az úr, a többi rám tartozzon.”

Erre már odaperdült Bandi az asztalhoz.

„Hát játszom én az uraknak akármit is. Mi a nótája?” – kér­dezte.

– Az úr azt szereti, hogy Estve jött a parancsolat.

Bizony, végig kellett hallgatnom azt a nyekergést.

„Nem énekel hozzá kelmed?” – kérdezte még a direktor.

No, ha nem volt kedvem nékem az énekhez, támadt hozzá Ban­dinak. Az amit játszott, magában is zűrhangos volt, ám hogy a hangját is mellé eresztette, azt lehetett hinni, legalább három ember hangicsál egyszerre, de egyik sem hallja a másikat.

Lavotta már egy ideje azon gondolkodott, ha egyszer fel­élesz­tette, másszor hogyan lohassza le ezt a muzikális hevületet. Azonban, mint szikrától lángot fog a szalma, oly gyorsasággal tört ki az ivóban a verekedés. Bandi azzal a lendülettel, amellyel asztalunknál termett, vissza is gugyorodott a sarokba, ahol most egészen láthatatlanná vált. A legény, akit először kiosztottak, ke­resztülbukfencezett a lócán. De már állt is fel, s vérben forgó sze­mek­kel fenyegetőn visszaindult kiindulása helyére. Az asztal másik oldalán is megemelkedett egy alak, s kárörvendő mosollyal a helyiség közepére toppant. Egy ideig egymásnak feszültek, mint a dulakodó bikák, még fújtattak is, majd borzasztó csapásra emelkedtek az öklök. Ekkor azonban Pista bácsi jobbról, balról nyakon ragadta őket, a fejüket összeütötte, mint a tököt, úgy dobta ki egyszerre mindkettőt a kocsmából.

„No de min kaptak hajba?” – kérdeztem.

„Ugyan, olyan nép ez, szava sincs, de már üt, egy nézésre, ki tudja mire – mondta Pista bácsi, elébünk téve a gőzölgő rákot. – Jó étvágyat az uraknak.”

Ekkor lépett az ivóba Puky István.

„Már mindenfelé kerestelek benneteket” – mondta.

„Csak elhúzhatom a tekintetes úr nótáját?” – kérdezte Bandi, aki megint egy ugrással az asztalnál termett.

„Csak nem újból keresni akarsz egy ökörre valót?”

„Mire megy ki ez az ökörre való?” – kérdezte Lavotta, látván a hangászt elsomfordálni.

„Amikor évekkel ezelőtt először idetévedt ez a legény, Pista bácsi azt mondta neki, húzza csak, ha jól húzza, nála megkereshet egy ökörre valót. Egy egész ökörre valót! Utoljára a Cinka Panna keresett ebben az országban ennyi pénzt. Húzta a Bandi, majd széjjelrepedtek a húrok a szárazfáján. Húzta fülig érő szájjal, te­ker­getve hozzá a derekát is, már egy lélek sem maradt a kocs­má­ban, a Pista bácsi még mindig húzatta vele. Végül azután lein­tette, s a nyakába akasztott egy kolompot. De egyetek, mert kihűl a rák, aztán ha Pista bácsi megharagszik rátok, megnézhetitek ma­gatokat.”

Nekiláttunk.

„Ilyen ízletes folyami rákot még valóban nem kóstolhattam – szólt Lavotta. – Hol fogják ezt, melyik vízben?”

„Azt nem tudja senki a Pista bácsin kívül – felelte Puky István. – Már többen megpróbálták kilesni őt rákászás közben. Volt, aki harmadnapra ért csak haza, olyan útvesztőbe tévedt az öreg nyo­ma helyett. De a recept is a sajátja.”

„Derék ember. Akármit tesz még hozzá, bor az van benne bő­ven.”

„A józanság a rossz gyomor lelkiismerete.”

„Milyen kifejező szeme van a ráknak – jegyeztem meg. – Mély, melegbarna pillantás, mely nem üvegesedik meg a halálban, mint a marháé.”

Egy ideig csak a rákhéjak pattogása hallatszott.

„Bizony isten, szép szeme van – jegyezte meg a zeneigazgató. – Pedig micsoda egy féreg állat. Ezt én soha nem figyeltem volna meg. Mégis csak írhattad te a Szegény Zsuzsi a táborozáskort, öcsémuram. Talán még más jó verseid is lehetnek, melyek meg­ze­nésítésre érdemesek. Legközelebb úgy osztjuk be, ha te dek­la­málsz, én hallgatok, s viszont, ha én gyakorlok, tiéd a szilen­cium.”

„Lassan induljunk, barátim, mert Anna nagyon vár bennünket. Alig bírtam szavát venni, hogy a kocsmába le ne jöjjön” – mondta Puky István.

Pista bácsitól azonban nem lehetett egykönnyen szabadulni. Amikor a rákhéjakat elvette, egyszersmind olyan illatozó roz­ma­ringos ürücombot adott fel, az ember nem állhatta meg, hogy ki ne vesse érte a kezét. Az a pompázatos hús olvadozott a szánk­ban, mint az áttört gesztenye.

„Volna még egy kis beszáradt juhsajtom – jegyezte meg Pista bácsi, mikor végeztünk az ürücombbal. – Csak az uraknak me­rem ajánlani. Tudják, amiből elpárolgott már minden nedvesség, csak az ízek maradtak benne. De micsoda ízek! A hegyi legelők kövér füveinek zamatossága.”

„Hallja, hozza már kend, van minékünk poétánk, aki a buko­likus tájakról szavaljon” – mondta türelmetlenül a muzikális di­rektor.

A kocsmából kilépve megint szemembe ötlött az a lógó for­gács.

„Nem jó ez a cégér, nem való ide!” – jegyeztem meg.

„Hát aztán, miért nem jó?” – kérdezte Puky István.

„Nem asztalos műhely ez, hogy forgács lógjon rajta!

„Hát mi volna idevaló?”

„Egy szép, nagy kulacs!”

„Hát, veretek én a kovácsműhelyben egy szép nagy vas­kula­csot cégérnek. De csak, ha te meg írsz egy verset róla.”

„Már el is kezdte visszafelé” – vetette közbe Lavotta.

Szavalni kezdtem:

  Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szülnél apró kulacsokat.

Felkacagtunk.

„Az lesz a címe, hogy Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz” – mond­tam.

* * *

Ezernyolcszáznégy októberének második fele igen szép napos volt. Szerda és szombat délutánonként, a kollégisták kimenőjekor én és Gaál Antal – szintén Csurgóról való, de már praescribált – egy magával hozott deáktársával elkísérhettük Csokonai Vitéz Mihályt a szabad mezőre sétálni. Valóságos versengés támadott azért az egy helyért, legalább hat jelentkező volt mindig. A Sexta domb és Nyulas felé mentünk. Életem legizgalmasabb beszél­ge­tései voltak azok. Még a csurgóiakat is felülmúlták, melyeket mo­gyorópucolás közben folytattunk. Vagyis inkább a professzor úr beszélt, s mi áhítattal hallgattuk:

– Miért kellett a byzantinumi zelótáknak elveszejtenie Anak­reón műveit? Dalainak foglalata a szerelem, a bor, az öröm, a meg­nyugodt lélek, csendes és szorgalmatos élet, barátság, szép­ség, tavasz, rózsa, galambok. Nincs azokban semmi fajtalanság, részegítő és lázadó indulat, vastag baromi gyönyörködés. Az Anakreón világában csak a jelenvaló szépet, jót, gyönyörűt keresi az emberi lélek, a fösvénységtől, nagyravágyástól, haszontalan aggodalmaktól üres lévén érzi, hogy jó az élet, és a halált is csak úgy nézi, mint az öröm és megelégedés utolsó pontját, melyen meg kell nyugodni. Horatius is követte őt ebben; mert ő is a gyö­nyörűségek közé mindig szép módjával beviszi a halált, a kopor­sót, a másvilágot. Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal: mert egyszer meghalunk, ez a régi lírikusok filozófiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség filozófiája. Vajha minden fösvény, nagyravágyó és bujálkodó szívébe beléolvaszthatnám ezt a kurta filozófiát! Hány rettenetes bűn csíráját sütném el általa, oh jó teóriájú, go­nosz praxisú halandók, a ti kebletekben!

– Miért fontos a haza védelme? Ki ellen védi magát a magyar? Először is, önnön magával szemben. Ha a sok kócsagtollas, ki­hányt nadrágost megkérdezed, mit véd, nem tudja. Miért fontos magyarnak lenni? Eleink cselekedetei okán. Ezért igyekszem annyira Árpádiászommal. Legyünk büszkék a múltunkra, de es­mérjük is meg. S azután teremtsünk új dolgokat! Kinek hiá­nyoz­nak ma a markomannusok vagy a gepidák, kik Pannóniát egykor ellepték? Senkinek, mert nem találtak fel oly tudományt, melyre a világnak szüksége lett volna. Vagy, melyet a világnak szegez­nek, s az fennakad rajta. Akár a kereszténységen Róma, s az éclaircissement-en a vén Franciaország. Ne ősi jussokat kérjünk jogon az új világban, hanem tegyük magunkat nélkü­löz­he­tet­lenné benne! Szent törvényemmé tévén Senecának ama mon­dását, hogy patriam prodere nefas est, scelus contra nolle, dum possis, illustrare, minden erőmet és időmet arra fordítottam, hogy valami csak a magyar nevezetet, ezt a kevélyítő nevezetet illeti, mind­azzal megismerkedni s jövendőben velük másokat megismertetni igyekezzek. Evégre hazám történetivel, a magyar literatúrával, régi és új könyveinkkel s nemzetem mostani csillagaival meg­ismerkedni legfőbb boldogságomnak tartottam. Magyarország nagyobb részét, ha townsoni szemekkel nem is, de hazafiúi szív­vel bejártam; nemzetem eredetét s régiségét vizsgálni s vilá­go­sítani igyekeztem. Csak az Árpádról és őseleink megtelepedéséről írandó heroica epopeám is négy esztendők elforgása alatt sok olvasásra és vizsgálásra adtak nékem okot, melyből nemzetünk eredete, régi lakóhelye, más nemzetekkel való atyafisága és haj­dani szokásai kiderülnek. Ezeket összeszedni, elrendelni, histo­rico-critico formában kiadni annyival interesszantabb volna, amennyivel jobban és többen kezdenek erről a dologról, még a külföldiek is, gondolkodni, írni s vetélkedni, és mint történni szokott, különbféle szisztéma-faragásokra vetemedni. Olahus Rud­beckius, uppsalai professzor kezdte először a magyarok lap­ponokkal való atyafiságát rebesgetni, melyről idővel Sajnovits egész könyvet írt. Őt követték Pray, Schwartner, Schlötzer, Gat­terer, maga Kant és csaknem az egész külföld. Újabb szisz­té­májában Hell a kareliaiakkal, Fischer, Büsching a vogulokkal, Spittler pedig a kalmukokkal tett atyafiasokká bennünket. Ki ne tudná az idvezült Pray Desericiussal, s az ő halála után Cetto Benedekkel folytatott viszálykodásait nemzetünk eredetéről s régi lakóhelyéről? Pray felette sokat tulajdonított a Deguignes kí­nai történeteinek, ugyanannyit vagy még többet Severini és Sze­kér Joákim. Legrégibb historikusaink, a Béla íródeákja és Turóczi, megelégednek azzal, hogy bennünket a szkítáktól szár­maz­tat­nak, és régi lakásunkat Dentria, Magaria s Pascardiába teszik. Nyomukba lép Pálma és Katona. Utóbbi hatalmasan vitatja a mi Atillával és a hunnusokkal való vérségünket, melyet Schlötzer és Gebhardi s utánuk mások, már nem csak kétségessé, hanem ne­vet­ségessé tenni is igyekeztek. A korabeli krónikaíróknál egy-két helyecske fordul elő csak úgy szanaszét a magyarokról, a nap­ke­letiek közül Constantinus Porphyrogenitusnál, Leónál; valamint Ottó Freidingenisnél, Luitprandusnál, Reginónál a napnyugatiak közül. Újabb írók is említhetők, mint Plancarpinus, Rubruquis, Odoricus, Raynaldus, Aeneas Sylvius Piccolomini, Schall és má­sok, kiket – legalább is ebben a tekintetben – nem szokás olvasni. Legkevésbé esméretes pedig nálunk Nestor orosz krónikája és Abulgazi Bajadur Khám tatár genealogiai históriája. Ők és más, nem elsősorban a magyarokról írók többnyire csak nagy kollek­ciókban fordulnak elő, mint a Corpus Historiae Byzantinae, a Mu­ratori-féle Scriptores Rerum Italicarum, a Pistorius Scriptores Rerum Germanicaruma, az orosz krónikák Schlötzer által, Raynaldtól az Annales Ecclesiastici, továbbá a Historie Générale de Voyages, e mű­veket magános emberek aligha szerezhetik meg. Pedig, a ma­gyarokat illető forrásokat – történeteket, geográfiát, régiségeket; famíliák, várak és városok eredetét, szokásait, erkölcseit; a vité­zek személyes, viselt dolgait – igen jó volna egy csomóba szedni, hogy tudósaink is jobban esmérhetnék, megszerezhetnék, belő­lük dolgozhatnának, és valahára nemzetünk eredetét, atyafiságát és régiségeit kidolgozhatnák. E bizonytalanság egy egész náció kisebbségére szolgál! Én már gondolkoztam róla, hogyha kör­nyül­állásaim kedveznek, összeszedem és kiadom ily név alatt: Thesaurus Antiquitatum Hungaricum, sive collectio Scriptorum omnis aevi, Linguae et Nationis, quiunque de origine affinitate, patria, mo­ribus, rebusque gestis Magyarorum ad mortem Ducis Arpadi quidpiam memoriae prodiderunt. Nékem is hasznomra volna, hogy Árpádo­mat a leghelyesebben megírhassam.

– Mindig figyeljétek nemzetünk nagyjainak munkásságát s vé­lekedését. Pálóczy Horváth Ádámot, kitől a poézis terén és a népi versek értékére nézve igen sokat tanultam, mindig becsültem egyenessége s szókimondása miatt. Ezerhétszázkilencvenhatban látogattam meg először. A Balaton partján sétálgattunk, szél gön­dö­rítette a tavat. „»Omne tulit punctum, qui miscuit utile dulci« – idézte Pálóczy Horatiust. – Még ti is abból a hetvenötben, Nagy­károlyban kiadott Phaedriből tanultatok, melynek címlapján e tétel díszelgett. S még néhány nemzedék utánatok e könyvből fogja utálhatni Catót s Horatius poétai stúdiumát. Tudod, volt valami kibírhatatlan a Kollégiumban. Már amint az a négy­szög­letes építmény erődszerűen uralta a várost. Ráadásul, míg a Ratio Educationis modern oktatási elveivel szemben alaposan lemaradt, elöljárói úgy viselkedtek, mintha még mindig a nemzeti haladás előmozdítói lennének. Ami magyar, miért kell annak szük­ség­kép­pen maradinak lennie? Hozzá úgy akartak magyarnak maradni, mely alatt közelebbről református magyart gondoltak, hogy közben görcsösen ragaszkodtak a latin nyelvű oktatáshoz. Micsoda nevetség. Nézd, Mihály, sose bánd, hogy kicsaptak! Te győztél, nem a Kollégium urai, vagy inkább szolgái. Tudod, hogy ezerhétszáznyolcvanban magam is távozni kényszerültem a Kol­légiumból. Nem tagadom, közel ötszáz ember között én voltam az első korhely, s csak Németi volt hozzám fogható. Sok tettem volt, amiért tizenkétszer is kicsaphattak volna, de több eszem volt róka létemre, mint az ugató komondoroknak. S amiben a leg­ártatlanabb voltam, s bízván magamhoz semmit sem titkoltam; abban csíptek meg, s becsülettel kicsaptak. Egy nyers, nyakas felső­évest disputáció közben egész sereg deákság előtt de exis­tentia Dei ex Naturali Theologia nagyon megszorongattam. Midőn utóbb a magam cáfolatára kényszerített, meg nem feleltem. In causa atheismi az oskolaszék eleibe citáltattam. Ott előfordult azon fogas argumentum is, melyet disputáció közben ejtettem, hogy tudniillik, ha isten mindenható, akkor ő teremtette a rosszat is? Erre a veneranda sedesben is egyenesen senki sem akart felelni. Összeszidtam s odahagytam őket. Többé be sem hívtak, hanem két holnap múlva magam jószántából még deák fővel, mind ma­gam helyett, mind Németi jóbarátom helyett estveli imádság után a nagy auditóriumban elbúcsúztam. Na, akkor olyan nagy lárma lett, hogy egy egész hétig folyt a Concursus Primarorium: de már akkor az oldalamon volt egy ótestamentumi inszurrekciós kard, csak süveget is annak emeltem, akinek akartam. Így köve­teltem ki végül testimoniálisomat, melyet Hatvanitól meg is kap­tam, s mentem ki a Kollégiumból matézist tanulni, melynek túl az egyszeregyen nincs istene.”

A legnagyobb érdeklődéssel persze azt hallgattuk, mint me­sélte el Csokonai Vitéz Mihály a debreceni Kol­lé­gium­ból való ki­csapatása történetét:

– Élsz a világban, teszed a dolgodat, és egyszer csak észre­ve­szed, hogy valaki intézkedni kezd a sorsod felől és kitöri a nya­kadat. Ezerhétszázkilencvennégy január tizenegyedike. Végzetes nap, melyen megvetett, kiközösített, gyűlölt és ellenszenves fejemet egy reggeliért eladtam! Már ennek előtte ott akartam hagyni Debrecent, a Kollégiumot, hogy, amint Pálóczi Horváth Ádám, matézist tanuljak. A matézis ugyanis minden vallásban, minden országban, minden rend és gondolkozás formájában egy. Nincs oly ostoba babonás vagy oly vakmerő eretnek, aki vala­mely ágazatát tagadná. Nincs oly más berendezésű ország, mely­ben a matézis igazságairól ártikulusokat hoztak volna, és ez vagy az a cikkelye változást vagy tilalmat szenvedett. Sem klíma, sem temperamentum, sem társalkodás, sem nevelés, sem praejudicium nem fonhat oly ködöt mindenfelé kiderült egén, mint amilyennel setétül a vallás, a bölcselkedés és a törvénykezés néha vékony homállyal, néha feketés felhőkkel borongós horizontja. A matézis mívelése, gondoltam, megfelelő alapot biztosít majd ahhoz, hogy poétai hivatásomat elvégezhessem.

Ekkor megjelent a cukros-mázos Szilágyi Gábor teológiapro­fesszor, s mindenféle módon elkezdett rábeszélni, hogy vállaljam el a poétai osztály tanítását.

„Uraságod előtt ezáltal hatalmas jövendő nyílik kol­lé­giu­munk­ban. Praeceptorból csakhamar előreléphet, a professzo­rok­ban amúgy is hamarosan változás következend. Márpedig, nem sok magyarázat kell ahhoz, hogy egy kollégiumi professzornak mi reputáció jár ki a városban is.”

Oh, miért is nem hallgattam a jobbik eszemre? Ötödfél év múl­tán pontosan tájékozódtam, mennyi promóció is van a maté­zisben. Csak az egy Esterházy herceg dombóvári domíniumába is négy református és egy ariánus ment ki a pesti univerzitásból, pedig még fel sem esküdtek, praxison sem voltak, fizetésük há­romszáz rajnai forint, gyertya, fa, kvártély, negyvenöt krajcár diurnummal és jövendőbeli promócióval. A hidrotechnikát az ar­chitektúrával együtt akartam abszolválni. Abban az évben mind­össze kilenc deák végzett, pedig harminc-negyven hivatal volt betöltetlen. A deputációk aktáiban meghatározták, hogy minden földesúr a maga jószágát felméresse, ha pedig már felmérette és mappája van, azt autentikáltassa. Ezekből készítik el az ország térképét, és ezen az egy pozíción sok politikum, sőt juridikum fundáltatott. Kell akkor a geometria. Ha pedig a kommerciális de­putáció gondolatai is realizálódnak, hol lenne akkor különb foglalatosság, mint a hidrotechnika? Csendes, independens, mér­séklett ürességet is ad ez a hivatal, s olyan, amelyben holmi hibli­hubli ember nem ütheti bele az orrát. S hiába láttam ily élesen a dolgokat, akkor már nem tudtam miből a szükséges ideig Pesten tartanom magamat. Pedig ha idejében elmegyek, évek alatt annyi pénzt összegyűjthettem volna, melyből újságot indíthatok Pes­ten. Ha járhat Budáról és Pozsonyból né­met és deák, Budáról rác, Pestről görög, miért nem magyar is? Aki azokat cenzúrázza, cen­zúrázhatja a magyart is. Pesten és Budán az urak, a privátusok, a kávéházak eleget hordhatnának, és mivel e két városban nem lévén szükség postát járatni, olcsóbban kapnák az enyémet, mint a bécsit, inkább erre fizetnének elő és több számmal. Azolta már kitapasztaltam volna, hol kellene kezdeni az újság kijárását és a felállítását. Mivel lehetne az olvasó publikumot legjobban inte­resszálni, miféle újságokat kellene járatni? Felrázhattam volna zsibbadtságából a nemzetet, újraélesztve a Magyar Museum, az Orpheus, az Urania tüzét. A matézis és hidrotechnika gyakorlása mellett talán egészségem sem roppant volna össze, hisz minden orvos megmondja, az egészség fenntartására nincs jobb hivatal, mint amelyben erdőn, mezőn jár, reggel kél, estve fekszik, egész nap mozog, mezei ebédet eszik, télen a szobában nyugszik az ember. Ha pedig országos felmérő körútjaimról, mely Árpád nyo­má­nak felkutatásával is egybeköthető, hazatérhettem volna Debrecenbe, megválthattam volna a tanácstól azt a kis forrást és vidékét, mely Debrecen városához szinte félórányira fellelhető. E lapály egy soha nem mívelt homokos föld, hol juhok, sertések, utazó vásári és mindenféle marhák legelnek, és amely egy igen messze terjedő nyomásnak a közepén fekszik, észak és nyári nap­kelet közt. A forrás nem nagy ugyan, mert egy kisujjnyi alig van a nyílása, de becses lehet azért, hogy vize nyáron is szivárog, tiszta fövényből fakad, nem zavaros, árnyék nélkül is hűvös és jó italú; mindenekfelett pedig azért figyelemre méltó, hogy egy hét és fél négyzetmértföldnyire terjedő határon, mint a Debrecené, egyetlenegy élő forrás. Ez okok indíthatták fel ezerhét­száz­kilenc­ven táján az elöljárókat, hogy medencébe foglalják, körülötte egy kerek fa sátorformát építtessenek, azt gömbölyű zsindelytető alá vétessék. És hogy csupán csak az emberek férhessenek hozzá, ki­lin­cses ajtóval megerősítessék. De mivel fátlan pusztán, betyá­rok­kal teljes nyomáson fekszik, s egy nagy országút mellett a tüzelő kocsis emberek keze ügyében volt, arra jutott, mint minden e honi Kaspiumban. Deszkáit, gerendáit s már szinte egész épületét el­lop­dosták felőle. Patakjában, sőt magában a kútfőben is, nyáj ser­tések hengergenek és turkálnak. Nem csak a forrás és patakja tisz­tátalan, undok, vadvizes, sáros, mocsáros, egészségtelen, ha­nem az a tekenőforma völgyecske is, disznó lakosait távol­lé­tükben is elárulja. Oh, matézisbeli, hidrotechnikai s architektúrai es­mé­retek birtokában, egy újabb Knobbelsdorffként micsoda va­lódi Sanssoucit varázsolhattam volna e helyre, mely nékem az éltető forrásként álmaimban megjelent. Miért ne folydogálhatna e forrás ismét friss pázsit és virágok között? Az a félkerekségű tégla pártázat, mely az eret körülfoglalta, s melynek kisded nyílá­sán annak vize kiszivárgott, s a kártékony emberek és a szom­széd felemelkedettebb mezőkről odasiető zápor miatt egybeomlott, a ciszternája homokkal és agyaggal már teljesen betömődött vol­na – ha némely juhászok néha körül nem rakják dirib-darab tég­lá­val és hanttal, hogy nyári napokon annyi vizet találjanak benne, amennyiből pásztori tülökjük megmerülhessen – micsoda alap­jául szolgálhatna a Nagy Szökőkútnak! Tegyük meg a Nagy Szö­kőkútat középpontnak, és abból száz öles rádiusszal húzzunk egy kört. Ennek, ha cikkelyeiben gondoljuk, egyharmada dél és nyári napkelet között vadvizes és sertés túrkálta mocsár, innen kezdődhetnek a teraszos kertek. Harmada éjszak és napkelet kö­zött olyan homokos gyep, mely szekérutakkal és zápor­mosá­sok­kal van összeszabdalva, itt vezethetne egy nyírott fákkal, a mú­zsák és a művészetet támogató istenek szobraival díszített sétány. A harmada pedig napkelet és dél közt tavaly elhagyatott tégla­vető, tele téglatöredékekkel, elpusztult katlanokkal és egy öl mély­ségű és sok ölekre kiterjedő gödrökkel és vermekkel, ide épül­hetne hatalmas ablakaival a fényt mindig beeresztő, világos falaival a setétes éjből is messze világló Sanssouci kastély!

Egy professzor mögött azonban mindig ott magasodik a ka­tedra, az intézmény, a hatalom, a deák soha nem lehet vele egyen­rangú, bármint érveljen is. Vállaltam. Amit lehetett, megtettem a tanítványokért. Én, a késő éjjelig dolgozó, a rend szerint korán felkeltem, hogy óráimat megtarthassam. Sokszor még fésülködni sem volt időm. De mire a hálóteremből a tanteremig elértem, már megformáltam a személyt, aki aznap a poézis tárgya leszen, s deákjaim elébe már mint Aeneas, Chloé vagy Palinurus léptem. Egyszerre azt vettem észre, hogy hallgatóim száma egyre gya­rap­szik. Már más klasszisokból is hozzám jártak át a deákok. Sokan a tanítás végeztével is velem maradtak, nem volt szívem elkül­deni őket. Gyakorlatokat, helyzetjátékokat eszeltem ki a részük­re. A legnagyobb megdöbbenéssel vettem hát az év decem­be­ré­ben az oskolaszék idézését „a személyem ellen felmerült vádak” tisztázására. Persze, nagyon nem ijedtem meg, hisz a sedesben a saját deáktársaim ültek, sőt legjobb barátom is, Nagy Gábor.

„Ünnepnapokon ritkán szokott tanítványaival templomba járni – dörögte a vádakat az emelvény mögül Szilágyi professzor. – Minap tanítványait az osztályban későig visszatartotta, sőt hol több, hol kevesebb tanítványával az osztályban elbújik, s meg­engedi, hogy ott dohányozzanak s bort igyanak.”

„Régi betegségem, testemnek és véremnek állapota miatt nem járhatok templomba, ezért tudniillik állandó testmozgásra van szükségem – védekeztem. – Innen van, hogy nem vagyok képes egy óráig ugyanazon a helyen ülni, még kevésbé az egész isten­tisztelet alatt. Hozzájárul ehhez, hogy az istentiszteleten szokásos hangosabb éneklést ugyanazon betegségem miatt nem szen­ved­hetem. Én a tanítványaimat vissza nem tartottam, hanem ők ve­lem maradtak, s mivel én az órák elvégeztével dohányozni s bort inni szoktam, ezeket tőlük sem tagadhattam meg.”

Büntetésül megfeddtek és négy legénnyel lejjebb helyeztek a kollégiumi rangsorban. Ez már máskor is előfordult, ám most véghetetlenül megsértettnek éreztem magam. Éppen az az ember vádaskodik ellenem, aki engem ebbe a helyzetbe hozott? Vagy éppen ezért tanácsolt a praeceptori székbe, hogy korábban, deák­ként elkövetett hibáimat most hivatalom domború tükrében fel­nagyíthassa? A tárgyaláson előrebocsátottak csak töredékei vol­tak annak, amiket a Kollégiumban széltében-hosszában terjesz­tett. Hátam mögött ostobának, fatuskónak, tekintélyrombolónak, sőt egyenesen felforgatónak bélyegzett. Lemondtam hát a taní­tó­ságról. De Szilágyi a nyomomba eredt, mint egy kopó.

Éppen egy héttel az ítélet után a Nagyerdőn tartottam peri­pa­tetikus tanítási órát, midőn a professzor rajtam ütött és egy csősz­házba bevonszolva kérdőre vont, hogy miért engedem pipázni a fiúkat.

„De hiszen deákjaim között vannak nálam idősebbek is, s ha nékem szabad dohányoznom, nékik sem tilthatom meg” – mond­tam.

„Csokonai úr, tartózkodjék az ilyen meggondolatlan szavak­tól, még kiderül, hogy maga is éretlen korú ember!” – hörögte erre Szilágyi.

Denevér babona, bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság? – futott át az agyamon. Lekaptam kalapomat, s tüntetőleg felhagytam a pipázással.

„Most mit cselekszik az úr?” – kérdezte bamba ábrázattal a pro­fesszor.

„Éretlen korú ember vagyok, amint tiszteletes professzor úr mondani méltóztatott, ezért nem dohányzom – feleltem ártatlan hangon. – Sokkal alább való vagyok, semmint hogy egy ilyen nagy férfiú jelenlétében befedhetném a fejem.”

„Ide figyelj, Csokonai úr – ordított galléron ragadva Szilágyi. – Látom, nem akarod abbahagyni a bosszantásomat. Tűnj el innen! Ha nem hagyod abba a szemtelenkedést, felpofozlak és kilöklek az ajtón!”

„Engedje hát meg, hogy egy kis dallal engeszteljem ki a pro­fesszor urat.”

Odahívtam deákjaimat, s elénekeltettem velük a divatos dalt a Pikkó herceg és Jutka Persi című operából:

„Én gyilkosa Gömböcnek,
A szép Jutka Persinek,
Mind a kettőt én öltem,
Setét sírba temettem;
Már hát illik, hogy én is
Úgy haljak meg, mint ők is
Mert csak az az igaz szív,
Mely állandó s hóltig hív.”

Ki ne tudta volna a Kollégiumban, hogy Szilágyinak teherbe ejtett szolgálóját kellett elvennie. Ezzel elejét akartam venni a zaklatásnak, hiszen – gondoltam – sem Szilágyi nem volt olyan ostoba, sem a többiek olyan tapintatlanok, hogy ezt firtassák.

Ekkor jött a hír Kazinczy elfogásáról. Deáktársaimmal, tanít­ványaimmal izgatottan cseréltük ki az értesüléseket. Nagy Gábor egy ulánus főhadnagyról és tizenkét dzsidásról tudott. Nagy Sá­muel szerint Orpheust egy egész szakasz vértes kísérte Sátoralja-újhelyre. Volt, aki azt mondta, karddal védte magát, és meg is sebesítette a főhadnagyot, aki elismerte, különbül egy huszár sem bánhatott volna el vele. Más azt hallotta, hogy az a gubás ember, aki már három napja ott iszogatott a regmeci kocsmába, az kö­tött bele. Akárhogy is történt – Kazinczy fogoly!

Nem is tudtam felfogni, hogy ehhez a tényhez képest az én tyúk­pörömnek mi jelentősége lehet, pedig újabb tárgyalás követ­kezett a korábbi vádpontok alapján, kiegészítve Szilágyi meg­sér­teté­sé­vel. A jegyzőkönyvbe ez az ostoba dal is bekerült. De még job­ban bántott, hogy deákjaimat azzal a célzattal faggatták éjsza­kai ta­nyá­zásainkról, hogy reám bizonyíthassák az ifjúság meg­ron­tását is. Mi ez? Socrates újra felvett pere? „Vétkezik Socrates, mert meg­rontja az ifjúságot, és nem hisz azokban az istenekben, akik­ben a város, hanem más, új daimónok működésében.” Évez­redek múl­tával lehet újból ilyen vádat emelni? Azután, hogy egy ország­ban már Az emberi és polgári jogok nyilatkozatát, azt a jogot, mely a sza­badságot a gondolkodásban is biztosítja mindenkinek, az alkot­mányozó nemzetgyűlés törvényerőre emelte? Vagy ép­pen ezért? Tanítványaim vallomásaikban azonban szívet me­len­gető egy­han­­gúsággal álltak ki mellettem. A nyúlvadászatot és nyúl­lo­pást, a ka­tonásdikat, paposdikat, valamint a törökök s hol­mi vad nem­zetek utánzásit mind úgy emlegették, hogy csak az új szín­da­ra­bom­ra, a Gerson de Malhereux-ra próbáltunk. Mégis ez az ítélet született:

„Minthogy félni lehet, hogy egy embernek a vakmerőségét és nyakasságát mások meggondolatlansága követi, a nagytiszteletű küldöttség és az oskolai sedes egyhangúlag úgy döntött, hogy Cso­konait el kell mozdítani a tanítóságból, és a tanulói rang­sor­ban további tíz tanulóval lejjebb kell helyezni. További rövid időn belül nyilvánosan bocsánatot kell kérnie Szilágyi Gábortól.”

El kell mozdítani a tanítóságból? De hiszen én már három íz­ben kérvényeztem, hogy hivatalomból mentsenek fel! Miért ítélet for­má­­­jában kell elmozdítani, aki magától is távozna a hiva­tal­ból, mely­­be nem a saját akaratából került? És bocsánatot kérni Szi­lá­gyi­tól? Ez a teológiaprofesszor oly messze áll a modern gon­dol­ko­dók­tól, mint a Homo Sylvestris. Csókoljak kezet egy orán­gu­táng­nak?

Felháborítónak és megszégyenítőnek találtam az eljárást, mely ellen – hová máshová, semmint – az Egyháztanácsi Küldött­ség­hez fellebbeztem. Kértem, hogy peremet a teljes nyilvánosság előtt, meg­gyalázásomra, elítélésemre, tekintélyem lerombolására irá­nyuló szándékok kizárásával, az igazság szellemében foly­tas­sák le. Személyesen is felkerestem Domokos Lajos tekintetes urat, az utolsó főembert, akiben még bíztam. A főbíró úr igen meg­értő­nek mutatkozott. Majd a Kollégiumnak azt vála­szolta, hely­ben­hagyja az ítéletet. Kénytelen voltam bocsánatot kérni Szilágyi Gábortól.

Mégis nyugodalmasabb időszakasz következett. Budai Ézsaiás lett az új főigazgató, ki mesterem volt egykor a versformákban, és akinek sok korábbi kiváltságot köszönhettem. Viszonyunk meg­engedte, hogy esküvője alkalmából tréfás folyóirattal köszönt­sem. Ám a professzor minden találkozásunkkor mégis egy ko­rábbi tréfámra emlékeztetett, kezét az arcához fogván, mintha fájna a foga. Egyszer ugyanis egy beszélgetésünk során felmerült, hogy micsoda mesterember van Debrecenben a legtöbb?

„Csizmadia vagy tímár – vélekedett professzor –, de ezt a sta­tisztikából lehetne kiolvasni, ha volna Debrecenben statisztika.”

„Ha statisztika nincs is, én akkor is tudom, hogy Debrecenben doktorból van a legtöbb” – mondtam.

„Ugyan, hova gondol? Hiszen hat doktornál és tizenöt ki­rur­gusnál több nem működik.”

„De bizony, én még tíz font jó verpeléti dohányba is meg­foga­dom, hogy orvosból van a legtöbb.”

A professzor csóválta a fejét, de ráállt a fogadásra.

Másnap reggel fejér kendővel kötöttem át az arcomat és elin­dultam a piacra. Az első ember, akivel találkoztam, nemes Bi­sohtka úr volt. A gubásmester megcsóválta a fejét, majd így szólt:

„A fogfájáson a meleg hamu segél.”

Feljegyeztem a tanácsot és a tanácsadó nevét.

Ezután a senior jött szembe velem, aki azt javasolta, hideg bo­rogatást tegyek reá.

A piacnak vettem utamat, de csak amíg odaértem, vagy húsz­féle gyógymódot írhattam be a füzetembe. A piacon azután alig bírtam követni a kofák nyelvelését:

„Zsálya szíjja le a fájást, nagyságos úr!”

„Inkább a kőrisbogár használ néki, professzor úr.”

„A szekfűolajnál nincs jobb.”

„Fodormenta az igazi.”

„Csak a majoránnaolaj.”

„Fekete kutya szőrét főzze ki égett borban.”

„Elég, ha gőzöli.”

Domokos Lajos főbíró, a városi ügyész és több tucat honorácior vélekedését is lajstromba vehettem, mire Budai Ézsaiással talál­koztam. A professzor sajnálkozva tette a vállamra a kezét.

„Bizony, a fogfájás ellen csak egy orvosság van, a borbély hi­deg vasa” – mondta.

Ezt is szó szerint bevezettem a füzetbe, melyet rögvest átadtam Budai Ézsaiásnak.

„Tekintse meg méltóságod – mondtam, miközben leoldottam a kötést arcomról. – Ma reggel önnel együtt éppen százhet­ven­kilenc doktorom akadt. Ha kívánja, folytathatom a próbát. Mert Debrecenben mindenki doktor.”

Híre kelt, hogy kedves praeceptoromat, Fodor Gerzsont is el­fog­ták Nagykőrösön, s Budára vitték. Reám mikor kerül a sor? Hisz Kazinczynál megtalálhatták azt a levelemet, amelyben Go­ránit említettem. És még ki tudja, mit találhatnak a házam táján gyanúsnak azok, akiknek ez a szakmája? Nagy lendülettel láttam néki a Gerson de Malheraux próbáinak. Magam fogom alakítani Ger­zsont, amely héberül idegent, száműzöttet jelent, s névnapja éppen februárban van! Mit fognak szólni a Szilágyi Gáborok és Kotsi Sebestyének, ezt hallván: Én is ember vagyok, mint ti, én is olyan bolond vagyok, mint ti, vagy minden embereket, s azoknak min­den meghatározásait gyűlöli, mint az Athénbeli Timon? Amikor meg­látják, hogy a Miatyánkkal távol tartani próbált kísértetet – mely elől elszalad a kardcsörtető magyar hadastyán – mindjárt egy fran­cia úrban keresik. A kísértet előttük talán éppen a Világo­so­dás, melytől való félelmében a református egyház megtest­vé­re­se­dett évszázados ellenségével, a katolikus klérussal? Mert Rous­seau az Inegalité discours-jától az Émilig és a Contrat Socialig fel­menti és kizárja istent, mert csak az emberek kezében dege­ne­rálódik min­den, ámde ahogy a bűn már az itteni és nem a földöntúli világot terheli, ahogy nem tekinthető az emberiség empirikus-történeti világa előttinek, hanem csak benne és vele együtt létrejöttnek, úgy a megoldást és a megszabadulást is egyedül e talajon lehet, és kell megtalálni.

„Ha darabodat jelen formájában adatod elő a Kollégiumban, az­zal sok ellenséget csinálsz, Mihály” – figyelmeztetett Nagy Gá­bor.

„Ennél több ellenségem már nem lehet.”

A darab bemutatója után már a Kármán Józseffel való talál­kozóra készültem, verseskötetemet, drámáimat és dráma­for­dí­tá­saimat rendezgettem. Húsvéti legációba küldöttek Kiskun­ha­lasra, s még távollétemben kérelmeztem, bízzanak meg pünkösdi kiküldetéssel is anélkül, hogy haza kellene térnem. Kérésemet teljesítették. Így mehettem fel Pestre.

Június elején hazatérve tehát mérhetetlenül megháborodtam a sedes azon szemetes plánumán, hogy az első per jegyző­köny­vé­ben tüzetesen meg kívánják vizsgálni, hogy üzentem-e egy bizo­nyos trágárságot a szakácsnőnek, s hogy a derék özvegy vissza­üzent-e sokkal vaskosabb trágárságot. Mi több, a legációs pénz elsikkasztása lesz a fővád. Deáktársaimtól megtudtam, hogy míg odavoltam, Tóth István a kecskeméti eklézsia nevében, levél út­ján jelentette Budai Ézsaiásnak, hogy az általa két évre leküldött hetvenkét forint kontingens Debrecenben kézhez nem adódott, sőt félő, hogy „Csokonai úr Pesten tett költekezése miá tovább is kinn fog maradni”. Miért fogalmazódhatott meg valakiben e rá­galom, s küldődhetett fel ráadásul azelőtt, hogy én egyáltalán Debrecenbe visszaérkeztem volna? Hacsak azért nem, hogy már mint országos tolvajt várjon a sedes.

Hogyan is bízhattam még egyszer utoljára a Kollégiumban, egész nyomorúságunk okozójában? Midőn édesanyám vállán zo­kogtam, felszakadt a régi seb. Még nagyapám, Diószegi Mihály felvett kétszáz forint kölcsönt a kapitálisát kihelyező Kollé­gium­tól. De megholt, mielőtt visszafizette volna. Leányai: anyám, Sára és nővére, Mária között megoszlott a teher. A kétszáz forint köl­csönösszeg miatt a Kollégium perbe fogta őket, s noha özvegy édesanyám a tartozás ráeső részét már két évvel azelőtt kama­tostul kifizette, de Mária még nem, ezért a tanács szépen el­ár­ve­reztette a Hatvan utcai atyai házat. A tekintélyes épület így jutott ezerhétszáz rajnai forinton egy derék szűrszabó kezére, aki aztán jó nyereséggel adta tovább. Édesanyám megválni kényszerült apám borbélyüzletétől is, melyet maga vitt tovább a Piac és a Csapó utca sarkán. Csokaji Fényes György, akivel még apám le­szer­ződött, ugyanis eladta a házat, és az új tulajdonos úgy dön­tött, felszámolja a bérletet. Egyszerre a szegények sorára jutot­tunk, olyanokéra, mint akik korábban szűk lakásokat béreltek tőlünk. Édesanyám a Darabos utcai házban – melyet atyai örök­sége maradékából éppen megvehetett – öcsémet, Józsefet és en­gem a Kollégium deákjainak való sorkosztfőzésből és kézimun­kázásból tartott el.

„Vak babonások! – dühöngtem tehetetlenül. – Hiába kerestek nyu­galmat ennek a földnek határain kívül. Hiába várjátok azok­ban a mennyei környékekben, melyeket a ti tudatlanságotok teremtett. Hogy utálatos formáját elrejthesse az a szentségnek látszó babonaság, mindig a közhaszon fátyolával és az igazság pajzsával fedezte be magát. Ebből a sáncból kell nekünk őket elő­húzni, hogy az emberiség színe előtt felfedezhessük gonosz tet­teiket és ostobaságukat. Le kell rázni e vallás jármait magunkról.”

Úgy döntöttem, ezen a tárgyaláson már nem jelenek meg. Le­vettem a tógát, s magyar felöltönyben kiálltam a nagy elő­adó­teremben, s ötödfélszáz deák előtt elmondtam búcsúbeszédemet, még mielőtt a sedes összeült volna.

„Nemes tanulók! Kikben épül a tudományok és a haza remé­nye, bimbózik öröme, sugároz jövendő dicsőségének vidító haj­nala! Jól esmértek engemet, magam hordozását, tudományom egész voltát; ti legközelebbről néztetek engemet minden fordu­lá­saimban, titeket hívlak tanúnak akkor, mikor már tanúra nincs szükség. De a szívek tribunáljánál, a gondolatbírák előtt, hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a törvény, a nyelv a bé­kákat vagy nyakakat elvágó éles szablya, ezen törvényszék előtt hívlak én tanúnak benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lelkiesméretű oskolai gazember, voltam-e, ha sokat ímmel-ámmal tanultam is, amit itt kellett volna tanulnom, korhely, idő­vesztegető here? Ti tegyetek erről bizonyságot a ti szíveitekben, és mások előtt, ti, akiknek én sem ártani, sem használni nem tudok.”

A sedes keze mint hóhérpallos sújtott le:

„1. Mivel a deákságot odahagyta, most már… minden tanulói jogból kizárandó.

2. Most már semmi bizonyítványt vagy ajánlást a Kollégiumtól nem kap.

3. Minthogy félni lehet, hogy nézeteinek szélesebb körben való elterjedésével a fegyelem tekintélye még többek előtt csökken, el kell tiltani a Kollégiumba való belépéstől, s meg kell tiltani a deá­koknak minden vele való beszélgetést vagy érintkezést.”

Én, Csokonai Vitéz Mihály, eddig mintegy nyolcadfél esz­ten­dőt töltvén a debreceni Kollégiumban, az én tulajdon születésem földjén, minekutána az én búcsúzó orációmért a Kollégium his­tó­riájában példa nélkül való büntetésre ítéltettem volna méltónak, hogy én testimóniumot, amit a tolvaj, kunyhóverő, káromkodó, részeges, parázna, veszekedő is remélhet, ne nyerjek, és hogy én a Kollégiumba többé, ami a cigánynak is szabad, bemenni ne me­részeljek, és énhozzám is egy deák se merjen jönni vagy szólni, hacsak a Kollégium ellenségének nem akarja mondatni magát, ezen infámáltatás pedig a deákság előtt elolvastasson; és láttam volna, hogy az a haza, melyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik; az a Kollégium, melyet Alma Maternek tartottam, kebeléből szám­kivetett; azok a fők, kikben atyáimat néztem, s boldogítóimat, a kétségbeesés torkába vetni nem irtóznak; az a vallás, melyet örömömnek, díszemnek s vigasztalásomnak lenni reménylettem, maga előtt unalmassá, sáfárjai előtt meggyűlöltté, fiai előtt sem­mit nem reménylővé tett, meghatároztam magamban, hogy ide­gen földön, idegen társaságban, idegen szívek előtt, idegen vallás kebelében állítsam fel magamat.

Mert ezt az ítéletet aláírta Nagy Gábor, Nagy Sámuel és Budai Ézsaiás is. A barátaim.

IX.

Egy alkalommal Gaál Antal felemlítette, hogy az eklézsia Cso­ko­nai professzort bízná meg az Énekes Könyv elkészítésével, de betegsége okán nem keresték meg eddig, ám most hogy jobban van, érdeklődnek, minő jutalmat ígérjenek, ha vállalhatná? Cso­konai úr megdöbbent, hogy ő, az elcsapott praeceptor, aki mint híresztelik, a Rhédeyné temetésén még a Kollégium professzorait is megsértette, miképp kerülhetett az eklézsia látókörébe. Éppen azért, mert a búcsúztatóról nyomtatásban is megjelent versek teo­lógiai ismereteiről is híressé tették, s általános lett a kívánság, hogy ő alkalmazza a kor finomult ízléséhez az Énekes Könyvet. Ha ez a helyzet, mondta a professzor úr, ő nem kíván mást, csu­pán városi polgári tulajdonul a nyulasi kis forrást és körülötte a szabad legelőből annyi földet, amelyet százölnyi rádiusszal be­keríthet. Ez jelentene két hold házhelyet, tizenkét hold szántót s tizenkét hold rétet. Ám a döntés, főleg miután Csokonai Vitéz Mihály közölte, mit kér, egyre húzódott.

A professzor úr nem akart hinni a szemének, amikor október legvégén olvasni kezdte Rhédey kamarás hozzá írott levelét, mely­hez egyébaránt a gróf megboldogult felesége egy kézimunkáját is mellékelte a Múzeumba: „Az úrnak innen elmenetele előtt, ám­bár kértem és kérettem, magát megaláznia nem tetszett. Általam való személyes felkeresése pedig a kedvezőtlen környűlállások és szűntelen való utazásaim okából maradt el. Magam adtam vón által azt a csekély summát, melyet hír nélkül történt távozása miatt itt kezéhez nem szolgáltathattam. Persze, ha tudtam volna az úrnak Debrecenben való lakását, elmentem volna láto­ga­tá­sára.” A maga jóságán és kegyességén elmélkedett leg­hossza­sab­ban a kamarás úr, sőt még egy saját tankölteménnyel is szolgált Csokonai úrnak:

„Mert mással jót tenni oly legfőbb drága kincs,
Melynél interesre adott kincs hasznosb nincs…
Noha hasznos a pénz s legigazabb szolga,
S akinek pénze van, jól foly annak dolga.”

Csokonai úr minden poétai osztályaiban elsőben azt hirdette ki, hogy a verscsinálás nem poézis. De a verscsinálás azért vers­csi­nálás. Tanácsa volt a leendő versifikátorok felé, hogy amit leírtak, fennen olvassák is fel. Itt a metrikus verselés a syllabák szám­lá­lásává silányul. Már az első sort is nehéz kimondani, de a máso­dikat egyenesen lehetetlen. S kinek mindössze fél éve holt meg a felesége, hogy folyhat annak jól a dolga, bármennyi pénze legyen is? Édesapja temetése után még hosszú évek múltán is gyakran könnybe lábadt a szeme. Ha az ember igazán szeretett valakit, annak elveszítéséből igazán soha nem épül fel.

A levél persze nem csak a poézisből akart példát adni Csokonai Vitéz Mihálynak, de morálból is: ,,A dúsgazdag Dárius kincsével bíró is, ha Diogenes példáját követvén a hordóba való kucorgás által akarja mások figyelmességét magára vonni, kinevetés, sőt megvetés tárgyává teszi magát; ellenben a tisztességes maga al­kal­maztatás és szelíd erkölcs által sok szegény legény becsületre kapott és fényes szerencsét tett. De mondhatom, hogy az egész okos közönség sajnálja, hogy az Úr magát a társaságos élet fenn­tartására szükséges és szokásba lévő rendhez szabni nem kívánja. Gyakran megcsaljuk magunkat azzal, hogy természeti tulaj­don­ságnak tartjuk azt, ami csak szokásból ragadt reánk; de ha józan elménket használni kívánjuk és a dolgokat úgy vesszük, amint vannak, nem pedig amint a mi hibás képzelődésünk szerént lenni kellene, szinte megszégyenülve rázzuk le hibás szokásainkat nyakunkról.” Mindezek tetejébe invitálja, hogy látogassa meg, mulasson nála!

– E levéllel véget ért egy színjáték – mondta Csokonai Vitéz Mi­hály. – Melynek sem dramaturgiája, sem igazi karaktere nem volt. A plebecula mindazáltal igen jót mulatott. És én bele­pusz­tultam.

A professzor úr kinézett az ablakon.

– Nézd szemben azt az elsárgult levelű aranyesőt! – mondta.

– Látom – szóltam. – Nagyon szép.

– S miért van valakinek pénze? Próbálkoztam én is dohánnyal, borral kereskedni. Könyveket árulni, árkusokkal, pennákkal, mind­azzal egyetemben, amely a kollégiumi deákságnak kellhet. Még ajtót is vágattam volna a Darabos utca felől. Midőn ebbéli terveimet Puky Istvánnal megosztottam, az így reflektált: „Ha a marhához tudnál, az még mindeniknél jobb volna.” Marhákhoz! Hát hiszen én a poézis összes nemét esmérem. Múzeumomban mindennapos vendégek Melpomene, Calliope és Erato. Mi dol­gom nékem a marhákkal? Azt meghagyom az Apollo nyáját el­terelő Mercurnak. Vagy költészetből ezen e földön nem lehet létezést megalapítani? Dr. Földi János orvos volt, természettudós, és még írt is. Budai Ézsaiás filozófus, professzor, lelkipásztor, és még ír is. Kazinczy Ferenc földbirtokos, és még ír is. Bessenyei György testőrtiszt, földbirtokos, és még írt is. Fazekas Mihály a császárhuszárok leköszönt főhadnagya, az agrikultúra tudo­má­nyos mívelője, még ír is.

Hosszú csend következett.

– Hittem egykor, hogy a kevés számú mecénás nem hagyja veszni a kor vezető eszméinek hírnökeit – szólt hirtelen. Majd le­gyintett. – De veszni hagyja. A mágnások agárfalkáik és méne­seik mellett csak személyesen esmért, vagy egymás által be­aján­lott fellejtárjaikat támogatják. Könyvtárnoki, nevelői állásba nem a tudása, hanem a dereka rugalmassága okán juthatott bárki is. Élő és gondolkodó írók kiadása pedig miért lenne fontos azok­nak, akik egész felnőttkorukban a tanulóéveik alatt megszerzett latin és német irodalmi esméreteik felejtésén igyekeznek? Ha pe­dig a bálok, solemnitások és vizitációk fáradalmai közt mégis csak olvasni valót kapnak a kezükbe, kalendárium az, vagy vala­mely illemtan, vagy divatos szabászkönyv. A nyomdásznak sincs ideje a sok szemetes kiadvány miatt. Én a Lilla név alatt egy­be­szedett lyricáimat a nyomtatás végett még ezernyolcszázkettő augusztus tizenötödikén felküldöttem Kassára Landererhez, ki levelében azt fogadta, hogy azon esztendőben, az októberi deb­receni vásárra kinyomtatja. Erről a novemberi pestire, innen a nyolcszázhármas debreceni vízkeresztire ígérte, és ez így ment tovább. Addig hazudott, hogy még a mostani, nyolcszáznégyes esztendőre is semmi sincs a dolgából. Leveleimre soha nem vála­szol, követeim elől elbúvik, akik sorra mondják nékem, mely köteg újabb kalendáriumok meg babonás históriák friss szaga lengi be folyton a műhelyét.

– De végül megjelent a professzor úr Dorottyája, két kottája, Anakreóni dalai – igyekeztem valami vigasztalót mondani.

– Látod, az aranyeső levelei a szomorodó őszben éppoly sár­gán virítnak, mint virágai a kicsattanó tavaszban. E növevény magát s másokat megcsalva két tavaszt akar megérni egy esz­ten­dőben. Vagy éppen a természet csalja őt meg, mint mind­annyiun­kat, virágzást ígérve ott, hol már csak halált fakaszt?

Fazekas főhadnagy úr érkezett. Zavarodottság ült a szemében.

– Álmot láttam, Mihály – mondta.

– Mindannyian álmodunk – felelt rá Csokonai úr.

– De nem azt, hogy…

– Nyugodj meg.

– Veled álmodtam. Indítványodra vidám társasággal egy olyan kertbe indultunk mulatozni, mely valami szigeten feküdt, és csak csolnakkal lehet megközelíteni.

– Nem rossz kezdet.

– Kérlek, ne szakíts félbe! Estve volt, sötét. A kertben kis aszta­lok álltak, mindegyiken sárga lampion világított. Én felemel­ked­tem, hogy elszavaljam egyik költeményem. Ám te ezalatt vic­ceid­del szórakoztattad a társaságot. Mindenki rád figyelt. Én egyre emeltem a hangomat, mire többen közelebb mentek hozzád, hogy jobban halljanak. Iszonyú düh fogott el, galléron ragad­ta­lak és meg­löktelek, hogy térj már észhez, nem mindig rád kell figyel­mezni. Megtántorodtál és épp egy falnak dőltél, melyet nem lát­tam. A sötétben bozótot lehetett sejteni ott. Ijedten fogtalak ölem­be. Te széles vigyorral néztél rám. Semmi baj, mondtam, és akkor éreztem, hogy valami meleg ömöl el a kezemen. A véred. Orvos­hoz indultunk, mire csolnakjaink partot értek, nagy tömeg verő­dött össze, mindenki a te egészségedért aggódott. Sokáig kó­vályogtam egy csatorna partján, szürkés félhomályban. Végül me­gint a szigeten találtam magam. Te, kötéssel a fejeden vicceket meséltél. Én egy félreeső asztalnál ültem, és mi legrosszabb, Ru­szánda vont kérdőre a történtekért.

– Ruszánda? Eddig csak Ámeliről szóltál.

– Magam sem gondoltam volna, hogy Ruszánda él még ben­nem. De hagyjuk őt. Úgy restellem magam.

– Egy álom miatt? Csak ne hagyjuk Ruszándát! Milyen név ez egyáltalán? Vagy te költötted?

– Talán emlékezhetsz, amikor a nyolcvankilenc augusztusi fok­sányi áttörésről meséltem.

– Midőn a túlerőben lévő török az arcvonalat benyomta, s lo­vas­sága lecsapni készült a megzavart csapattestekre, a Mészáros óberst vezette császárhuszárok fergeteges attakja megfordítja a csatát. A virtusnak micsoda remekét mutatja azonban hadnagy Fazekas úr, ki mindjárt a roham kezdetén két törököt levága. Majd egy janicsár csak bal hüvelykujját ellőve menekedhet meg csapása alól. Ám a vitéz vérző taggal is végigharcolja az ütkö­zetet, s csak akkor fordul orvoshoz, mikor serege már minden placcot megnyert.

– Nos, csonka ujjammal egy kis faluba kerültem kórházba, ott esmértem meg Ruszándát, a moldvai leányt. Nem láttam én még vad fának soha ily szép gyümölcsét. Mi volt szívem hasogató szaggatásához kézsebem sajgása, ha őt megláttam. Még ha ma­gyar nem lettem volna, nevemet is leteszem miatta. Oláhszűrben, kérges bocskorban képzeltem magam, amint Ruszándával tere­lem a juhokat. Úgy tudott ő mosolyogni, hogy nem csak a fogai­val, arcával, de egész alakjával mosolygott. Mert szemeiben he­gyi patakok sustorogtak, csípeje szél fútta havasi fű ringását követte, járása futkározó volt, mint a bárányoké. A vizeskorsót oly gyengédséggel emelte ki a patakból, mintha már gyer­me­kün­ket ölelné. Hanem hát, egy dörgő márs szó porrá ordította remé­nyünk. Ez a leány látogatott meg álmomban, s kérdezte meg, miért ártottam neked. Ekkor Ámelimmé változott, kivel nem csak érzékeimet, de eszméimet, olvasmányaimat is megoszthatám, s ki még most is életem beragyogja, pedig felejthetetlen búcsúja az őszi erdőn már éppen tizenkét éve esett. És azt csodálom, miért jöttek elő ők, akiket rég feledtnek hittem, és azt is szé­gyel­lem, amiért bántottalak. Bármely rég találkoztunk is valakivel, arcmása belenyomódik a lélek porába, s ha felkavarodik, oly ele­venséggel vetül elébünk hirtelen, mintha valóságában lépett vol­na be az ajtón. Hányszor előfordul, hogy esmérősnek tetszik valaki, és órákig töröm a fejem felőle, míg eszembe jut, hogy csak megakadt a szemem valamelyik vásárban a figuráján… Mindig olyan nagy költő akartam lenni, barátom, mint te.

– Mindig olyan kertet szerettem volna, mint a tied. És persze olyan tanyát.

– Mi gondod a szepesi tanyával?

– Az, hogy ritkán látlak, Mihály.

– Tudod, hogy mióta a marhatartás mellett a conjoncture mind­inkább rákényszerít a gabona termesztésére, nem hagyhatjuk oda az embereket, mint a pásztorokat.

– Conjoncture? Nem azzal utasítottad vissza az obsitot, hogy neked ne adjanak a levágott emberek, agyonlőtt lovak utáni pen­ziót? S most a háborús conjoncture-ből gyarapodsz? Hallom, már a szepesi szállás körüli bérelt földeket is magadhoz váltottad.

– Te tán bizony még azért is felelősnek érzed magad, mert Po­tosiba hurcolják a négereket?

– Azért is. Minden ember egyenlőnek születik ezen a földön. Egyik ember a másikat nem tarthatja állati sorban.

– És kik fogdossák össze a szerecseneket Afrikában, hogy a portugál rabszolgakereskedők kezére adják? Kik vásárolják meg a szerecsen királyoktól üveggyöngyért saját alattvalóikat? A mí­velt anglusaid. És hány főt vágtak le az egyenlőség nevében a vi­lágosodott Franciaországban? Ha nem emelkedik a gabona ára, nem lesz ki ellássa a hadsereget. Ha pedig nem kap kenyeret a katona és zabot a lova, maholnap itt lesz Bonaparte.

– Csak már itt lenne, és új szabadságot hirdetne ennek a ma­gára hagyott hazának. Bár, amilyen balga a magyar nemes, még a tálcán kínált szabadságot sem fogadná el!

– Nem kérek az ő szabadságából.

– Inkább a német tenyeréből együnk?

– A német királyt mégis mi választottuk.

– Csak örököltük. János király óta a magyar országgyűlés nem választott királyt, csupán szentesített.

– Ha mi is innen, onnan, amonnan választottunk volna királyt, már nekünk sem lenne országunk, mint a lengyeleknek.

– Hát nekünk sincs országunk, Mihály. Legjobbjainkat lefejez­ték, börtönben megnyomorították, idegen fegyverek szege­ződ­nek reánk, lépteinket ágensek figyelik, szavunkat cenzorok vi­gyáz­­zák, hatalmasaink a zsarnok udvarában hajbókolnak, s paraszt­jainkat az ő hadseregébe küldik, hogy rabigánkat meg­erősítsék. S minél többet küldenek, annál több gabonát vásárol fel a kincs­tár, s annál gazdagabbak lesznek udvornik nemeseink. Ha pedig legényeink nem a hadi vágóhídon mundérban, hanem itthon, mint őfelsége egyszerű alattvalói, egy aszály által kerülnének éhínségbe, az ő táplálásukra a kincstár nem adna pénzt, hatal­masaink pedig gabonát, mint azon német, cseh, rác, katonákéra, akik őket halomra lövik.

* * *

– Álmomban, egy folyó partján, kedveskedő tájon, vidám tár­sa­sággal mulatok – mesélte a professzor úr. – Az ifiurak a höl­gyek­be csimpajkodva, elektrizált vérrel táncolnak. Én nem találok párt. Növevényekbe andalodva egyre távolodom a mulatóktól, végül egy kúriába betévedek. Belépek. A lako­da­lom­ra díszített ház teljesen néptelen. A szobában egy szőke, gyönyörű leány fekszik a ravatalon. Kezét mozgatja a szél. Megérkezik a holt leány édesanyja. Megölelem, egymás kebelén zokogunk. Az asszony elmondja, hogy esküvőre hívták a vendégeket, akik ím, temetésre érkeztek. Ez a csodálatos leány egyszer csak megholt. Az egészsége teljében, esküvője előtt. Nem tudni az okát. A vőle­gény, Édes Gergely, kiváló nemes úr, olyannyira össze van törve, mint maga az édesanya. Búcsúzni szeretnék, ám az anya ma­rasz­tal. A legszebb szobában helyez el. Ott az ágyra kikészítve találok egy ünnepi felöltönyt, s a mosdóvíz is kiöntve már. „Üdüljek fel és csinosítsam ki magam a solemnitásra – mond az anya. – Min­denki készülődik.” Becsukódik mögöttem az ajtó. De hát, kinek készítették ki a feredőtálat, a mentét? Hogyan üdíthetném maga­mat, mikor megholt van a házban? És micsoda megholt? Még ilyen csinos leányt nem láttam. És éppen a ravatalozó melletti szobában nyertem elhelyezést. Bemenjek-e a megholthoz még egy­szer a szertartás előtt? És bementem. Az elébem táruló kép felejthetetlenül szép és szomorú. Mi történt e megmosdott napot maga mögé utasító teremtéssel? Diana istennő egyszerűen ma­gához szólította, hogy most már örökké az Ida hegy bércein űzze vele együtt az őzsutákat? Létezik eszményi elmúlás? És az embe­rek azért félnek a haláltól, mert csak alantas, piszkos és fájdalmas mivoltával találkoznak?

Bédiné Fábián Julianna szalonjában éppen véget ért a zálo­gosdi játék, midőn Édes Gergellyel megérkeztünk.

„Csokonai Vitéz Mihály úr, a Diétai Magyar Múzsa s a Nyájas múzsa folyóiratok kiadója s költője, professzor, latinista” – mu­ta­tott be Édes a súgó-búgó hölgyeknek.

„Akkor hát ön írta a Magyar! Hajnal hasad! című verset?” – kérdezte a háziasszony.

S már egy másik hölgy, búgó gerlehangon mondotta is a hivat­kozott verset:

Vigadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött
  Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amellyért víg hanggal ekhózik a Mátra,
  Az egész országban harsogó vivátra.
Vége van már, vége a fekete gyásznak,
  Lehasadoztak már a fekete vásznak,
Mellyeket a fényes vilgosság előtt
  A hajdani idők mostohás keze szőtt.
Az eltépett gyásznak rongyainál fogva
  Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.
Setét völgyeinkre súgárit ereszti,
  Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.
Bíztatja hazánkat vídámító képe,
  Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
  Hogy világosságot hintsen valahára.
Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,
  Már orcáidra süt e nyájas égi jel.

„Vályi Klára” – mutatta be a hölgyet Fábián Julianna.

„Megleltem hát a Duna nimfáit” – rebegtem.

„Nimfák? Ha tudná az úr, mi szemetet terjeszt rólunk az itteni polgárok egy része! Klára is, magam is verselgetünk olykor, nem csak a főzőlábos felett hajlongunk, maga ez a körülmény a leg­töb­bek előtt megbocsáthatatlan.”

„Hát még amit e házról terjesztenek. Tudja meg az úr, Szo­do­ma és Gomorra fertőjében jár” – búgta Vályi Klára.

A szalonban tartózkodó hölgyek összevihogtak.

„Nem hihetem, hogy ebben a városban, ahol a haladottabb bé­csi divatot követik, s jól kövezett utcák vannak, melyhez képest mi még a Káspium partjain sátorozunk Debrecenben, ezer­hét­száz­kilencvenhétben ily lemaradott lenne a közízlés – mond­tam. – A morális fertő tényét pedig egyenesen kizárja a tiszteletes úr és nagytiszteletű atyám jelenléte.”

„Midőn a Komáromi Tudós Társaságot megalapítottuk reve­rend Illei János úrral – itt Mindszenty Sámuel evangélikus lelkész bólintott a páter felé –, néhai Péczeli József és persze kiváló házi­asszonyunk, Fábián Julianna tevőleges közreműködésével, még magunk sem hittük, hogy csak itt tartunk. Tudniillik, ha valaki valamely ügy, nevezetesen a magyar nyelv és irodalom elő­moz­dítása érdekében fáradozni kezd, azt nem hogy nem segélik, de még hátráltatják is, s mert a szebbik nemhez tartozik, még ilyen-olyannak elhordják. Pedig a Mindenes Gyűjteményt, melyben több költeménye is megjelent kiváló háziasszonyunknak, min­denki örömmel forgatta. Az utcán mosoly és grácia volt jutalma. Aztán mindenféle mocskos és ócsárló cédulákat hánytak és szór­tak el ellene, és még a kávéházakban is ártatlan személyét rágal­mazzák.”

„Gondolja meg, Fábián Juliannát, az országosan ismert költő­nőt, akivel Gvadányi József verses levelezést folytat” – méltat­lan­kodott Illei János.

Ekkor egy alacsony zömök férfiú izgatottan félrevont.

„Holnap reggel feltétlenül jöjjön el, hogy mértéket vehessek az úrról” – mondta.

„Mértéket?” – kérdeztem meglepetve.

„Igen, a csizmájához.”

„De én nem akarok csizmát csináltatni.”

„Nem baj, nem baj. Én mindenkiről leveszem a mértéket. So­kan, akik csak kalapért jöttek ide a feleségemhez, új csizmában távoztak. Legyen szerencsém.”

A jelenés, mely hirtelen jött, tova is illant

„Jaj, az uram – mondta nevetve Bédiné. – Ha új embert lát a házunkban, nem állja meg, hogy le ne mérje a lábát. Büszke reá, hogy ő az ország egyik legjobb csizmadiája. Neki nem kell vásá­rokban kódorognia. Még távoli megyékből is idejönnek hozzá a nemes urak. Csak levélben megírják, hogy jönnek, s mire ide­érnek, kész is a lábbeli. De jöjjön velem az úr! Nem csak csizmák meg kalapok vannak e házban.”

Azzal a hölgy bevezetett egy kis rózsaszín szalonba, amelyben vitrin alatt régi porcelánokat tartottak. Többnyire meissenit. El­húzta az üveget és gyengéden a kezébe vett egy tálkát.

„Látja, ezt a finomságot a Tang-korban készítették” – mondta.

„A Tang-korban? – kérdeztem. – Valamikor a honfoglalásunk idején? Istenem, mi különbözőségek lehetnek nemzeti hala­dott­ságok között. Mi épp ekkoriban készültünk Európába belépni, mely még csaknem ezer év távolságban volt a porcelán finom­sá­gától. Csang-an a világ legnagyobb városa ekkor, több lélek él benne, mint Rómában a birodalmi idők csúcsán. Kozmopolita város, minden része a világnak az ő alkotóeleme is, és büszke erre.”

„Istenem, ön a második ember e házban, akinek a lelke e hideg porcelánt megmelegíti, aki Tangról, Csang-anról, Kínáról mint ismerőséről beszél!”

„És ki volt az első?”

A háziasszony arcára sejtelmes mosoly ült ki.

„Akitől e tálkát ajándékba kaptam” – mondta.

A széplelkületű kalaposné szalonjában hamarosan már én vit­tem a szót:

„Tudják-e az érdemes hölgyek, hogy a világot mi mozgatja? A ha­talmas szeretet! Amely a szívekbe beoltja nemes tüzét. Min­denkiben csudát tesz. Az a különbféle vér, amely annyi milliom állatok nemeiben folydogál, mind egyaránt alkalmatos ama bol­dogságok érzésére, melyek mindnyájunkon uralkodnak. A kiet­len elefántot is megtölti indulattal. Felforralja özön vérét, mely­nek ereinek temérdek ágában megtódulva hömpölyögnek fel­for­tyant habjai. Akár ha a megáradt Nílus jövén az Abyssinia forró hegyeiről. Lebukdosik a kataraktákon, hogy hét torkolatjain minél hamarább ontsa ki régen gyűjtött adóját az egyiptomi tengernek. Csakis a szeretet rázza meg e nagy alkotmány csontjait, melyek a hadakozók, a ráépített tornyok alatt nem tántorognak! Enyelgő ugrásra billegteti idomtalan oszloplábait a kitavaszodott indiai mezőkön. De felkeresi a léc, deszka apró szálai között a lappangó szút is. Szem nem láthatja e lényt. Mely kicsiny lehet az ő szíve. Mely elgondolhatatlan vékonyságúak az ő ereinek utolsó ágacs­kái. És abban a kicsiny alakban milyen óriási dolgok történ­het­nek!”

Fábián Julianna, de különösen Vályi Klára, vizsgázott szü­lész­nő és költőnő áhítattal csüggött rajtam. Tetszéssel fogadott a sza­lonban megfordult többi személyiség is, akik – mint nem egyszer hangsúlyozták – a német divatot követték. Valóban, magyar dol­mányt csak ünnepnap lehetett látni. Rizsporos, paróka, köcsög­kalap, térdig érő kaputrokk, színes, virágos mellény, csokorra kötött kravátli, fátermörder, pantalló, kamásli díszelgett az urakon. A hölgyeken – kik hajokat magos zsiráffésűre csavarták, vagy vuklikban csüngették a fejük körül – oldalra szélesedő nagyfodros szoknya, vagy puffos ujjú ingruha. Ez lenne a német divat? Nem inkább francia? – tűnődtem. Robespierre a metszeteken szakasz­tott úgy fest, mint itt némelyik ficsúr. Mint az a Dégffy. A höl­gyek viseletét is láttam már a francia lapokban. Mielőtt persze be­tiltották volna őket. A franciák ezt angol divatnak mondták. Úgy látszik, a divatembereknek csak az idegen az előkelő. Párizsban a londoni. Bécsben a francia. Komáromban a bécsi. Hogy e folya­matban angol, német és francia összezavarodik? Így békülnek meg egymással hirtelen egy polgári szalonban Európa öldöklő nemzetei.

Egy alkalommal a helyi Don Juan, Dégffy úr, itáliai úti be­szá­molójával szórakoztatta a hölgyeket:

– A Palinuro-foknál zátonyra futott a hajónk. A kapitány, egy vörös képű levantei, igen tehetetlen vala. Ezért én a legényem mellé fogtam még két matrózt és akkorát taszajtottam a hajó­bor­dán, hogy a gálya újfent a haboknak feszülhetett. Élveztem is azután a hajón utazó tüzes itáliai hölgyek gráciáit egészen Na­poliig.

– És az eszébe jutott-e kegyelmednek, miután egyedül kiemelte a hajót, ki volt Palinuro? – kérdeztem.

A hölgyek összekuncogtak.

– Palinuro? Valami olasz fickó – vágta reá Dégffy.

– Palinuro, a drága Palinurus – igazítottam el –, Aeneas kor­má­nyosa. Leghívebb embere, ki vihart gyanítva emberélettel soha nem játszott, s biztos révbe vezette a hajókat. S midőn Siciliát elhagyva végre Itáliának vehették útjukat, s a megélt fáradalmak után minden harcos pillájára az álom mákolaja hullott, csak Pali­nurus volt, ki dacolt a szenderrel. Jupiter a vesztére törve, még társa, Phorbas alakjában is hiába környékezte, hogy csak pihen­jen legalább egy órát, majd átveszi ő a tisztét. De Palinurus, kinek tapasztalt hajósként a legcsendesebb éjszakában sem volt bizo­dalma, Aeneast nem akarván cserbenhagyni, elhárította a kísér­tést, kezét a fára szorítva szilárdan vizsgálta a csillagokat. Csak­hogy az isten a Lethe habjaiban ázott ággal legyintette meg ekkor, s e styxi varázs szemhéját menthetetlen leragasztotta. S alig ölelte karjaiba a csalfa álom édessége, mikor a kormánylapát a mély habokba sodorta. Hiába kiabált a tovaúszó gályák után, hangját senki nem hallhatta. Őt kérte áldozatul, egyet a töb­bie­kért a nagy isten. Aeneas is csak másnap a gálya hánykódásából tudta meg vesztét, s maga ülvén a kormánylapáthoz, így kiáltott:

„O nimium caelo et pelago confise sereno,
nudus in ignota, Palinure, iacebis harena.”

– Mit mondott a fickó?

– Kegyelmed tehát csupán az olaszban jeleskedik, latinban ke­véssé?

– Ugyan, velem volt a komornyikom, aki ért mindenféle ha­szon­talan nyelven.

– Nos, tehát így szólt Aeneas atya:

Ó, ki a mennyben s tengerben nyugalommal bíztál,
meztelenül, s idegen homokon hányódsz Palinurus.

Egy nyári estvén Fábián Juliannával beszélgettem. A szalonba Vályi Klára társaságában egy hosszú barna hajú, fejérbőrű, ma­gos leányzó toppant. Vajda Julianna, nemesember leánya. Meg­pil­lan­tásakor annyira zavarba jöttem, hogy alig tudtam egy-két értel­mes szót kinyögni. Hol a mentémhez, hol a hajamhoz kap­tam a kezemet. Eddig oda sem gondoltam, hogy felöltönyöm után kövessem a szalonbeli társaságot. Ha nem is ruházatuk di­vatja, de jól szabottsága okán. Szállásadóm, barátom, Laky Bálint, ha végül nem parancsol ágyba, egész éjjel hallgathatta volna té­pelődésemet, hogy az a nimfa vajon másnap is figyelmez-e majd reám, kit olyan kikopott mentében láthatott először. Minden­eset­re kölcsön adta a legjobb felöltönyét. A frizurámat is megigazít­tattam egy borbéllyal. A régi görög-deák, valamint a modern ha­zai, német, francia, olasz és angol irodalomból nem kellett fel­készülnöm.

„Miből fogod eltartani? – kérdezte Laky Bálint egy alka­lom­mal, midőn már sokadszor volt szerencséje annak az estének a rész­letekbe menő elbeszéléséhez, melyben Fábián Julianna sza­lonjában friss szamócát adtak fel, s kezeink, Vajda Juliannáé s az enyém összeértek, midőn a gyümölcsért nyúltunk a tálba. A vér ekkora elektrizáltsággal még soha nem áramolt bennem, szívem ennyire még nem motorált. A leány arca is piros lett, akár a sza­móca, mint amelyre nem a szégyen, de a belső öröm pírja ül ki. Le nem hunyhattam a szememet, míg ki nem csiszoltam a verset, melyet egy, a társaságtól ellopott percben hevülettel olvastam fel Juliannának:

A szamóca

  Illatja rozmarinnak,
Mézíze a fügének,
És a rukerc pirossa
Szájunknak és szemünknek
S orrunknak is mi kellő?

  Hát még, ha egyesűlnek,
E kedves érzések? –
Ímé az ért cseresznye
Melly édes és piros is?
A sárgadinnye szagja
Nárdus, s az íze nektár:
A rózsa színe bíbor,
S illatja fínom ámbra.

  De rozmarinnal együtt
A kis rukerc, fügécske
Cseresznye, sárgadinnye
És rózsa öszveséggel
Van elvegyítve a szép
Szamóca bíborában. –
Szép színe drágalátos,
Mézíze szájat enyhít,
S illatja a velőkre
Mint egy nepente, felhat.

  Kedves szamóca! téged
Én – én az isteneknek
S az istenasszonyoknak
Tennélek asztalára.
Sőt, csak beszélni tudnál
És csókot adni, mindjárt
Hasonlatos lehetnél
A Lilla ajjakához.

„Szeretem” – mondtam Vajda Juliannának, aki Lillává keresz­teltem át, néhány estve múltán.

„Mi az, hogy szerelem?” – kérdezte ábrándozva a leány.

„Örülni remény nélkül, reményleni okosság nélkül, félni ve­sze­delem nélkül, testet adni az árnyéknak, s hitelt nem adni a valónak, minden szempillantásban száz haszontalan fan­taz­má­kat ábrázolni a gondolattal, ébren álmodozni, és napjába ezerszer halni meg halál nélkül, gyönyörködésnek nevezni a kínlódást, másról gondolkozni, s önnön magát elfelejteni, és szüntelen lép­desni egy félelemről másikra, egy kívánságról más kívánságra: ez az a frenezis, amelyet szerelemnek hívnak.”

„Ez nem a szenvedés?”

„Csak míg a nagyságos kisasszony szíve is meg nem érik, s a hatalmas isten, Ámor indulataival irányomba nem ragadtatja. Mi forróbb a vipera vérénél? Nem folyó tűz csergedez-e az ő száraz ereiben, mikor Arábia fűszerszámos virágait összemászkálja? Mi hidegebb a geleszta nedvességénél, mely vér gyanánt folydogál az ő nyálkás testében a föld alatt? Csudatévő szerelem! Hatalmas vagy ezt felhevíteni, amazt pedig még a tűznél magánál is lán­go­lóbbá tenni.”

„Miből fogod eltartani?” – ismételte meg a kérdést Laky Bálint, ki fiskálisként a gyakorlati ügyek tudója volt.

„Hogy-hogy miből? A nyári inszurrekció üres ideje alatt össze­szedtem írásaimat, amelyek részint eredeti, részint görög, deák, francia, német és olasz nyelvből fordított darabok, részint versek és teátrális darabok, részint prózák a filozófiai s esztétikai tudo­mányokból. Ezeket összeszedvén, itt Komáromban Nyájas Múzsa név alatt ki akartam adni. De, azolta szándékomat megvál­toz­tat­ván, most már a Péczeli halálával félbeszakadt Mindenes Gyűj­te­ményt akarom folytatni. Arra itt van igény, szépen fogyott, míg szegény szerkesztő úr le nem hunyta a szemét. Így a magam írá­sait, melyek többnyire apró darabok, szintúgy kiadhatom, azon­ban a tudósok beszerkesztett munkáival a könyvnek díszt, ked­ves­séget, tekintélyt adhatok. Jobban is fogják olvasni minden rendű és vallású hazafiak, ha minden rendű és vallású emberek neveit találják benne. Ha valami irigy ellenség piszkálja, többen lesznek a mentő s oltalmazó tollak, melyek védelme alatt magam is bátorságban lehetek. Új Mindenes Gyűjtemény lesz a neve a már országszerte esméretes kiadvány után.”

„És addig miből fogod eltartani?”

„Hogy-hogy addig?”

„Péczelinek volt kapitálisa a laphoz. Neked nincsen. Miből gyűj­töd össze? Miből tartod el a feleségedet addig?”

„Majd keresek mecénást. Széchényi és Festetics grófok a Mú­zsák barátai.”

„Adnak, mondjuk az első kiadáshoz. Mindegyikhez aligha adhatnak. Mi lesz akkor?”

„Hivatalt vállalok. A deák nyelvben lévő tehetségeim, mint­hogy fő gyönyörűséget a római klasszikusok olvasásában találok, felhat szinte a literatúráig, hozzájárulván a beszédben és levél­írásban való könnyűség. A német nyelvben értem a könyveket, sőt ezekből poétai fordításokat is tettem. Olaszul igen jól értek. A francia nyelv értésében középszerű vagyok, de az ezen nyelven való literatúrához legjobban vonzó tüzem sebes előmenetellel már magamat is bíztat. A magyar nyelvben lévő tehetségemet debreceni születésem és huszonkét esztendős koromig való fel­nevelkedésem, nyomtatott és még kézírásban lévő munkáim, lite­ratúrai szüntelen való olvasásom, levelezésem és gyakorlásim meglehetősen emelték. A stilisztika, história, utazások, politika és geográfia, a természeti históriával együtt, foglalatosságom. Ennyi sokféle tudással ne találnék állást Magyarországon? Eh, hol van még az esküvő! Fél év, egy év. Szerelemben élünk! Tudod te, mi az a szerelem? Ugyan, ki boldogabb Vitéznél?”

Engem, mint országosan ismert költőt, Vajdáék nagy tisz­te­lettel fogadtak. Vajda Pál saját szőlejükből, Dunaalmásról való mazsolás borral kínált.

„Azt hiszik, mazsolás szőlő csak a Tokajban terem – mondta, s a kortyintás közben ravasz szemecskéi majd kifordultak a he­lyükből. – Kegyelmed tán meg is fordult arrafelé.”

„Meg én, urambátyám – válaszoltam illendőn, bár a bor sava fennmaradt a torkomban. – De ez a máslás igen kitündöklő. Erre azon a tájon is büszkék lehetnének.”

„Na, hát én is megfordultam arrafelé. Azért is tudom, amit tudok. Oszt az Orsova tájékán is megfordult kegyelmed?”

„Nem, ott nem.”

„Na lássa, az én hajóim odáig elmennek. És én a magam ere­jéből küzdöttem fel magam hajóácsból a magisztrátus tagjává. Pedig a feleségem bátyja szenátor. De én soha nem kértem a se­gítségét. Most már én tudok nekije segíteni.”

„Ez igen derék dolog.”

„Szóval az úr költő. Az én leányom is fog a költészethez. A Gyön­gyösi Vénuszából olvas fel anyjának, aki akkorákat sír rajta, hogy majd meg szakad. Tudja, hogy van ez.”

Tudtam. És a szülők nem bánták, ha néha elüldögéltünk Lil­lával a nemesi ház lugasában. Csak Lilla vágyódott el.

„Nem tetszik az a föld, ahol szerencsém találkozott? – susog­tam a fülébe. – Mondd meg, melyik részét kívánod lakni hazánk­nak? Az északi havasoktól a déli homokos mezőkig, a Duna nap­nyugati fordulásától napkeleti végéig szabd ki a tartományt, s ha te ott laksz, paradicsom lesz az nékem.”

„Miből fogod eltartani?”

Eltartani? Üldögéltünk a lugasban, szamócáztunk, cseve­rész­tünk Bédinénél, verseket olvastam fel fennen, s verseket csúsz­tat­tam titkon az angyal kezébe. Hányszor képzeltem, hogy míg Lil­lám zöld fűzfák alatt, majoránnaágyon szunnyadoz, én a kopár kövön kóborolva panaszolkodom: csergedező patakban feredő kedvesemet megleshetem csupán, a Duna nimfájának hószín mellye ábrándozásimnak helye lehet csak, míg beteg szívem kí­vüle másért már nem is doboghatott. S bár számtalanszor tettem vallomást, kellemkedő mosolynál s bíztató – vagy akár annak is tekinthető – pillantásoknál egyebet nem nyerhettem. Vajda Ju­lianna nem mondta ki, hogy szeret. Kit is kellene hát nékem eltar­tanom? Nem bírtam tovább. Pestre készültem, hogy a jogi tanul­mányok és verseim kiadatása felől intézkedjem – és hogy tágulást adjak Lilla gondolkodásának. Még indulásom előtt levelet hagy­tam Bédi Juliannánál a részére. Kiöntöttem elébe szívemet és minden vágyódásomat, még egyszer elmondtam, hogy szeretem. Kértem, hogy vizsgálja meg levelem minden cikkelyét, sorát, sőt betűjét is fontolja és ítélje meg, és közölje velem azt a végső meg­határozását, mellyel vagy a legnagyobb boldogsággal jutalmaz, vagy holtig tartó magánosságra kárhoztat. Válaszát Pesten az Institoris úr könyvesboltjába vártam, ahonnan, mint írtam, addig ki nem mozdulok, míg jó vagy balsorsom felől csókra méltó so­rocskáit kézhez nem vehetem.

Már másnap reggel Bédinénél Lilla fekete pecséttel lezárt levele várt. Nem mertem azonnal felbontani. Gyász pecsétje ked­ve­sem­nek vajon mit hozott? Tán rózsaszálamat gyötri nagy szívbéli kín, tán keservét, tán halálát jegyzi e halotti szín? Tán már a sírban vár? Vagy mást szeretvén, szívéből kivetett, s így halálra kár­hoz­tatott? Ha igen, úgy meg kell halnom. Mégis meg kell nyitni e gyászos levelet, tán csak találok benne egy szót…

Alighogy Bicskén megszálltam, repülni kezdett kezemben a toll:

Szép kegyes! Mihelyt vettem boldogító kezecskédnek sorait, azon­nal az öröm ezer édes érzésekkel lepte meg tusakodó szívemet, s azonnal kiindultam Komárom földéből. Megyek és repülök, kedves angyalom, a Te leveled szárnyakat köt az én óhajtásaimra, s ragad­tatva ragadtatom az én szerencsém felé; mert ami legnagyobb sze­rencsém volt, feltaláltam.

  Ah kedves lélek! gondolhatod-é, mely örömöket szerzett nékem az imádandó papiros? Úgy néztem a túlsó felen írott két sorocskádat, mint az én paradicsomi boldogságom felöl való kontraktust!

  Egész utazásomban mindig a kezembe tartottam leveledet, s elér­kezvén mostani szállásomra, kebelembe dugtam azt, s annak an­gyali íróját képzeltem magamnak – az éjjel is szívem mellett hálat­tam – háromezer betű van abba a kevés írásba, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be – gondolod-e mennyi volt az a csók? Pedig még a tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a gráciái kéz, amelyet én bálványolok!

  Igazán írod, vígasztaló őrző angyalom! hogy levelem szívemnek belső rejtekéből származott: mert hogyne származna a szívemből, amelybe semmi sincs egyéb írva, hanem ez az istenasszonyi név: Juliánna s utána ez a hét betű: hogy szeretek!

  Lehet-é az, hogy egy szelíd lélek ellen kegyetlenek lehessenek a fátumok? És hogy a rettegés és félelem háborgasson egy oly szívet, amely más szívre is nyugodalmat áraszthat?

  És te sóhajtasz! Én azt tartottam, hogy a sóhajtás nem férhet a mennyeiekhez vagy azokhoz, akik olyanok, mint a mennyeiek. – De áldom azt a sóhajtást, amely olyan ölelésre teremtetett kebelből szár­mazott fel! Vajha a szelek szárnyain ez a szép sóhajtás hozzám repűlhetne, és eggyé forrhatna az én lelkemmel, amely csupa só­hajtás!!

  Már én ezután levelemet csak a mi barátnénkhoz utasítom. – Te pedig, ha oly kegyes vagy, amilyen szép, ne tagadd meg tőlem az én békességemet, azaz írj ezután is, de írj hosszabban, forróbban, és úgy, hogy én annak olvasásában elájúljak!

  Ma huszonegyedik napja van októbernek – ma kezdd el, ma, mi­kor vészed ezen levelemet – tégy félre minden dolgot, felejtkezzél el mindenről, még magadról is; a feljövő nap már a papiros mellett találjon, s mikor lemegy utolsó sugára is, a te csókra méltó betűdre pillantson, s csak akkor vedd észre, hogy a szerelemben elmerűltél, mikor az én nevemnek emlegetését a hajnali kakasszó rezzenti félbe! Így készíts nekem november végire egy levelet – köttesd bé Töltesy urammal, s olyan nagy csomóban küldd el, hogy én azt Hármas His­tóriának gondoljam! Akkor küldd el delizsáncon Pestre az Insti­toris úr magyar kabinetjébe – már én akkor eladom a stokfisomat, s annak az árán kiváltom: sőt kész volnék magamat is annak kivált­ságáért árendába adni – de már én nem vagyok magamé, magamról rendelést nem tehetek; mert a Te rabod vagyok.

Endymion a cariai Latmos-hegy barlangjában alussza örök álmát. Minden éjjel meglátogatja szeretője, hogy csókjaival hal­mozza el. Ezen éjszaka azonban nem jöhet, levelet küld maga he­lyett: „Ked­ves, Drága Lélek! Én élek és vígan – azt hallom, az Úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az Urat óhajtom, várom is, mind­azáltal, mikor legjobbnak véli és ítéli az Úr, akkor jöjjön, ha soká késik, addig a Lidi férjhez megy. Ezzel maradok az Úr hűséges Juliannája.”

Endymion felriad, az éj, a barlang tovaillan, tavaszi mulatság közepében találja magát egy kies mezőn. Lilla több ízben arcon csókol. „Milyen sápadt vagy, Mihály” – jegyzi meg ugyanakkor. Valóban, mindenki szépen lepirult a fiatal nyári napsütésben, csak én nem. A lány elém tartott tükrében meggyőződhetek erről. De a társaság nem pusztán vidámodik. Mindenféle állatot terel­nek, nem ostorral – szeretettel. Cirkuszt organizálnak. Olyan­for­mát, amelyben nem verik, de becézik, simogatják a jószágokat. A tigris hálából fog átugrani a tűzkarikán, mert kényszert már nem esmérhet. Az intézmény igazgatója Lilla leend. A lány, aki mindeddig delejezett, azonban eltűnik. Sőt az iménti társaság tagjai is széledeznek, ki lovon, ki szekéren, ki gyalog vág útjának. Mintha mindannyian nagyon sietnének. Egyszer csak Lillámba botlom, aki megköszöni, amit a cirkuszért tettem. „De hát a cir­kuszért én nem tettem semmit” – ellenkezem meglepetve. „Sok­kal többet cselekszik, aki nem cselekszik, mint a tudatlan, aki az eszmék kerékkötőjéül szegődik” – feleli a lány. Üres sátrak közt kóválygok, melyek inkább piacra emlékeztetnek. Hirtelen egy hatalmas porondon találom magam. Már várom, hogy Monosta­tos megjelenik elfogatásom céljából. A porond azonban vízparti fövennyé változik. Alighogy élvezni kezdeném a homok sely­mes­ségét, nyakig süppedek benne. Mindenfelé boldogan heve­ré­sző emberek, ám engem nem lát senki. Bár mozdulni sem tudok, szilárd talajt érzek a lábam alatt. Majd a homok elpereg rólam és tóban úszom. A piaci sátrak körülöttem lebegnek a vízen. Bár­me­lyikbe beúszhatok. Setétes zöld a víz. Távolabb gyönyörű nimfák ferednek. Ó, nézés istene! A hullámok kezei lábukat, keblüket, márvány oldalukat simogatják. Ahol tejszínű bőrükkel meg­me­rítkeznek s arany hajokat megáztatják, kivilágosodik a tó, mint az a tengeráram, amelyből a születő Venus kiemelkedett. Semmi nyoma rajtuk a parasztos pirospozsgásságnak – őket sem fogja a nap. De eltűnik a látomány, a víz leapad, megint a piacon találom magamat, ám most – mint kiskutya. Egy kifőzésbe hátulról besettenkedve egy nagy, ropogós csülökbe botlom. Ráharapok, té­pem, marcangolom, bármennyire igyekszem is, a fele még meg­van, midőn észrevesz a legény. Hatalmas furkócsapás követ­ke­zik. Mégsem, a pirospozsgás hentesfiú jóindulatúlag mosolyog reám, s én eloldaloghatok a csontommal – és a szégyenérzettel.

Keszthelyről, ahol állásszerzés végett jártam Festetics grófnál, Komáromba visszaérkezve a kedvesemhez szaladtam. Lilla vég­telen hidegséggel fogadott. Közölte velem, hogy a szülei hoz­zá fogják adni Lévai István dunaalmási fakereskedőhöz, aki jó­módú ember és „szőlleje is van”.

„Micsoda új ez a szokatlan hidegség? – nyögtem. – A te Vité­zedet, mint egy kínos barbarust fogadod? Ugyanaz vagyok én; te nem ugyanaz vagy. Kegyesnek hagytalak tégedet el, s kegyet­lennek talállak. Mi volt? Kételkedsz az én hívségemről? Talán valami gonosz szerelemtárs hazug nyelve vádolt be előtted? Nem emlékezel az én hívségem annyi próbájára? Nem esmérsz meg engemet? Nem kérek többet, mint hogy inkább szép szemeidnek higgyél, semmint a szerelemtársaknak. Szemeid a te lelked hí­vebb követei, mint a füledet behálózó, alávaló acsarkodók. Vesd reám régi tündér pillantásaid! Ki fogja valaha tudni e szív titkos útjait, ha ti nem tudjátok azokat, az én kincsem szép szemei? Ha ti nem bánkódtok azon, hogy a régi édes láng késlekedik a szív­ben kifesleni?”

„Nem is bánom, nem is tehetek róla” – hangzott a kurta válasz.

„Micsoda vigasztalás marad, oh isten, nékem? Ki lesz az én reménységem? Kiért kell nékem élnem még, ha nem enyém többé az a szív?”

Csábulatomból csak szállásomon tértem magamhoz. Nem is tudom, hogyan jutottam oda. Tollat fogtam, s levelet írtam Lillá­nak. Oly levelet, amelyet mindig sajnáltam. Olyat, amelyre min­dig büszke voltam. E levél felért a Lilla-ciklusnak azzal a tizenkét versével, melyet tényleg Vajda Juliannához írtam.

Egyvalaki értett meg Komáromban, Fábián Julianna.

„Istenem, mi történt?” – sóhajtott fel az asszony, mikor másnap reggel hétkor benyitottam hozzá. Mintha nem tudta volna. De hogyan lehet egy élete értelmét elveszejtett emberrel elkezdeni a társalgást?

„Elbúcsúztam Vajdáéktól, akik a régi szívélyességgel fogadtak, mintha mit sem tudnának – feleltem. – Arra kérem, adja át e Lillá­nak szóló búcsúlevelet. – Fábián Julianna vállára zuhanva hir­te­len zokogásban törtem ki. – »Nem is bánom, nem is tehetek róla«, e szavakat vetette oda nékem.”

„Ó, Mihály, annyira sajnálom.”

„Meg, hogy annak szőlleje is van. Mi közöm azzal, mivel is bír? Városi professzornét csináltam volna belőle!”

„Talán csak olyan zavarban volt, hogy értelmes szót nyögni sem tudott.”

„Ugyan, hidegen és céltudatosan beszélt. Lám, a polgárból mi­lyen könnyen kibúvik a paraszt. Egy zsíros parti, és oda a szellem minden eredménye!”

„Ne legyen ilyen szigorú, Mihály.”

„Én ne legyek szigorú? Akivel a legszigorúbban bántak el?”

„A szellem végül azok birtokában marad, akiknél mindig is volt. A lelkész urakéban, a jezsuita atyáéban, a doktor urakéban, akikkel a Tudós Társaságot alapítottuk. És persze, mindenek felett az önében, aki elmegy innen, és a fellegek magosában szár­nyal, míg mi csak rakosgatjuk itt a szellem morzsáit. De a leg­töb­ben a bécsi módi végett kerültek ebbe a szalonba. Többet várni tőlük egy-két udvariasságnál nem is lehet. A poézisre soha nem lesz olyan széles igény, mint a jó borra. Vagy akár a rosszra.”

„Ó, Julianna, ha Lillámban csak tizedannyi lélek lakoznék, mint önben, most én a világ legboldogabb embere lennék!”

„Ne túlozzon, Mihály. Inkább fogadja el ezt a kis porcelán sze­lencét. Nagyon régi, nagyon finom, talán még a Tang-korból való. Amikor a barbarusokat kiűzték Kínából, és virágzott a köl­tészet, a festészet, a zene.”

„Tudja-e, kegyed, hogy a kínai papok egész napokat töltenek azzal, hogy körkörös homokábrákat rajzoljanak, s bennük fel­vonultassák hitük minden színeit és jelzéseit?”

„Nem, igazán.”

„Ezen mérik meg, hogy a lámák között ki mely fokán áll a böl­csességnek. És amikor elkészülnek vele, az egészet egy moz­du­lattal elsöprik.”

X.

Én Lillát személyesen nem ismertem, de találkozott vele Domby Márton, az egykori oskolatárs, a Mester első életrajzírója és – Cso­konai Józsefné. Amikor Puky István jóvoltából – aki barátja iránti kegyeletből rendezte a nyomdaköltséget – kijött a sajtó alól a Lilla, érzékeny dalok három könyvben, Sára asszony azt Domby Mártonnal elküldte Lévai Istvánnénak is. A hüledező asszony Dombyra e választ bízta:

„Kedves, Drága Nagyasszony!

Amely pontban és szempillantásban vettem levelét és annyival in­kább kedves ajándékát, mindjárt fogtam a pennámat s írtam volna aszerint, amint az én indulataim ösztönöztek, de nem, ó nem vihet­tem tökéletességre, mert valahányszor azon édes szervezet ötlik el­mémbe, mindenkor vérzik a szívem.

  De hogy is ne?

  Mikor oly hű barátomtól kellett megválnom, kinek barátságában szinte kilenc hónapokat nyájasságban töltöttem.

  Oh kedves édes barátom!

  Áldom azokat az időket, melyeket Veled töltöttem! Áldom azon eszközöket, melyek óhajtott barátságodat megesmértették velem. Áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet míg élek, jó emlé­ke­ze­tedet elviszem gyászos koporsómba.

  Óh Kedves, Drága Nagyasszony!

  Hogy háláljam meg irántam mutatott szívességét? annyival in­kább becses ajándékát? bár az egek engednék, hogy legalább meg­köszönhetném kézcsókolással, tehetném legalább tiszteletemet, de a Fátumok kegyetlenek ellenem, ezért, amit szóval le nem írhatok, szívemben sóhajtással fogom kipótolni még a halálban is határ nélkül való tisztelője,

Vajda Julianna”

– Ő derék termetű, kinyílt homlokú, s kellemes interesszáló áb­rázatú. Meglehetősen magos. De már azon gráciáiból, melyekkel Csokonai Vitéz Mihályt megigézni hatalmas volt, sokat vesztett – fűzte hozzá a levélhez Domby Márton.

Csokonai Józsefné hosszas ideig meredten nézte az írást. Ju­lianna írt volna, amint az indulatai ösztönözték. „…nem vihet­tem tökéletességre” – Hát mégis szerette Csokonai Vitéz Mihályt! Szinte kilenc hónapokat töltött nyájasságban vele. Miért nem közel egy évet ír? Miért épp egy gyermek kihordásnyi időt? És áldja ezeket az időket! Melyek az áldott állapothoz éppen ele­gen­dők. És áldja az eszközöket, melyek szegény fia barátságát meg­ismertették vele. Eszközöket ír – nem verseket. Ez a nő bol­dog­talan.

Nyomban meglátogatta őt Dunaalmáson. Júlia ujján ott tün­dö­költ a jegyajándék, Csokonai József pecsétgyűrűje. Kényeztető szeretettel fogadta Sára asszonyt. Nyoma sem volt annak a ki­mértségnek, melyet utolsó találkozásukkor a professzor úr felé mutatott. Mint nők azonnal megértették egymást. Nem kellett nagyon kérdezni, Julianna elmesélte házasságbeli boldog­ta­lan­ságát. Sokat van egyedül. Férje ugyanakkor beteges, ha itthon van, szüntelenül virrasztania kell mellette. Vőlegénykorában sem állhatta. Mogorva ember. Beszélni nem volt vele mit. Elhamar­ko­dott házassága miatt sokat tépelődik. Szülei erőltették. Nagy va­gyont, anyagi biztonságot ígértek vele. Még az sem biztos, hogy volt pénze a fakereskedőnek. Nagy lakodalmat tartottak. Azután neki kellett berendeznie a teljesen üres házat. Csak a szüleire ha­gyatkozhatott. Lévai az esküvő után felment a hegyekbe. Hóna­pokig nem is látta. Isten tudja, mit csinált ott.

Csokonai Józsefné megkérdte tőle az esküvő előtt vála­szo­lat­lanul hagyott levelek ügyét. Júlia kezébe temette arcát, úgy zoko­gott. Ujjain átszivárogtak könnyei. Ő nem kapott levelet. Azt hitte, Mihály elhidegült iránta. Mihály elutazása után apja el­kezdte duruzsolni: „Nem jön az vissza!” Néhány nap múlva: „Úgy hal­lom, jól mulat a poétád Keszthelyen, az ottani szépek körül le­gyeskedik.” Julianna kétségbeesetten várta a levelet Keszt­helyről, de hiába. „Látod, még csak nem is ír – hajtogatta Vajda Pál – ennyibe vesz téged a nagy poéta!” Máskor meg: „Még arról sem hallat, van-e már stációja? Miből fog eltartani? Csak léhűtő az. Nem várakoztathatjuk annyi ideig Lévai István urat sem. Fogja magát, azt az is elmegy. Mit mondanak akkor majd a tisztes pol­gárok rólad, hogy mind szökik előled a férfi? Hogy akarsz így férjhez menni?” Végre az apja elérte, hogy Júlia megjelölt egy ha­tár­időt, hogy ha addig sem kap levelet a költőtől, akkor a keres­kedőhöz hozzámegy. Már az esküvésre kellett indulnia, mikor Mihály levelét megpillantotta. Elájult. Míg magához tért, az atya mást tett a helyébe, győzködte, hogy csak képzelődött, s úgy vitték betegen az esküvőre. Sokára minden kivilágosodott, de késő volt már. Mennyit gondolkodtam én ezeken a kör­nyül­állá­sokon. Az élet maga a legnagyobb tragédiaíró. Szegény Csokonai úr minő cselszövénybe keveredett? Hogyan szerezhette meg a pro­fesszor úr leveleit az ármánykodó apa? Hiszen azok elő­vigyá­za­tos­ságból Fábián Juliannához érkeztek. Lilla elmondta volna az anyjának, amint az a lányok szokása? Aligha, hiszen tudta, hogy az apja pártján áll, s a szerelemérzés erősebb a szülői kötelemnél, de még a férjinél is, mint az mutatkozik abban, hogy a nő há­zas­sága idején is tüntetőleg a Csokonai Vitéz Mihálytól kapott el­jegy­zési gyűrűt viselte. Talán Fábián Juliannát környékezte meg ez a Polonius? Elvégre gazdag emberként, sőt szenátorként a poétai szereplése miatt elhíresült asszony útját egyengethette, egyszersmind akadályozhatta a városban. Ám Bédiné a búcsú­vételkor legkedvesebb emlékét ajándékozta Csokonai úrnak, me­lyet egykori titkos hódolójától kapott, ki talán már oda is veszett Kína hegyeiben, mert az ottani fagyok sem hűthették le túl a dunai nimfáért lüktető vérét. Vezeklésül tette volna, amiért ártott a legártalmatlanabb embernek? Ahhoz túl nagy ajándék, de nem lehet elég nagy, ha azért adta, mert maga is szerette a professzor urat. Márpedig szerelmes nőt nem lehet kedvese ellen vesz­te­getni. Homlokomhoz kaptam. Hát persze, az expeditor! Mekkora részletességgel teregette ki első debreceni találkozásunkkor Cso­konai úr az ottani postatisztek viselt dolgait, visszaéléseit, szennyességeit. Egy olyan kis városban, mint Komárom, nem ma­radhat titokban, ha sűrűbben érkeznek a levelek egy bizonyos házhoz. És egy olyan nagy ember, akinek gabonahajói Orsováig is lemennek, mily könnyen érdekeltté tud tenni egy expeditort, akivel vérrokonságnál szorosabb hasonlatosság fűzi egybe, amennyiben mindkettejük napját csak az arany fénylése tudja kivilágosítani.

„Most már boldogan halok meg, mert láttam fiam Lilláját” – monda Csokonai Józsefné, midőn visszaérkezett a találkozóról.

* * *

Csokonai Vitéz Mihály szomorúan tekingetett ki a novemberi ködbe. Visszaesett betegségébe. Ujjait gémbesztette a hideg, mel­lét köhögés rázta. Árpádját erőltette, Álmos és a hétmagyarok szellemét idézte – hiába. Szeme előtt a fejér ló tejszerű felhővé alaktalanodott. Árpád mindegyre visszafelé vonult az úton, s a Vereckei-hágók helyett megint csak a Káspiumban téblábolt. Kazinczy üzenete sem vidámította fel. Látta Landerernél a Lillát. A harmadik árkus sincsen egészen kirakva. Nem is a nyom­dá­ban, hanem az első emeleten félretéve találta meg a betűk ládáit. Tanácsolja, hogy Csokonai tétessen fel Nagy Gáborral egy for­mális judiciara admonitiót, hogy ha két hét alatt el nem készül a munka, másnak adja. Landerer azzal védekezett, hogy négy fo­rintot fizet a rakónak, mégsem megy a munka. „Igen – így Ka­zinczy –, mert egyeben dolgozik.” „Nem” – tiltakozott Landerer. „Hogy nem? Egy nap alatt egy árkust kirakhat!” Erre a nyom­dász vállat vont, mint aki szívességet tesz. Nagy Gábornak is megemlíti, mennyire várja a professzor úr dalát. Az ő Sophie-ja barátjának fogja tekinteni.

„Kapjon tüzet az úr, és írjon majd valami kis, nem tudom mit, melyre azt mondhassa: Ejnye, be rendes ez, s egyet nevessen neki! Adieu. Luther Márton apánk neve napján reggeli tizenegy órakor emlékezzék meg az Úr rólam.” – állt legutóbbi levelében.

– Kapjak tüzet? – méltatlankodott a professzor úr. – De mióta a novemberi nyirkos napok bejöttek, tüdőhólyagjaim fellángoltak megint. Mint a sziklahasítékban leselkedő Schylla a gyanútlan hajósra, úgy csapott le reám újult erővel a kór. A szörny fogai kö­zött hogyan nevessen az ember? A múzeumban nem tudok fűteni. Ha bemegyek a házba, csak úgy létezhetek, ha édesanyám nagy ruhásszekrényébe ülök be. Ám onnan is hallom a vendégek, kosztosok, szomszédasszonyok fecsegését, a vihorászást, az ál­landó jövés-menést. Min mulassak akkor? És hogyan tegyem? Mint a tekintetes úr a Csombók Jankóval meg a Csombók Sárá­val? Nékem is vannak olyan emlékeim, amelyek az esküvői han­gulathoz nem egészen valók. Írjak talán az Ilosvay Kriskával tör­tént közös kalandunkról a nagyváradi feredőben? Nevessünk annak? Az ősz invalidus felesége alig húszéves és gyönyörű. Rá­adásul lelkesedik az írókért, az irodalomért. Maga is fordít né­metből. Mihelyt megesmérkedtünk véle, Batsányiról kezdett lel­kesen beszélni. Kazinczyt, kiről addig azt hittem, csak a literatúra élteti, ilyen izgalomban nem láttam még, mint e hölggyel való találkozást követően. Tekintete napról napra jobban szikrázott, amiért a nő engem is figyelemre méltatott, sőt nem egyszer in­kább felém fordult. Hol van most a nagy fogadkozás, hogy meg­várja, míg az asszony férje meghal, az örök szerelem esküje? Alig két év múlt azolta.

Elbeszélése hosszú köhögési rohamba fulladt.

– Mennyire készültem arra a Várad melletti feredőzésre Ka­zinczy tekintetes úrral! – folytatta végül. – Mint minden ese­mény­re, mely a betegségben való hánykódásból, vagy a beteg­ség­től való félelem miatti lázas alkotói hevületből kivezethet.

„Mily könnyen lázadnak az emberek bármi ellen, mely sérti őket, s mily nehezen fogadják be a tudományt, mely pedig min­den igazságtalanság kiküszöbölésének legalapvetőbb eszköze”– mondta Kazinczy

„A lázadó érzések és indulatok a barbarizmus vagy a luxus kö­vetkezései. A természetben és a szelíd érzésekben való gyönyör­ködés a józan kultúra jelensége! Aki egy éneklő madarat, egy kinyílt virágot, vagy egy ártatlan és szép gyermeket lát, és ezekre a szívét repesésben érezi, abban az emberiség ki is van már fejtve, el sincs temetve. Ilyen karakter kell arra, hogy valaki kedvelhesse az idylliumot.” – feleltem.

Feredőzésünk első éjjelén különös álmot láttam. Kicsattanó ta­vaszban, tulipántos kert közepén, egy pavilonban gyűlik össze a délutáni társaság. Hűsítőket, cukros csemegéket fogyasztunk. Megérkeznek a toponári zsidók, s húzni kezdik a talpalávalót. Egy fáin leányzó, illata s bája példátlan, táncra ajánlja magát. Őt magát még nem láttam, de vonásai vészterhesen emlékeztetnek egy bárónőre, a vidék hírhedett cselszövőjére. Rákérdezek a fő­rendű asszonyra. Ő a leánya, feleli a kedves kacagva, derülve. A zenekar az új német divatú háromnegyedest, a ländlert húzza. De hogyan kell erre táncolni? Ne féljen, csak jöjjön, unszol a lány. Miközben az eszem tudja a jövendőt, érzékeim belevesznek a nimfába. Nem is kell tűnődnöm a lépésen, megy az magától. Mert a magyar táncra termett. Akár német táncra. A többiek leg­nagyobb csodálkozásai mellett – néhányan még fel is sikoltanak, hogy ne, elejtem – ölembe kapom az édest, s megperdülök, fel­ugrom vele.

Oh, Félixfürdő, az az asszony. Amint megérkezett, minden szem rátapadt. Egyszerű, sötét ruhákat viselt, majdnem, mint a debreceniek. Ám egy-egy hímzett illatszeres táskával, egy övvel, egy kalappal, sállal mindig megbolondította az öltö­zékét. Az a tartás, mellyel vonulni tudott! Vigyázó léptei, soha nem sietősek, sem nem lassúdadak. Mint aki tudja, hogy az uszályát vivő leány­kákkal mindig össze kell hangolnia a tempóját. Udvar­höl­gyeket képzelhetett maga mögé vagy nyoszolyólányokat? Soha nem lehetett tudni, hogy a képzemények varázsszőnyegén éppen esküvőre megy-e, vagy koronázásról érkezik. Amint szóba hoz­tam előtte Lillámat, rögtön a helyébe kívánkozott. Mindent pont­ról pontra kikérdezett. Ám ő a saját szívében nem adott helyet nékem. Remény s kétség között táncoltatott. Ha találkoztunk, felhevítette érzéseimet, távoztakor maga után hagyta a kínzó két­ségeket. Egyszer bátorított, másszor ijesztett. Nyájas szavai közé, mint a jég zuhant az elhárító „nem”. Félelem s remény között hánykódtatott, még Debrecenben is játszadozott velem, mikor én már végleg visszavonultam Lillámhoz, Kazinczynak szerencsé­zést kívánván. Játszott tehát Kazinczyval – még két évig.

Vagy Dayka miatt haragudott meg reám a tekintetes úr? „Sajtó alá készítem Dayka verseit – írta. – Imhol vannak. Tekintse meg az Úr, és ahol igazításra valót lát bennek, tegyen próbát rajtuk, ha szennyeket lemoshatná-e.” A tekintetes úr tehát átíratná az ori­gi­nált? Milyen jogon? Az úgy jó vagy rossz, miképp már megírva vagyon. S a Bibliához miért nem fog hozzá ezen igyekezettel? Jóbot, kinek szilárd hitében teljesen biztos a mindenható, miért dobja oda a Sátán játékszeréül? Jézust a rómaiak, akik biro­dal­mukat a jogra alapozták, hogyan végezhették ki, ha egyszer ártat­lannak találták? Mennyi javítani való volna itt. És tökélet­len­sé­gé­ben nem csodálatos mégis a Biblia? Van-e sok bölcsebb mondás ennél: „Aki tiközületek bűn nélkül való, az vessen először követ őreá.”

Kazinczy Ferenccel Csokonai Vitéz Mihály temetésén talál­koz­tam először. Vannak emberek, akik különös képességgel ren­del­keznek arra nézvést, hogy valóságos intézménnyé fejlesszék ma­gukat. Közülük is kiemelkedik két úr. Kazinczy nem egyszerűen valamely eszme papjaként, tévedhetetlen orákulumként, hanem mint maga az Irodalom tudott megjelenni. S valóban, sokak szá­mára ő a magyar irodalom. Fensőbbsége, tekintélye, csillogó el­més­sége, pompázatos erudíciója, mindenre kiterjedő tájékozott­sága és érdeklődése előtt Csokonai úr is fejet hajtott, rajongva szerette őt élete végéig, noha kritikáját nem mindig szívelhette. Halála után az ő nyomdokaiba igyekezett lépni Schedel Ferenc. Ami az irodalomszervezés szándékát illeti, tiszteletre méltó. Ne­vé­hez fűződik a professzor úr műveinek 1844-ben megjelent, az általa készített műjegyzéken alapuló kritikai teljes kiadása, mely­hez elemző tanulmányt is tapasztott, ott azonban mintegy ki is nyilatkoztatja a szerző literatúránkban betöltött helyét.

Csokonai Vitéz Mihály hiába próbálta Álmost, a többi hét­ma­gyart és hadinépüket maga elé képzelni, amint Halics alá meg­érkeznek. Hosszú út áll mögöttük. Az Etel mellől indultak, ahol még a napnyugati magyarok a napkeleti, ázsiai magya­rok­kal az egyezséget fenntartották, amidőn a kereskedők által azok­nak izenni szoktak, és ugyanazok által feleletet is vettek, sőt őket meg is látogatták. Csakhogy a pacinacidák, akik Constantinus Por­phyrogenitus szerint magok is itt, az Etel és Gis folyóvizei mel­lett, vélek határosan laktak, széjjelszakították egymástól a két magyarságot. Abulgazi szerint viszont a baskírokkal szom­széd­ság­ban éltek, és a Tanaisz, Volga és Ural mellett laktak. Meg­­fon­tolandó, hogy Asztrahanyon túl, a Káma mellett, mely a Kau­kázus szomszédságában folyik, és a Kaspium tengerbe megy, van egy város nyoma, mely még ma is Madsarknak, azaz Ma­gyarknak neveztetik. Schlötzer ellenben Magyariát túlteszi a Vol­gán, északra a Kaspium fölé helyezett pacinacidákon. Nem akart kitisztulni a kép.

Anonymus nem is ír a pacinacidákról! Szkítia földe, ahonnan a magyarok erednek, olyannyira megtelt az ott született népek sokaságával, hogy az sem táplálni, sem befogadni nem tudta őket. Ekkor Álmos vérszerződést kötvén a többi magyar feje­del­mekkel s népeikkel Nyugatnak indult. Hosszú napokig puszta­ságokon haladtak keresztül, az Etil folyón pogány módra tömlőn ülve keltek által. Russzia Szuzdál nevű tartományán keresztül minden ellenállás nélkül elérték Kijevet. Elhaladtak a város mel­lett, és az oroszok egész országát meg akarták hódítani. Az orosz fejedelmek erről tudomást szerezve megijedtek, különösen ami­kor fülükbe jutott, hogy Ügyek fia Álmos, Attila király nem­zet­ségéből való, akinek az ő őseik évi adót fizettek.

Hiába idézte a professzor Álmos fejedelem szavait, melyeket a nagy soka­ság­ban ellenük vonult oroszokkal és kunokkal szem­beszálló magyarokhoz intézett a csata előtt, a perzsák királyának, Dariusnak és Nagy Sándornak szkíták általi megfutamításáról. A kunsüveges, varkocsos, bőrvértes, íjjal-nyíllal felszerelt mar­cona harcosok helyébe mindegyre Fazekas Mihály alakja tolult, amint dermesztő szélben vagy olvasztó napsütésben, leron­­gyo­lódott huszármentéjében, megfogyatkozott lován állhatatosan tör előre, vagy keményen tartja az állását. Megbántotta volna? Ő tényleg a hazáját szolgálta, a maga eszméje szerint, melyet soha nem váltogatott. Még csak azt sem mondhatni, hogy nem hinne a Világosodásban. Ám annak eszméit a törvényesség rámá­ján belül tudja csak elképzelni. De ha egyszer új törvény van? Nem a nép szolgálatát, védelmét vállalta-e a nemesség és az ural­kodó sokat hivatkozott előjogaikért cserébe? És a népnek nem áll-e jogában számon kérni e vállalást, s ha azok nem teljesültek, megvonni a kiváltságokat? A terrortól ellenben csakúgy irtózott, mint Fazekas Mihály.

Vagy előbb-utóbb minden világosodás, min­den forradalom terrorhoz vezet? Netán a világossághoz a sötétségen át visz az út? A boldog lelkek, kik egy kies planétán lakhatnának, képtelenek a jót elviselni s nem véteni sorsuk ellen, s számkivetés gyanánt e földre örökké leszállnak. Itt a durva testet magukra őltözik, egyik állatból a másikba költöznek. A levedlett testek poklokra hányatnak és a fúriák kezébe adatnak. Vagy büntetésükben ár­nyékmódra bolyonganak az ég üregében, sokszor a tengerek mé­lyére lökődnek, onnét a kietlen szárazra vetődnek, felcsapódnak a nap tűzkemencéjébe, s vissza a levegő zúgó örvényjébe. Ezer esztendőkig tart így a vándorlás, míg a sok kín, próba, bánat és gyakorlás a mennyből szállt lelkeket úgy ki nem tisztítja, hogy vir­tusukat semmi már nem mocskosítja. Ekkor a teremtő ma­gához felveszi, hogy ismét önnön istensége részesévé tegye őket. Lehet, hogy nincs is világosodás, illúzió minden csupán, s min­denkinél van egy nagyobb erő, akár benne, akár rajta kívül, mely motorálja, hajtja, felemeli, de csak azért, hogy mégjobban földhöz vágja?

Ami pedig a gabona conjoncture-t illeti, azt mindig sokak nyo­morúsága okozza a világban, kiket aszály, földrengés, árvíz, férgek vagy sáskák járása sújtott. Sajnálta, hogy szóba hozta a tanyát. Debrecenben Fazekas nemrég történt birtokvásárlásairól folyt a szó. Ezerkétszáz rénes forinttal megváltotta a hét évnél régebben bérelt területeket, ezzel többszörösére növelhette atyai örökségét. Ezerkétszáz rajnai forintért! És ő, Csokonai Vitéz Mihály, mit örö­költ atyjától? Egy pecsétgyűrűt, melyet Lillának adott jegy­aján­dékul, ki más felesége lett. És egy kézzel írt kódexet, melyet nem tudott megjelentetni. Ja, és egész bolond természetét, melyért édes­anyja gyakran most is úgy nézett rá, mint ötéves korában.

– Fogok-e még legalább egyszer az életben, abban a Várad ut­cai filagóriában mulatni a főhadnaggyal, a salétrom­inspek­tor­ral és az ügyvéd úrral? – sóhajtott fel Csokonai Vitéz Mihály. Mert Fazekas Mihály, Nagy Gábor és a hajdani jakobinus Kiss Imre salétrominspektor társaságán kívül már nem szívesen mulatott. Annyi lelkészt, jegyzőt, bírót, nemest és nemesasszonyt megün­ne­pelt, megköszöntött, nevettetett már életében, amekkora kö­zönsége a jobb vásári igricnek van életében. S többnyire annyira is tartották, amiért néha minden eddigi költői művét semmisnek tekintve meg akarta írni az Árpádiászt, hogy lássák, ő nem holmi igric, ugrabugra fickó, de tud ő olyan nemzeti epopeiát adni a magyaroknak, mint Virgil a rómaiaknak. Ebben a furcsa társaság­ban még előjöttek az olyasfajta tréfák is, melyek más előtt gyer­mekesnek tetszettek volna, a szurkálódások, melyen még a leg­türelmesebb ember is megsértődik. Itt kendőzetlenül lehetett beszélni a költői eszményekről, a Kollégiumról, a diétákról, Wer­bőczyről, a Világosodásról – és még a Társaságról is.

Lassan búcsúznom kellett. Unokabátyám Debrecenbe láto­ga­tott, s továbbindult Váradra, ahová magával vitt. Indulásom előtt azonban feltétlenül el kellett mondanom a frissiben hallott törté­ne­tet a professzor úrnak.

– Fazekas Mihály huszár főhadnagy, aki az ezerhét­száz­nyolc­vanhetes török háborúban kezdett szolgálni, a franc forradalom által előidézett hadjáratra ezredével Németalföldre küldetett, mely­nek lakosai a francokhoz szítottak.

– Éppen Fazekas főhadnagy? – kérdezte Csokonai úr.

– Éppen ő. Egy ottani városon keresztülnyomta seregüket az ellenség, s a lakosok ablakaikból lövöldöztek, hajigáltak hátráló katonáink közé. A szerencse fordulást vőn. Visszanyomták az el­len­séget, s fővezérük a pártos várost kétórai kirablással büntette. Kezdődött a rablás, öldökléssel párosítva. Fazekas szemre vett egy nagyszerű épületet, melyből a rác katonaság egymást érve hordta zsákmányait, s abba bement. Az első emelet már kipusz­títtatott; lakosai szobákban, lépcsőkön nem-, korkülönbség nél­kül meggyilkolva hevertek. Feljebb ment, egy szobába benyitott. Ott a gazda, háttal az ajtóra órakészítéssel foglalkozott, mellette két lányai kötésen dolgoztak. Ezek rá hideg pillanatot vetettek, s helyükből nem mozdulva, munkájukat tovább folytatták. Faze­kasnak feltűnő lévén, hogy mindenfelől zaj, jajgatás, lövöldözés hallatszik, s itt a félelemnek vagy zavarodottságnak semmi jele nem adatik, feszes katonai állásba tette magát, s kardját megütve megkérdezte:

„Tudjátok-é, ki áll előttetek?”

Az órás munkáját félbe nem hagyva, ülőhelyéből rá sem nézve válaszolt: „Tudom, ellenség van a szobámban.”

„Hát azt tudjátok-é, mi történik most a városon, és hogy éle­te­tek, vagyonotok a kezemben van?”

„Tudjuk, ön a német császár zsoldosa. Ám vegye, amit akar.”

Erre Fazekas körülnézegetett, mintha prédát lesne. Egy franc grammatikára akadt.

„Ez – úgymond – prédába megy”, s tarsolyába tette. A szek­rény tetején szép őszi almákat látott. Néhányat leszedett. „Ez is az enyém”, s tarsolyába rakta.

A benn lévők, mintha körültök semmi sem történne, még min­dig ültek és dolgoztak. Fazekas „adieu” mondással kiindult. Az órás és a leányai felugrottak, az ajtónál elibe térdepeltek, úgy kér­dezték:

„Ki ön? Ön nem ellenség, ön angyal, kit az ég küldött hozzánk. Óh, ne távozzék, míg a vihar el nem vonul! Vegye magának min­denünket! Életünket csak ön mentheti meg. Készek valánk a halálra, de azt látva, hogy ily nemes szívű ellenség a császári huszártiszt, óhajtunk életben maradni, s emberbaráti velünk bánását kívánnók meghálálni.”

Fazekas mondta, hogy közöttük benn nem maradhat; mert a rácság beront, nem fog ellene állhatni. Ugyanakkor hallatszék a lépcsőkön felfelébb toluló katonaság zaja. Fazekasunk tehát kilépett, s kivont karddal az ajtó elibe állt. A rohanó katonákra rájuk kiált:

„Lárma ne legyen! Nyomon vissza! A fővezér és tisztikara itt bent várják a rablási óra kiteltét.”

Azok használandók a hátralévő időt, sietve visszavonultak. Utóbb az utcákon dobpergés hirdette a két óra elmúltát. Fazekas is őrhelyét elhagyta. Az órás és leányai utána futottak, térdeit meg­ölelték, kínálták minden drágaságaikkal, s addig el nem eresztették, míg tőlük emlékül drágakövekkel kirakott két zseb­órát el nem fogadott. Seregük a várostól jó távol, a mezőn szállott táborba. Ott a tisztek dicsekedve mutogatták, ki mit, mennyi arany-, ezüstpénzt kapott, Fazekast pedig könyvével, almáival kinevették. A szabad ég alatti táborozás hat hétig tartott. Be­kö­vetkezett az őszi esőzés, sárban, nagyrészt fedetlenül állott, ült vagy feküdt a tábor, az eleség megszűkült, s rendes ebédet, élel­miszer, fa, száraz hely hiányában törzstisztek sem főzethettek. Fazekasunk tiszttársai unalmukat kártyajátékkal kívánták űzni; elvesztették pénzeiket, s ha drágán vehettek volna is valamit, pénz rá nem vala, és így csak közlegényi kenyérrel kelle élde­gél­niük. Nem így Fazekas Mihály. Alig foglalta el tábori helyét, egy kis sátor érkezett számára a városból. Két csinos leány naponként kétszer – az idő alkalmatlansága dacára – teli kosarakkal, válo­gatott italokkal megjelent nála, úgyhogy barátait, főbb tisztjeit is vendégelhette. És ez így tartott, amíg a tábor továbbmozdult. Ekkor látták a tisztek, hogy Fazekast nem vala okuk kinevetni.

– Ámeli! Biztos, hogy a megmentett két szép leány egyike Ámeli volt. Akiről azt a tündéri verset, a Mint mikor a napot írta Fazekas. Ezt az esetét nekem soha nem mondta a főhadnagy, pedig rá vall. Kitől hallottad?

– Egyik osztálytársam, Veres Dani hallotta Dobozy főhad­nagy­tól, Fazekas Mihály tiszttársától, aki éppen most vonult obsitba.

Csokonai Vitéz Mihály elgondolkozott.

– És rólam micsoda történeteket mesélnek majd? Hogy viccek­kel nevettettem házigazdáimat, kiknek nyakába akaszkodtam? Hogy páratlan udvari törpe lehetett volna belőlem? Hogy még főművemet, az Árpádot sem tudtam befejezni? Mit befejezni, el­kezdeni!

Megborzongott, s ismét hosszas köhögési roham vette elő.

– Jól értettem, Váradra mész, Laci? – kérdezte végül.

– Igen, már indulok is.

– De még hadd írjak a koporsó széliből egy levelet. Keresd fel azzal Bek Pál tekintetes urat. Kérek tőle egy vaskályhát, melyet korábban ajánlott. De Váradra nem mehettem, ahol pedig az Ódáim kinyomtattatása végett is múlhatatlan dolgom lett volna. Addig is, míg nem mehetek, hogy az orvoslás ideje hiába ne múl­jon, elhatároztam, hogy minden rendbéli munkáimat tipográfia alá tisztázom. De már ebből is kivert a kemény idő! Kis mú­zeu­mom hangos, és benne purizáló ujjaim meggémberednek. El tu­dod majd hozni azt a kandallót?

De mire Váradról az öntött kályhával visszaérkeztem, már nem találtam otthon Csokonai Vitéz Mihályt.

* * *

A rézmetsző deákok szállásán bukkantam rá a professzor úrra.

– Mit rajzoltok? – kérdezte épp, mikor beléptem.

– Amerika térképét – válaszolta Dávid. – Milyen furcsa ország.

– Minden ország furcsa, ha nem esmérik. Na, ide süss! Ez a fa­rokrész itt lent a Tűzföld. Így hívják, pedig a leghidegebb vidéke Amerikának.

– Hát miért hívják akkor így?

– Mert Vulcanus szünet nélkül tevékenykedik benne. Hol izzó kő, majd forró szökővíz formájában mutatkozik. A fejér emberek közül itt látott Antonio Pigafetta, a Magellánus kapitánya először penguint. Vadlibának nevezte. Emberei lőttek néhányat, s vastag tollazatát egyszerűbb volt lenyúzni, mint megpörzsölni. Mert jól ki van prémezve az a jószág a zord időjárás ellen.

– Penguin? Az milyen szerzet?

– Röpülni nem tudó tömzsi madár. A szárazulaton nehézkesen mozog. Viszont jól úszik, különösen a víz alatt. Rövid kis szár­nyai­val mint uszonnyal hajtja magát. Úgy hozza fel a halakat, melyek táplálják. Hasa fejér mellény, háta fekete kanonok­kö­peny. Hangja rikácsoló, amúgy ártatlan állat. Miképp a nemzet­gyűlés tagjai, csoportokba verődik, úgy kiabál. Linnétől tudjuk, hogy külön fajzatot alkot a madárnemzetségben, a libához több köze nincsen, mint a túzokhoz. A Magellánus volt különben, aki először körbehajózta a Földet. Azaz, pontosabban ő nem hajóz­hatta körbe, mert a Fülöp-szigeteken, miután valamely sziget la­kóit megtérítette, s egy másikon is kitűzte a keresztet, ott a benn­szülöttek levágták egy tucat emberével együtt. Ha most tovább haladunk északra, a patagónok földjére kerülünk. Patagón annyit tesz, hogy nagylábú. Pedig itt élnek a legkisebb emberek a vilá­gon.

– Hát a legnagyobb lábon?

– Hogy is ne. A kis ember soha nem élhet nagy lábon. Akik valamikor e vidékre érkeztek, óriások lehettek. Nincs már semmi belőlük, csak a hatalmas talpnyomaik.

– És itt mi van?

– Végtelen pusztaság, ahol tízannyi marhanyájat terelnek, mint egész Magyarországon.

– Nohát, mennyi mindent tud, pedig csak poéta.

Csönd nehezedett a szobára.

– Ne haragudj meg reá Mihály, ő a legfiatalabb közülünk – mondta József. – Az esze is néki a legrövidebb.

Csokonai Vitéz Mihály nem haragudott.

– Hát azt tudjátok-e, hogy magyar ember fedezte fel Amerikát? – kérdezte.

Sem Pap József, sem Erős Gábor, sem Pethes Dávid nem tudta.

– Mi csak rézmetszők vagyunk, nem poéták – jegyezte meg Dá­vid.

– A normannusok egykor a tenger felől csakúgy uralták Euró­pát, mint a magyarok a szárazföld belsején. Egyik vezérük, Vörös Erik, Norvégiában, ahol ugyanolyan meredek, keskeny völgyek szeldelik a tengerpartot, mint Patagóniában, gyilkosság bűnébe keveredett. Mert vitéz, egyenes szavú emberek közt élt, kik a rá­galmat, sértést is helyben torolták meg, s leginkább karddal. Erik nemzetsége tagjaival és a hozzá csatlakozókkal elhajózott hát Nyu­gatra. Az országban, melyre megérkeztek, éppen sarjadtak a mezők. Erik elnevezte Grönlandnak, amely normannul Zöld­földet tesz. Azt a vidéket az év nagy részében különben hó és jég borítja. Erik fia, Leif, amikor felnövekedett, maga is fel akart fedezni egy országot, és négy drakarral továbbindult Nyugatnak. Három hétnél is többet hajóztak nyitott, törékeny hajóikon, és már erőikkel elkészültek, élelmükből is kifogytak, mikor az egyik harcos, Tyrker felkiáltott: „Föld!” Amerikát Vinlandnak, azaz Szőlőföldnek nevezték el, mert ott szőlőt találtak. Mármost, a sör­issza normannok aligha ismerhették fel a szőlőt. Ráadásul az eddákban fennmaradt, hogy a növevényre nem más, mint Tyrker bukkant reá. Tyrker, azaz Türker. A magyarokat akkoriban tür­kök­nek hívták.

Na, erre előkerült a féltve őrzött butélia, benne a tokaji borral. Csokonai úr szavát még jobban megoldotta a bor:

  Tölts bort, leányka, tölts bort;
Kedvellem a piros bort,
Mely a sirászi hegynek
Boldog kövén tenyészik.
Nincs több bor e világon,
Nincs több ehhez hasonló;
Setét ez és aranyszín, – 
Szívem kinyílik ettől,
Öröm pezseg szememben…

– Hát, micsoda leányka lehet az a bortöltő? – lelkendezett Dá­vid, orcáján az ital pírjával.

– Háfiz a női szépségről a következőket tartotta – válaszolta a professzor úr. – Négy dolognak feketének kell lenni a nőknél: a hajnak, a szempillának, a szemöldöknek és a szembogaraknak. Négynek fejérnek: a kéznek, a szem tengerének, a fogaknak és a bőrnek. Négynek vörösnek: az ajkaknak, a nyelvnek, az orcáknak és a foghúsnak. Négynek gömbölyűnek: a fejnek, az előkarnak, a lábikráknak és a nyaknak. Négynek hosszúnak: a deréknek, az ujjaknak, a karoknak és a lábszáraknak. Négynek szélesnek: a hom­loknak, a mellnek, a csípőnek és a szemeknek. Négynek finomnak: a szemöldöknek, az orrnak, a bőrnek és az ajkaknak. Négynek kicsinek: a fülnek, a kebelnek, a kezeknek, a lábaknak.

Csend ereszkedett a szobára. A butélia újra körbement.

– Hát a furfangos paraszt történetét a fináncokkal ismeri-e ke­gyelmed? – kezdte Dávid. – Rest volt megforgatni a kukoricáját. Kihívta hát a fináncokat, hogy valaki dohányt tett a kukoricája alá. Azok aztán alaposan megfordították a kukoricát!

– És amikor én a királynak írtam levelet?

Hatalmas nevetés tört ki. Csokonai úrnál köhögésbe fulladt.

– Ilyen jó tréfát még soha nem hallottunk – mondta Gábor.

– Igaz volt – fordította komolyra a szót a professzor úr.

– De hát hogy jutott arra, hogy a királynak írjon? – kérdezte Jó­zsef.

– Volt egyszer egy Diétai Magyar Múzsa című folyóirat – mondta Csokonai Vitéz Mihály. – Én jelentettem meg. Minden azzal kez­dődött, hogy szégyenletes kollégiumi pöröm után, melyről talán ti is hallhattatok valamit, Patakra indultam jogot tanulni. Csak nyűglődtem az ottani világban. Ahhoz a helyhez képest Deb­re­cen egész London. Patakon az értelem és a józan okosság minden lépésében nagyot nyög, az ízlés porban és szennyben hever. A szív az iccéig határozódik. Az én ifjúságom purgatóriumává lett Patak s a benne uralkodó démon, a magyar jus. Boldogak azok, akik vagy emberi filozófiát nem tanulnak, és a honi jogra adják magokat, vagy a filozófiát emberi módra tanulhatták meg, és nem voltak kénytelenek jogot tanulni. Mihelyt a természeten túlmegyünk, minden szentség és igazság mellett bolondok ma­radunk. A természet az isten, aki minket teremtett, aki nékünk törvényt adott, és aki, míg az ő szabási mellett maradunk, bol­do­gít. Mihelyt vagy kívüle, vagy felette keressük a Valóságot, fáj­dal­masan megbüntet. Mind balgatagság az oly tanulmány, amely a természet korlátján túlragad, sőt amelyik a természetben keresi a természetet, az is bolond, mint minden curiosa fizika. Fogjunk kezet, boldogabb halandók, egymással a barátság s az emberiség felséges oltára előtt, szeressük egymást, míg a megigézett halan­dók a tőlük épült mennyei Jeruzsálem kapuin kocogtatnak, s Isten fiává fogadván magokat, elfelejtkeznek arról, hogy ők emberek. Azokat a kősziklákat jártam tehát, ahol Ovidiustól fogva sok poéta hajót tört, és amelyekről vagy a jó jurista, vagy a jó poéta irányába tértek, minthogy a kettő nehezen állhat meg együtt. Bölcs törvénymagyarázóink és okos törvénytevőink ugyan jó számmal találtattak, de igaz, tiszta ízű poétáink száma felette igen kicsiny volt. II. József uralkodásának vége felé ugyan né­hány szebb lélek által felserkentek hazánkban mély álmukból a tudományok, de úgy látszik, valami titkos erő őket meg­ópiu­mozta. II. Leopold rövid országlása alatt az arany idő nemzeti literatúránkra nézve bé is állott, el is múlt. Azolta a jó igyekezetek vagy ledűltek, vagy lábra sem állhattak, aligha sok jót remélhet a következő emberi nemzedék. A hazát egy különös meg­zsib­ba­dásban látom. Vajha kinyúlna egy dajkálkodó kéz s ébresztő bal­zsamot hintene bágyasztó tagjaira. Igyekezzünk, mert az idők édes hazánk literaturájának szomorú végével fenyegetnek. Félő, hogy míg mi szunnyadozunk, elenyészik a magyar nyelv minden díszével, nem lesz, aki azon beszéljen, és a jövendő századokban úgy fogják a magyar nyelvet feltalálni, mint mi az ezer esztendeje virágzott kelták nyelvét, és legjobb íróinkról is csak úgy fognak emlékezni, mint most a nagy Ossziánról.

A rézmetszők olyan csöndben figyelték férfias, ám az „r” han­gokat valamelyes lágysággal ejtő hangját, mint egykor mi, a tanít­ványai. Még Dávid is abbahagyta a rajzolást.

– Amikor Werbőczyben odaértem – mondta Csokonai Vitéz Mi­hály –, „ha a méneses lovak az ötven számot meg nem haladják, egyenlően osztatnak fel az özvegy és gyermekek közt, ha pedig több számból állanak, csak a gyermekeket illetik”, odahagytam. Többé a magyar törvény tanulására senki, még Puky István ba­rátom sem bírhatott reá. A drága Kövy Sándor professzoromtól nyert bizonyítvánnyal tehát nekiindultam Magyarországnak, s néhány személyes esmérősöm meglátogatása után felkerestem, na kit? Pálóczy Horváth Ádám urat, nemzetünk nagy poétáját. Tőle hallottam, hogy Pozsonyba országgyűlést hívott össze Ferenc király. Három dolog világosodott meg előttem. Pro primo, ott lesz nemzetünk színe java – éspedig évekig. Pro secundo, midőn fényes szomszédunk szólít, nem élhetünk úgy, mintha a Cas­pium partjain sátoroznánk – nemzetes urainknak és hölgyeiknek értékes olvasnivalót kell kínálni. Pro tercio, a folyóiratcsinálás ideája más fejből aligha pattanhatott ki, mert az újságok még nem hozták a hírt. Szaladtam tehát Pozsonyba, hogy idejében mindent előkészíthessek. Hát már, ahogy megérkeztem, megdobogott a szívem. Ez bizony világváros. Emeletes paloták, karcsú tornyú templomok, széles, kövezett utcák. Mindenki németül beszél. A nézelődésre azonban alig jutott idő. Rögtön tárgyalásba kellett bocsátkoznom a nyomdásszal. Elmondtam Wéber Simon Péter uramnak, hogy mire készülök, és ez bizony néki is, nékem is javunkra szolgál majd. A nyomdász azonban úgy vélte, hogy a ma­gyar urak verseket nem igen olvasnak, nyomtassunk inkább ka­lendáriumot. Micsoda beszéd, méltatlankodtam, én poéta va­gyok, nem asztrológus. Én nem kuglófarcú polgárleánykákhoz szólok, hanem keselyűk, sasok, oroszlánok ivadékaihoz – Árpád véreihez. Azoknak utódaihoz, akik megfutamították Zalánt, nyi­laik­tól reszketett egész Európa, s akik elől fegyverét, páncélját eldobva menekült a német, mely okán Pannónia középtájának hegyeit ma is Vértesnek hívják. Azok ivadékaihoz, akik bevették Horvátországot, akiknek a szava Varsótól Tirgovistéig, majd Ro­gautól Radkersburgig magyarul csendülhetett, és meghajtotta magát mind, aki hallotta e szót. Azokhoz, akiknek ősei akkora diadalt arattak a török felett Nándorfejérvárnál, hogy delente ma is értük zendít harangot a világ. Azoknak, akiknek elei le­verték a Fekete sereget, Dózsa György kereszteseit és Mohácsnál utolsó csepp vérüket áldozták a hazáért. Kik vitézi nevet méltán ér­dem­lenek. Mennyi sok veszéllyel, ínséggel, rettenettel dacoltak hajda­nában. Árva hazánkra rontó megannyi seregnek, veszedelemnek, rabló hordának szegzettek lándzsát, nehogy hazánkat földig ra­bolják, s népét gyermekinkkel együtt bilincsre hányják! Akik, ha kell, fejet hajtanak töröknek, németnek, protestálnak és reka­toli­zálnak, mert ez országot Werbőczy szerint mindenképp meg­őrzik. A fagyos sark alatt fekvő Szibéria, a marokkói forró partok s Barbária, kelet és nyugat határitól fogva harcosaink érdemit zengedezi. Micsoda herosok állnak sort a királyi érdem fényes templomában!

A professzor úr nekilendülésében csak nagy sokára vehette észre a felé nyújtott butéliát. Mohón belekortyolt, úgy folytatta:

– Kezükben olajág, babér a fejükön, elterjedt felséges neveik szerteszárnyalnak; előbb borul le a pór semmint kimondaná őket. Mennyei fény ragyog körülöttük, minden királynak tükrei ők. Sőt, mint tükörbe a fáklyával világítót, homályosítják el a föld legdicsőbb cézárait. Tetteik gyémántra metszve fénylenek, pom­páznak, mint első nagyságú csillagok. Legfőképp mégis tüzes paripákon láthatni őket, melyek aranyzablája egy-egy falu ára. Gavallér minden nemzet között terem, de egynek sincs oly mél­tósága, mint aminőt a mi leventéinknek az arany paszománttal kihányt zöld mente és az ázsiai veres nadrág ad. Bal kezük pihen a kard markolatán, jobbjukban a bojtos gyeplő, és úgy ülnek ők a selyemposztós nyeregben, hogy csak a nyusztos kalpagjuk bog­lárjába tűzött kócsagtollak mozdulnak, almás dereseik bárhogy rúgkapáljanak, ágaskodjanak. Ám ha düh szikrázik fel szemeik­ben, és megindul e rettentő ármádia, iszonytató lármája, terhes dübörgése megrengeti a földet. S már Mars tágas mezejére ki­száll­nak a seregek. Rohan a felkent vérében ázott francia cső­cse­lék, a rárontó, veresen párázó görbe vasakkal nem szem­be­sül­het. A magyar, kinek mily vitéz tűz szikrázik ki szeméből, ím büszke lován villám módjára kipattan. Kardján halál ül, rémület előtte, nyolc öldöklés kíséri nyomát; tarka kokárdák, fríg sapkák hever­nek lova patái alatt a porban. Mint mikor a haragos felhőknek terhét öléből a rohanó zápor széllel, dörgéssel elejti vadul, és jég­gel a tarka mezőket lerontja, s a veres pipacsok fejeit mind széj­jeltiporja, így dörög a vér mezején, így tördeli a vérszín sapkás kaponyákat szkíta vitézünk. A császár és király is kívánná e hadi diadalt, még akár a magyar insurrectióét is, semmint az ellenség Bécs alatt tábort üssön, ezért a rendeket összehívta. A modern hadviselés legfőképp szakszerű kiképzésű gyalogosokat igényel, úgymint pénzt és parasztot. A Bellona oltárán magát már fel nem áldozható magyar nemesember tehát kénytelen lesz hasonlóvá válni az európai rangjabéliekhez, s magát literaturában és filozó­fiában kimívelni, az uralkodó eszmei irányzatokról tájékozódni. Ezért jöttem én Pozsonyba.

Wéber uram végül ráállt a nyomtatásra, de előleget akart kérni. Ennek bizony nem örültem, mert ha még nem szőtte is be erszé­nyemet oly merevül a pók, mint a derék Catullusét, nem dúskál­tam a rénes forintokban. Hanem, ahogy tovább fejtettük a szót, kiderült, hogy nyomdászuram maga is foglalatoskodik a poé­zissel. Mi több, még egy kantátát is írt azokhoz a nemesekhez, akiknek általam csupán kalendáriumot utalt volna. Meg is mu­tatta. Serkentés a magyar nemesekhez – e címet adta néki. Zenét is csináltatott hozzá, csak hát a nagy mű – németül íródott. A helye is meglenne a Pressburger Zeitungban, de hát németül mégsem maradhat, amikor úgy hírlik, maga a német király is magyarul készül felolvastatni beszédét a rendekhez. Így azután én meg­fordítottam a kantátáját magyarra, ő pedig kinyomtatta a Diétai Magyar Múzsát hitelbe. Hanem hát a mostani világban úr, nem úr, nemes, nem nemes, vadász, kulcsár, kasznár, ispán, számtartó, tiszttartó, lokáj, kukta, fellejtár, iródeák, patvarista, cancellista, concipista, hofmester, frizőr, öltöztető, vetkeztető, agár, vizsla, kopó, minden, a mi csak úr vagy úri vagy magyar, csak a zsi­nór­ral kihányt nadrágra, meg a süvegbe tűzött kócsagfarktoll bok­ré­tára ügyel. Ha láttátok volna, hogy milyen forgással lógott osztán a sok üres főkön, mint az elszáradt tököcskén az elszáradt, de még le nem hullott virág. Az volt a legderekabb hazafi, akinek leghoszabb s legvastagabb bokrétája volt. Egyszóval, nemes ma­gyar uraink december tizedikére megszavazták a hadi segélyt, s az országgyűlés feloszlott. A kócsagtollak hazaszállottak. Én pedig ott maradtam a Diétai Magyar Múzsa eladatlan példá­nyai­val. Végül még arra gondoltam, hogy talán a magyaroknál na­gyobb hazafi még a német király is. Így írtam hozzá levelet Po­zsonyból, hétszázkilencvenhat december huszon­kilencedikén, hátha méltóztatik legnyájasabb jóindulatában kiutalni az oly nagy birodalomból egy kis földecskét, amit saját kezemmel mí­velhetek, ami engem a sorstól és emberektől elfedez, ahol el­időz­hetnék az ártatlan Múzsákkal.

XI.

– Királyok persze nem azért teremtődtek a földre, hogy segéljék népeiket, hanem, hogy uralkodjanak rajtuk, de főképp meg­élje­nek adójukból – mondta ezernyolcszáznégy decemberében Cso­konai Vitéz Mihály Obernyik Józsefhez, Derecskére menet. – Ha egy új világot találtam volna, ott respublikát és Philadelphiát épí­tek magamnak, és mint Franklin, legalább ott eripio fulmen coelo sceptrumque tyrannis. De hát à la Robinson éltem egész életemben, alig néhány barát mellettem. Óh, áldott magánosság. Átkozott ma­gánosság. Leginkább magamban kellett feltalálnom a bará­tai­mat, jótevőimet, sőt az uramat, az Urat is. A könyvek, legtöbb időt velem töltő barátaim kézen fogva vezettek a természet szen­télyeibe. A könyvek nem gonoszak, mint az emberek, akiket a ha­szon vezet orruknál és kezüknél fogva. Olvasójok a pappal, a sze­génnyel, a gróffal, a királlyal egyaránt társalkodhat. Az emberek között a természeti originális egyenlőséget csak a könyv és a ko­porsó állítja helyre. De maga a természet és az ész is kime­rít­he­tetlen könyv, amelyből az ember holtig tanulhat. Soha annyi tehetségem nem volt, hogy könyvházam lehessen, mégis ráta­lál­tam, hogyan tökéletesíthetem a lelkem. Megütöm homlokom, s két Minerva pattan ki belőle, egy szűz, egy nyájas s még egy fegyveres Minerva. Reménylettem azt a boldog időszakaszt, amelyben a természet fel fogja emelni az ő mindenható szavát, és az emberek elhányván a kevély és fanatikus lélekkel felszedett mennyei pávatollakat, magok is mind emberek lesznek, érezni, gondolkodni és szeretni fognak.

Innen, a rézmetszőktől is mennem kellett tovább. Nem jött el Csokonai József borbélydoktor, hogy ápoljon, mint gyer­mek­ko­romban. Két hónapja már, mióta mind az orvosságokban, mind az élés módjában a legszorosabb rendet tartottam és követtem. Semmi eredménye. Legfőbb és minden külső-belső szereknél hasz­nálatosabb volna a hátgerinc végigdörgölése: de azt ma­gam­nak lehetetlen megcsinálnom, mással pedig nincs kivel tétetni. Ezután való dieteticum a nyugodalom volna, vagyis a csendesség: melyben sem itt, sem otthon nincs módom. Még egyszer meg akarom próbálni az orvosi tudomány erejét, mindent, amit előír, pontig végbeviszek, és ha akkor sem érzem semmi foganatját, életem nyakába vetem a gyeplőt, mindenre elkészülve, míg belő­lem a kevés életerő ki nem fogyatkozik.

De hová mehettem volna? Haza nem. Még nem. Míg az az estve nincsen tisztázva. Amikor befordult hozzánk az új lelkész, akihez – talán mert őnéki is Diószegi volt a neve – édesanyám szokatlan bizodalommal volt. Magam is kedveltem a tiszteletest, Fazekas Mihály sógorát, akit még korábbról esmértem, úgy is mint jeles fűvészt. Kértem is a támogatását dr. Földi hagya­té­ká­nak kinyomtatásában, ha majd az özvegytől azt meg lehet sze­rezni. Diószegi Sámuelt magát is nagyon érdekelte e hagyaték, különösen annak növevénytani anyaga. Nagyra látó tervei között szerepelt, hogy Fazekas Mihállyal folytatják Földi Természeti his­tóriáját, melynek csupán első része, az állattan készült el. Földi vázlatai és szisztémája szerint akarták leírni és bemutatni a növe­vényeket is. Közben persze a Szilágyi-félék már sustorékolták, hogy nem isten szolgájának való a füvön való térdepelés. Dió­szegi nem sokat teketóriázott, mihelyst fülébe jutott a hír, egyenesen megkérdezte Szilágyitól, hogy szerinte a fű nem Isten teremt­ménye? A professzor sóbálvánnyá dermedt, mint Lót felesége. Lehet, hogy már ő is a pokol tüzét pillantotta meg, melyben örökké égni fog majd. Diószegi Sámuel ezt követően különösen kedvessé vált előttem. Ám azon mégis megdöbbentem, amit a poétai lakból a házba igyekezve meghallottam:

„Tudja tiszteletes úr, hogy a szegény férjem halála utáni körül­mények igen nagy szükségbe döntöttek bennünket. Megmaradt pénzemen épp hogy meg tudtam vásárolni ezt a Darabos utcai házat a hozzávaló kerttel. Maradt még tizenkilenc és fél ölnyi föld Ondódon és harmadfél kapa Hatvani-utcai szőlő. Földeimet ré­szesedésre kiadva míveltetem, magam is sorkosztoltatással meg fonással, hímzéssel foglalkozván valami kis pénzecskét meg­ta­ka­ríthattam, melyet Mihály és József fiaimra kívánok hagyni…”

Visszatántorodtam a múzeumomba. Miért mesélte édesanyám mindezt egy idegen embernek? Nékem soha nem beszélt a gaz­dálkodásról, a megtakarításáról. És mit gondolhatott az a másik magában, hogy járt egy olyan házban, ahol csak ődöng a férfi, s az anyja keresi a pénzt? Vagy nem is a lelkésznek szólt mindez, hanem nékem? Lám, itt mindenki teszi a dolgát, csak én, az in­gyenélő, a lucifuga, a Diogenes élem világom, s még sajnáltatom is magamat? Halljam meg végre és tegyek valamit a sorsomért, mint a tisztességes emberek. Hogy én beteg vagyok, ha kisebb tárgyat emelek is, már hörgök, és fogytán fogy az erőm, és lassan elsorvadok, az nem számít? Csak dolgozzak, ha van tennivaló, lesz oda egészség is. Hiszen ezen a szorgalmatos, hitbuzgó vilá­gon mindenre megvan a kész válasz. Arra is, amit még meg sem kérdeztek. Holnap tán maga a tiszteletes fog jelentkezni, hogy beajánljon egy szegényházba? Micsoda lehetetlenség, micsoda szé­gyen. Azonnal csomagolni kezdtem. El innen, el! De hová? Valahová, ahol tudvalevően bért fizetek a lakásért. A rézmetsző deákok szállására!

Vagy csak elképzeltem mindezt?

Most, hogy a metszők seniora külföldre indult, leginkább az egykori iskolatárshoz, Obernyik Józsefhez mehettem, aki rólam oly részvéttel emlékezett. Megkértem hát, ne sajnáljon egy vagy két hétre kvártélyt adni magánál! Sőt, tőle még azt a szívességet is elvárhattam – amelyet egy Rhédeytől sem –, hogy mivel a téli hideg az én nyavalyám declaratus ellensége, ha lehet, akkor egy jó, betegnek való üléssel, legalábbis egy ernyős szekeret küldjön értem. S látod, a derecskei rektor teljesítette e kérést. Meghatódva kapaszkodtam fel a szekérre. A kocsis gondosan bundába takart. Gyöngéd ember, ritka az ilyen manapság. A lovat is inkább kér­leli, semmint hajtja. Pedig szegény pára küszködik a kocsival a hóban. Lassan is haladunk. Szán kellene ide. Mint tizenegy éve a karácsony előtti legációban Karcagon. A derék jegyzőhöz, Varró Jánoshoz kvártélyoztak be. Mégoly jó dolgom soha nem volt. Mintha egy varázsütésre eltűnt volna a kollégiumi bezárt­ság, a szigorú napirend, Szilágyi doktor.

„Igyék még egy pohár bort a professzor úr! Vegyen a kol­bász­ból is, ne csak a káposztából!” – bátorított folyvást a házigazda.

„Hát a mézes süteményt már megveti kend?” – unszolt a fele­sége. Aztán addig kínáltak, meg töltögették a poharamat, hogy majd az asztalnál el nem aludtam. Aznap éjjel persze szó sem lehetett a Múzsák látogatásáról. De mit is bántam a puha, meleg dunyha alatt? Másnap első dolgunk volt jól bereggelizni. Forró csokoládét adtak fel omlós kuglóffal.

„Asszonyi kedv” – méltatlankodott Varró uram, azzal egy szép szál kolbász után nézett, a cseléddel meg forralt bort főze­tett. Ami a borból maradt, azt a kotyogókba széjjeltöltötték. Én is kaptam egy fáin kulacsocskát.

„De hát minek ez? – érdeklődtem. – A gyülekezet előtt még­sem húzhatom meg.” Merthogy végül is az ünnepi szentbeszéd elmondásának kellett a legációban megelőznie az adomány­gyűj­tést.

„Egyet se törődjön vele a professzor úr – legyintett a jegyző. – Hol még az istentisztelet? Előtte elszánkázunk Kunmadarasra.”

Hamarosan vidám csilingeléssel megérkezett egy szán, amely­re már jó néhányan felkapaszkodtak. Épp csak a jegyzőnek szo­ríthattak helyet az ülésen. Én a szán hátsó keresztrúdjára léptem fel. Persze, mit bántam egy ilyen társaságban. Azért igyekeztem biztos fogódzót keresni. A hajtó nem kímélte a lovakat. A meg­elevenedő szélben néha úgy tűnt, mintha repülnénk. A szán hir­telen buckára futott, én pedig néhány pillanatig valóban repül­tem. Kétszer meghemperedtem a hóban. Mire felkászálódtam, a szán már messze járt. Senki nem vette észre, hogy lemaradtam. Didergés járt át. Elővettem a kulacsomat, és jól meghúztam. Meg­melegedett a vérem. Rögvest eszembe jutott a gyülekezet, amely ott várt a templomban. Mi lesz ebből? Tán még el is csaphatnak. Mire Karcagra beértem a nagy hóban, Varró Jánosék Madarasról visszatérőben éppen beértek.

„Hát hová lett kegyelmed? – kérdezte a jegyző. – Kerestük min­denfelé, még a kulacsainkban is.”

A gyülekezetnek már csak a maradéka volt a templomban, a javát vissza kellett harangozni. Varró János azonban helyre tette a hibát.

„Pénzt már veszítettem el. Kulacsot is. Hanem egy egész pro­fesszort még soha nem” – mondta a jegyző.

Bátran léphettem hát az emelvényre. Elmondtam a könyörgést, és felnyitottam a könyvet. A jelzetnél rögtön olvasni is kezdtem: „Az ecettel…”

Ecettel. Az a selma nótárius kicserélte a Bibliát valami sza­kács­könyvre. Ott kuncogott az első sorban. Fiat voluntas tua!

„Az ecettel megitatott Jézus Krisztus lehajtván fejét, ekképp sóhajta: »elvégeztetett.« A templom kárpitja meghasadt. Menny dörgött. Villám zuhant a földre. Megnyíltak az égi vizek csator­nái. A patakok kiléptek medrükből. A legöregebbek sem emlé­keztek ilyen áradásra. De vajon tényleg elvégeztetett? És te, ki így érzed tulajdon lételed, ki önnön erődet vizsgálod, te, ki esmérni tudod sok ezer dolog formáját, számát, nagyságát; ítélni is mersz, te, kinek nem elég ez a megteremtett levegő, víz, föld, ég, hanem magad körül építesz új világot, majmolván a munkás Min­den­hatóságot; te, ki által mozgok, növök és dolgozom, eszmélek, ítélek, vágyom, gondolkozom, örvendek, búsulok, reménylek és félek, te csuda valóság, belém szállott lélek, e pormakhina igaz­gatója, teremtett istene e kis planétának, szállj magadba, nézd meg öntermészetedet! Meríts erőt abból s fejtsd meg létedet. Tudom, hogy létedet nem lehet tagadnom, sem hogy nem vagy test. Miért vitatja hát oly sok gondolatlan, hogy ami meg nem tud halni, halhatatlan? Úgy van! Mert csak ott győz a lerontó halál, ahol megosztható részecskékre lel. Amelyeket külön szedvén vas ujjával, egyesíti önnön elementumával. Elront ugyan jeles makhi­nákat, de mindent új képre s új életre bont el. Ő a természet se­gédje s szolgája. Általa forog a mindenség karikája, de a legkisebb rész sem veszhet el keze alól. Bont, egyszersmind számot ad min­den részecskéről. Mert aki e mindent semmiből alkotta, a meg­sem­misítést magának tartotta. Nem halhatsz hát te meg, óh ne­mes valóság, hacsak maga egykor a mindenhatóság, ki akart és véled közlötte lételét, lángodra nem fújja a semmiség szelét. De egy bölcs Istenről azt állítni vétek (sőt, hogy említem is, tán azzal is vétek), hogy ő egy, a maga képére formált, nemes valóságot csak azért teremtett, hogy a bú, baj közül semmi ne hiányozzék, s önnön leheletét mintegy visszaszíja. Emberek jó Atyja! Tudjuk valójában, hogy egész mivoltunk por s árnyék. Amit adtál is, azt sem érdemeljük. Úgy van! Hatalmadat rettegve tiszteljük. De te, óh jóságnak kútfeje s tengere, ki áldásaidban minket részeltettél, örvendhetsz-e egykor, hogy halált mennydörögj egy hal­hatat­lan­nak? Hogy aki áldhatná felséges nevedet, elvesszen, átkozván a lételt s tégedet? A bölcső és sír közt mordon ténferegjen az em­ber? A megholtak közül ne említsen senki? Óh nem! Nincs becse­sebb javunk az életnél, és te oly kegyetlen soha nem lehetsz, hogy e legfőbb jónktól, vágyainktól megfosztanál minket.

Igazság Istene, jók s rosszak bírája! Ki előtt bevall mindent az esztendők szája, ki tiszta jobboddal tartod a mérséklő fontot, hogy vonhatsz a sír szélén örök határt, ha addig oly ritkán fizetsz méltó árat? Ha azok, kik sújtó pálcádtól nem félnek, veretlen ma­radnak, sőt, még vígadnak, és ki a virtus pusztáján bolyong, sír, szenved s a Gonosz körme közt fuldoklik?”

Varró János házánál azután megint csak állt a vigalom.

„Hát, miképp tudta praeceptor uram feltalálni magát ott a szó­széken? – érdeklődött a jegyző. – Én bizony ott sültem volna.”

„Na, csak azzal a természetességgel, amellyel engemet nótá­rius uram ott tudott hagyni a hóban.”

S már mondtam is az alkalmatosságra írt verset:

Hát öszveüt egy nagy rög a szánka-talppal,
S a szánka a notár úr házának talpal.
Előbb mint egy laptát, a szánról fel-ejtett,
Azután leejtett, s a földön felejtett…
De ha kérdik – ki volt – ki ezt írta Varró
Úrnak, így értse meg: egy szegény vers-varró…

* * *

Derecskén a körülmények javultak, melegebb volt itt, és nagyobb csend mint a Darabos utcai házban, vagy a rézmetszők szállásán. Csak egyvalami nem javult – a professzor úr állapota. Dávid ké­sőbb könnyek között adta át nekem a levelet, amelyet Csokonai Vitéz Mihály Derecskéről írt nekik:

Magatok is tudjátok, édes, jó barátim, hogy én a hálálkodás felől igen csekély ítélettel vagyok. Tudom én a hálálkodás esméretes sza­vait, régen feszes formába öntött szentenciáit gyakorlom is, de csak ott, ahonnan való megválásom nagyon historice esik. Én, ha szám­ki­vetésbe küldődném, talán az anyámtól búcsúznám legkevesebb szókkal, sőt, éppen némán. Ez a – nem annyira princípiumom, mint érzésem módja okozta, hogy tőletek oly stoice láttattam meg­válni. De amire csakugyan azért is kellett még erőlködnöm, hogy egyébaránt is nagyon elgyengült természetemnek legkisebb rést is ne nyissak, nehogy kirohanjon, és kevés erejét is hasztalanul el­vesz­tegesse.

  Most már reggeli hét órakor ülvén íróasztalomhoz, talán hig­gadt magánosságomban efféléktől nem tarthatok. De még így is csak kímélnem az erős kifejezésektől és hosszas előadásoktól ma­gamat. Mert én egyedül is reá tudok a búsulásra fanyalodni, kivált most is a szomorú képektől nagyon nehezen válok meg.

  Köszönöm tehát irántam mindnyájatoktól, sőt mintegy ver­senyt mutatott barátságotokat, mely noha mindenkor édes vala nékem, de édesebbnek sohasem éreztem, mint most, amidőn keresz­tül­futván elmémmel az elmúltakat, előttem állanak ama sok kedves órák és napok, melyek többé nem fogják tűrhetőbbé tenni komor hazámban való remetelakásomat.

  Bocsássatok meg, ha erőtlenségem miatt mostanában vagy ré­gebben olyat szólhattam, vagy cselekedhettem, ami a barátságnak valamelyik tisztelt törvénye ellen lehetett. Szívem mentse ki azt előttetek, amelynek hasonló szándéka sohasem volt. A hibát ne tegyétek egy helybe a gazsággal.

  Minthogy pedig nékem az én világban lévő fekvésem semmibe, amivel boldogságtokat segélhetném, módot nem adott, az egy kí­vánságommal óhajtalak benneteket boldogságtok célja felé moz­dítani, s minden szerencsés lépésteket a magaménak vélvén, részt veszek az azon való örömben, és ezt az én szíves érzésemet tartsátok néminemű világi vagyonotoknak.

  Hej, barátom, mely nehezen esett ez nékem, mikor már nem volt pénzetek összeszerzéséhez reménységem; s mely igen örültem, hogy a nagyját, ha mind keservesen is, egybecsinálhattam. – Ti nem azt érdemlitek éntőlem, hogy a világra való kiindulástokban hátra­ma­radást csináljak, de magatok tudjátok, hogy engem is a pénz bejö­vetele iránt mindenünnen megcsalt a reménység és várakozás: azon­ban azt is tudjátok, mely szomorú környülállások között va­gyok hosszas nyavalyám miatt. – Megengedtek tehát, úgy remény­lem, hogy aprólékos adósságaimmal még későbbre maradok. – Én azt magam sem tudom mennyi, és ez okon kérlek, küldjétek ki most a summáját, hozzátévén a négy gyékényszéknek az árát is. Re­ménylem, csak adódik nékem is majd módom, és azt lefizethetem oda, ahová írástokban kívánjátok. Mit írjak még? Írhatnám még, hogy sokkal rosszabbul vagyok, mint voltam; – a lábom nem bír, nem eszem, amit eszem is, kihányom; hogy a köhögés szakadatlan rajtam, és tíz grádussal erőszakosabb s a többi.

  De az effélékkel minek terheljelek; ha meggyógyulok, megírom, ha meghalok, leszen tán ki megírja: Isten hozzátok! Ne szűnjetek meg szeretni, aki titeket halálig fog szeretni.

– Nagy esemény előtt állok – mesélte izgatottan álmát a De­recs­kéről hazatért Csokonai úr. – Összegyűjtött munkáim kiadása alkalmából a vármegyeházán összegyűlnek a nemes támogatók. Korán kell feküdnöm, nehogy elaludjam az eseményt. Még ágyam­ban pihenek, amikor reggel a házunkban mozgolódás támad. Édesanyám fogadja az érkezőket. „Hát nem a megye­há­zán…?” – kérdezi. „Úgy gondoltuk, illendőbb a házánál tisz­te­legni a professzor úrnak” – feleli reá Festetics gróf. És már özön­lenek is be a nagyurak a házba – és a szobába, ahol alszom. Azaz­hogy feszengek a pokróc alatt. Fel sem merem nyitni a sze­memet. És elkezdődnek a beszédek. Elsőnek Széchényi szól. A nem­zeti mívelődés jelentőségéről beszél. Hogy a nemzet könyvtárában csak a legkiválóbbak kaphatnak helyet. Nem holmi kiszolgált tit­károknak, famulusoknak, különbféle tollrágóknak találtak itt új hivatalt. A nemzet könyvtárának nem kevesebbet, mint méltó­sá­gát kell visszaadnia a nemzetnek, melyet Árpád, de különösen a Hunyadiak óta oly hiába keres. E méltóság letéteményese csak a legnagyobb költő lehet – Csokonai Vitéz Mihály! Festetics a hadi oskola jelentőségét hangsúlyozza. Mint kiemeli, még annál is fontosabb, hogy a nemzetnek oskolája legyen de legalább is Somogynak gimnáziuma. Ahová nem harmincöt, de három­száz­ötven deák fog járhatni a következő tanesztendőben. Nem lehet ily jeles és fontos intézmény vezetését akárkire is bízhatni. A fő­igazgatói tisztre ki más volna alkalmasabb, mint a legjelesebb professzor, Csokonai Vitéz Mihály. Aki már nem egyszer bizo­nyította – nehéz körülmények, személyét ért alantas támadások közepette is –, hogy egyedül alkalmas e pozícióra. Nem bírom to­vább. Kikelek az ágyból és a fal mellett a szekrényhez osonok. Felveszem a mentémet. Végre illendően a közönség elébe lépek – és senki sem vesz észre. Elhangzik még néhány beszéd. A fő­ispán, a megyés püspök, a bíró. Azután a nagyurak szövetséget tesznek a haza további virágoztatására. Kezet fognak egymással. És én ott állok szólásra készen. A vendégsereg nagy vivátozással kivonul. Édesanyám siet hozzám. „Fiam, fiam, jól aludtál?” – kérdi. „Ezek engem figyelemre sem méltattak” – rebegem. „Biz­tosan csak a hálóing miatt…” „Milyen hálóing, de hisz mente…” De amint végigpillantok magamon, csak a hálóinget látom. „Szi­lágyi professzor is itt volt?” – érdeklődöm csüggedten. Édes­any­jám szemlesütve mondja: „Bizony, igen. És halat lopott.” Vissza­zuttyanok az ágyra nevettemben. „Halat?” – kérdem. „Ha mon­dom. És Diogenes szeme láttára tartóztatták le, aki rárivallt, hogy mit csinált a nyomorult. Még ő szidalmazza, ahelyett hogy böl­cseletével vigasztalná, vágott vissza Szilágyi professzor. Ám Dio­genes hajthatatlan volt. Igenis, szidalmazlak, mert keveset loptál, mondta – ha sokat lopsz, akkor te csukathatnál másokat bör­tönbe.” Nevettemben az oldalamat fogom. Ekkor a professzor köze­ledik, fején az a jávorgím agancs, melyet a Tiszában találtak, s a könyvtár féltve őrzött kincse, mint a három őselefánt zápfog. A billegő hatalmas agancs alatt eltörpül az ember. Mögötte a könyvtáros deák, Nagy Sámuel aggodalmaskodva kérleli, adja vissza, ami a bibliotékába való. Szilágyi felröhög, és kiesik szá­já­ból a három elefántfog. Az agancs nagy roppanással, mint mikor rianás hasad, leválik a fejéről, és felemelkedik a belé kapaszkodó Nagy Sámuellel együtt. Szilágyi odaugrik hozzám, és a legutolsó szavakkal sérteget, mocskol. Mit sem törődöm vele. Odébb aka­rok állni, csak szabaduljak már e félkegyelműtől. Nem így Szi­lágyi. Jön velem, markolássza a dolmányomat, úgy mondja a magáét. „S embert ölt-e már a praeceptor úr? Tudja-e mi az íze annak? Ez pedig legközönségesebb dolga a világnak. Járkálunk a Nagyerdőn? Leszakasztjuk a virágokat? Úgy kell leszakasztani az emberfejeket. Hogy sugárban dőljön belőlük a vér. Hogy a dol­mány zsinórjait lehessen tisztítani! Ezeket, e!” És már rán­gat­ja, cibálja a dolmányomat. „Eltaposni az embereket, a nya­kuk­ra, a torkukra hágni – ez az élet. Mi végre akarnak bármit is? Majd mi megmondjuk nékik, mit akarjanak. S aki nem érti, azt kivág­juk, mint a kend Nagyerdejében a nyomorult fákat. Hallja, én tucatjával irtom ki az embereket. Nékem az kedves dolog. Ne legyen oly nagyra, hogy kend volt az egyik – még csak kicsa­pat­tam. De meg is fojtom, ne féljen, kend attól!” Nem bírom tovább, könyökömmel a professzor felé sújtok. De Fazekas Mihályt talá­lom el. Miközben bocsánatát kérem, barbarus indulat önt el Szi­lágyi iránt, aki menekülésre veszi a dolgot. Néhány lépéssel be­érem, ütni kezdem, ahol érem, az arcát, a tarkóját, a gyomrát, míg végül, mint a rongy, összeesik. Ekkor a vállamra dobom, úgy jele­nek meg a fársángi társaságban. „Ez a Vitéz már megint valami új tréfát eszelt ki” – mondja Varró János. „Pénzt már veszejtett el kegyelmed – felelem reá. – Kulacsot is. Hanem egy egész pro­fesszort – még soha nem.” Azzal ledobom a jegyző lába elébe pro­fesszor Piskárosi Szilágyi Gábor tetemét.

Mire a professzor úr a végére ért, Fazekas Mihályt találta az ágya mellett.

– Rájöttem, miért álmodtam én a múltkor Ruszándával – mondta a főhadnagy úr. – Az ő apjától hallottam először azt a történetet, amely mostanában nagyon foglalkoztat.

– Nem is említetted, hogy beszélsz románul – válaszolt Cso­konai Vitéz Mihály.

– Nem is igazán, csak amennyi ahhoz kell, hogy egy leánnyal enyeleghessünk, meg amit a latin alapján megérthet az ember. De ugyanezt a mesét egy csángó férfiútól is hallottam, akkor vilá­go­sodott meg jó néhány részlet, amely Micu elbeszélésekor sötétben maradt. De, fogózkodj meg, Mihály, Franciaországban is hallot­tam hasonlót, sőt egy változatát még Ámeli is esmérte.

– Mondd el hát a történetet, mely minden nemzet fiának ked­ves. Feltéve, ha nem oly hosszú, hogy a végét már nem érném meg.

– Volt egyszer egy asszony, aki a vásárra vitt egy ludat eladni. Találkozott egy úrral.

„Mennyit kérsz a lúdért, te asszony?” – kérdezte az úr.

„Háromszázat.”

„Bolond vagy?”

„Nem vagyok én bolond, de háromszázon alul nem adom.”

Hazament az asszony és elküldte a férjét a lúddal. Közben az úr ide-oda járkált a vásárban, de egyetlen ludat sem talált, ame­lyik kedvére való lett volna. Visszafelé jövet találkozott az em­ber­rel.

„Mennyit kérsz te ember, a lúdért?”

„Háromszázat.”

Lehúzott néki az úr három pofont, elvette tőle a ludat minden fizetség nélkül, felült a hintójára, s elhajtatott. Erre így szólt ez az ember:

„Három pofont adtál, uram, de hallja meg itt az egész vásár, hogy háromszor istenesen megverlek érte!”

Hazament az ember, s így szólt a feleségéhez:

„Te asszony, készíts útravalót, mert én megyek, hogy három­szor megverjem az urat.”

„Ne menj, te ember, mert börtönbe jutsz, ott majd megtalálod azt, amit keresel.”

„Megfogadtam, hát megyek.”

Veszi az ember a fűrészt, a fejszét meg a fúrót, s elindul. Egy faluban találkozik az úr feleségével.

„Hová mégy, bátya?”

„Munkát keresni indultam, szélmalmokat építő mester va­gyok, de csak három évre szegődöm.”

„Akkor maradj nálunk, mert a férjem meg akarja javíttatni a malmokat.”

„Jól van – azt mondja az ember –, maradok.”

Jött az úr, meg is egyeztek. Kapott az ember háromszáz pénzt, enni-innivalót, s elindultak még vagy harminc emberrel az er­dőre, hogy a malmokhoz fákat döntsenek. Miután kivágtak vagy hatvanat, így szólt az ember:

„Ezek jók, de gerendára is szükségünk van.”

Odahagyták az embereket, és elmentek ketten vagy fél mért­földre, hogy gerendára valót válasszanak. Egy helyt találtak is egy gerendának alkalmatos fát. Így szólt az ember az úrhoz:

„Ez a fa jó volna, ha átérnéd, mert ez a mértéke.”

Fogja magát az úr, átöleli a fát, de amikor átöleli, az ember nagy hirtelen összeköti egy kötéllel a kezét, betömi a száját, levet­kez­teti, s elővesz egy jó botot.

„Nos, uram, én vagyok az a ludas ember, akinek a vásár kö­ze­pén három pofont adtál!”

S ezzel verni kezdte, verte, amíg bele nem izzadt.

„Az egyik verést megkaptad. Hármat fogadtam, még kettő jár. Most elmegyek, maradj békével, de majd visszajövök, hogy a má­sik kettőt is megadjam.”

Besötétedett. Az emberek valamennyien hazatértek az erdőből, csak az úr nincs sehol. Másnap a felesége az embereket vissza­küldi az erdőbe, hogy keressék meg. Rá is találtak félholtan. Ágy­ba dugják, orvost hívnak hozzá.

Vagy egy héttel azután, hogy az urat mindenféle doktorok már kezelték, de folyvást rosszul volt, a ludas ember uras ruhába öltözött, s az utcán épp az úr ablaka előtt sétálgatott. Megpillantja az asszonyság az ablakból, s kérdi tőle:

„Az úr doktor?”

„Igen” – feleli az ember.

„Nem lenne jó meggyógyítani a férjemet, mert nagyon beteg?”

„Ugyan miért ne – feleli az ember –, hisz franciaországi doktor vagyok, mindenféle betegséghez értek.”

„Doktor úr – mondotta az asszony –, ha jól megorvosolja, három ezrest adok.”

„Jól van, asszonyság, meggyógyítom, de egy olyan szobában, ahol a beteggel csak magam vagyok. Asszonyságod maradjon tá­vol más szobában, hogy ne halljon semmit, az orvosságok szaga se legyen ártalmára.”

Odament a beteghez.

„Jó napot uram.”

„Jó napot, doktor úr.”

„Beteg vagy?”

„Igen.”

„Mi történt?”

„Elestem.”

„Jól van, majd meggyógyítalak.”

Fogja magát az ember, levetkőzteti, végzi a doktori teendőket, vizsgálgatja minden oldalról, majd hirtelen veszi a szőnyeg­po­roló pálcát, s jól elveri tetőtől talpig.

„Ez a második verés a lúdért! Még tartozom eggyel, s akkor el­számoltunk.”

Elment az asszonysághoz, átvette a fizetséget, és így szólt:

„Egy óráig nem szabad zavarni, mert most jobban érzi magát.”

Egy óra múlva megy az asszony, s kérdi:

„Most jobban vagy?”

„Hagyj békén – feleli az úr –, hisz ez nem orvos, hanem az a ludas ember. Úgy megvert, hogy majd megholtam; és még hátra­van egy verés, amivel tartozik.”

Látta az úr, hogy ott többé nem élhet. Fogta magát, eladta ab­ban a faluban minden vagyonát, s elköltözött. Miután mindenét előreküldte, maga is hintóra ült. Feltette a pénzesládáját, s maga mellé vett egy rakás katonát, hogy őrizzék az úton.

A ludas ember egyik szomszédjától kölcsönkért egy szép lovat.

„Szomszéd, add ide a lovad, hogy menjek s hozzak a ma­lom­ból vagy két mérce kukoricalisztet.”

„Menj csak, s hozzad” – mondta a szomszéd.

Elindult, az úton találkozott egy cigánylegénnyel.

Megszólította:

„Te legény, látod-e ezt a lovat?”

„Hogyne látnám” – felelte a cigány.

„Neked adom, ha annak az úrnak, aki itt fog hintóján el­ko­csikázni, odakiáltod, hogy te vagy a ludas ember.”

„Odakiáltom” – mondotta a cigánylegény.

„De vigyázz – tette még hozzá –, hogy ne akkor kiálts, amikor épp itt lesznek, hanem várj, amíg egy kissé eltávolodnak.”

A legény elment az úr mellett, s amikor úgy vélte, hogy már eléggé eltávolodott, elkiáltotta magát:

„Én vagyok a ludas ember!”

„Halljátok-e, hé, az ott a ludas ember. Utána, fogjátok meg!”

Utánavetik magukat a katonák, s nagyon nehezen meg is fog­ják. Közben azonban az ember hirtelen előjött az erdőből, oda­ment a hintóhoz, megrakta istenesen az urat, s elvette minden pénzét.

Nemsokára megérkeztek a katonák is a legénnyel.

„Hagyjátok békén – mondotta nékik az úr –, mert ez nem a ludas ember. Az már itt volt, újból megvert, s el is szaladt.”

Felmásztam egy szegre, itt a mese vége.

– Miért nem mesélted ezt eddig?

– Még dolgoztam rajta.

– Hát megírtad? S akkor miért nem mutattad?

– Úgy sem tetszett volna.

– Mert a haldoklónak már nem tetszik semmi.

– Ugyan, Mihály!

– Mi az, hogy ugyan? Mindenki ezt mondja mindenre. Nem kell több ugyan. Te tu­dod, mennyi időd van még?

– Ki tudja azt?

– Hogy mennyi, azt senki. Ám, hogy nekem semmi, azt én, Cso­konai Vitéz Mihály.

– Hát most éppen példának szántam a mesét, mert téged is tar­talak olyan legénynek, mint a ludas embert, aki ésszel-fortéllyal mindenen átverekszi magát, csak hogy a célját elérje.

– Volt idő, melyben az én dalom is vígan zengett a hegyekben, s magához csalta a nimfákat, a zefíreket, az ekhót. Tavasz, örök­nek látszó tavasz vonta fel sátorát körülöttem, alattam virágok nyíltak, felettem az ég mosolygott, paradicsom nyúlt el előttem, s annak a királynéja maga kínált az örömmel, az ifjúsággal, ön­nön magával. Tudtam érezni, tudtam boldog lenni, tudtam Lillát szeretni. Most, ah, nem tudok fájdalmimmal bírni! A setétség az én sétáló lugasom, és az én hajnalom az éjfél. Még a holdat sem tűrhetem, ha nagyon tiszta, inkább alszom addig nagyravágyó világánál. Most az én képzelődésem setét, mint az égaljai felhők, melyek a leszálló napot elnyelik. Az én zengésem bús, mint a tá­volról hallatszó mennydörgések, melyekre a Titán lovai hor­kol­nak. Gondolataim kacskaringós villámfarkok, melyek rövid fénye után még borzasztóbb az elsetétedés. Rettenetes csend fek­szi elpusztult világomat, mint a földindulástól összedőlt tartományt. Csak a megmosdott nap teheti jóltevő sugarával azt, ha olykor egy bágyadt pacsirta zendül meg, vagy egy bokros halvány viola keshed ki düledékeim magános oromzatán. Te holttestből raktál gátat az ellennek, mely vad táborral járt, mint az Auróra útján a sáska. S az átvergődőt a Rajnába aprítottad, minden csapással kevesebb lettél magad is. Én a Tátrát ekhóztattam, a búzatermő síkra ekhót kergettem, a vad Bakonyt sóhajtani, a nagy vizet jaj­gatózni tanítottam, s bárdosa lettem az Árpád örökének, s költe­ményem velem együtt fog sírba dűlni is. Nem lettünk volna jobb sorsra érdemesek? Most hát mi a cél?

– Az élet, a költészet, Mihály.

– A költészet? Te javíthatatlan vagy. Hadd kérjelek meg, vidd el ezt a néhány verset Szentgyörgyi doktornak, ki mostanában or­vosol, egyébbel nem szolgálhatok. Mondd néki, hogy ha idejében elindul, még életben talál.

Fazekas Mihály úr már kiment az ajtón, midőn a professzor úr utánaszólt:

– Te Mihály, megmondanád az időt?

A főhadnagy úr visszalépett, és mellényéből egy drága­kövek­kel kirakott zsebórát húzott elő…

XII.

Szentgyörgyi doktor Kazinczy üzenetével érkezett meg, aki lelkére kötötte, feltétlenül mondja meg Csokonai úrnak, hogy Bács­megyeire írt versecskéje a Lillában igen édes érzésekre fa­kasz­totta, s szidta a cenzort, hogy belőle a nevét kitörölte. Igyek­szik kihozni Kassáról szekéren a lenyomtatott árkusok pakkját. Semlyénbe érvén, első dolga lesz az exemplárt és a pakkot nékie beküldeni.

A professzor úr ajkáról akkora sóhaj kelt, amelyet beteg tüde­jétől reményleni már a legtudósabb doktor sem mert volna.

– Hát mégsem haragszik reám a tekintetes úr – mondta, és édes félalvásba szenderedett a hír hallatán. Ha tudta volna, hogy alig kihűlt porhüvelye felett micsoda vihar kavarodik, nem utol­só sorban Kazinczy Ferenc ügyködése miatt. Csokonai úr teme­tése után ugyanis rögvest gyűjtés indult a sírkövére. Puky István úr fel is ajánlotta a megfelelő összeget. Kazinczy úr úgy gondolta, neki kell megfogalmaznia a sírfeliratot: Et in Arcadia ego. Azaz „Árkádiában éltem én is”. Valamelyik debreceni polgár Cale­pinus nagyszótárából tájékozódott, melyben azt találta, hogy Árká­dia földje igen alkalmas legelő marháknak és szamaraknak. Ki­tört a botrány. A regmeci óriás Fazekas Mihállyal is tengelyt akasztott. Természeten a főhadnagy úr pontosan tudta, Árkádia valójában mit akar jelenteni, de neki az „is”-sel volt baja a fel­irat­ban. Ez valami mellékes szerepre utal. Még ő is költőnek tekint­hető. A legnagyobb magyar poéta! Ráadásul Kazinczy nem rej­tette véka alá véleményét. „Csokonai minden bizonnyal igen jó fej és a legszerencsésebb poétai zseni volt; de ki nem látja azt, hogy sok munkája merő szemét?” Mindebből pedig az irodalom­vezér szerint az következett, hogy Csokonai verseit alaposan át kell dolgozni minden munkájának kiadatása előtt. E munkára pedig Fazekas urat találta a legalkalmasabbnak. A főhadnagy mérhetetlenül felháborodott. Annak a verseit, aki éppen a Do­rottya előszavában írja: jobban szeretek középszerű originál lenni, mint első rangú fordító. A Dorottyát Fazekas Mihály is meg­kri­ti­zálta amennyire kellett, de hogy átírja, és azt a sok más gyönyörű Csokonai-verset! Azt a mű alkotójánál senki nem tudhatja job­ban, melyik szó miért és hová kívánkozik. Lássuk csak, hogyan utasította vissza maga a professzor úr is Dayka Gábor verseinek átírását. Egy magát az irodalom vezéralakjának tartó személy nagyobb plágiumra készül Csokonai Vitéz Mihály ellen, mint amit a fűzfapoéta Rhédey Lajos elkövetett a Halotti versek kap­csán? Hát amikor a derék főhadnagynak az is tudomására jutott, miben is áll a Csokonai-életmű finnyás szalonokba nem való sze­metessége: holmi le nem vetkezhető kálvinistaságban, és ami még ennél is veszedelmesebb, a debreceniségben. Ebben várja őt partnerül Kazinczy? Aki maga is debreceni és református? Egy­általán ki kérte fel Regmecet Csokonai kiadására? Legyen ez a csa­lád és az igazi barátok gondja. Regmec és Debrecen között hatalmas irodalmi csatározás alakult ki, mely Árkádia-pör néven híresült el. Fazekas, a kipróbált katona két írásával maga is be­kap­csolódott a harcba, melyeken Kazinczy vérig sértődött. Mos­tani Csokonai-kiadásának kísérő tanulmányában maga Schedel Ferenc is elítéli – Fazekast. Végül Kazinczy, de méginkább ra­jon­gó hívei a poétai kánonban szegény professzor úr helyét a Hor­tobágyon, a maradi „ortológusok” közt jelölte ki, s még annak a véleményének is hangot adott, jobb hogy nem született meg az Árpádiász, mert az alkotójának csak szégyenére vált volna! Mégis, igazságtalan volna Kazinczyval szemben, ha nem jegyezném meg, hogy a literatúrai háború elültével maga így nyilatkozott: „Becsülöm Csokonait, halála után, mint ahogy életében is na­gyon szerettem, noha semmiképp se hasonlítok hozzá. Ő volt az a mi íróink között, amik a németalföldi iskola festői voltak.” A praejudiciumok azonban Schedel vélekedését is áthatják, aki szerint Csokonai úr komikuma aljas körben mozog, ízlése a jó társaság hiányának, nevelkedésének és azon köröknek tudható be, melyekben forgott. „Innen van az is, írja, hogy komoly, még érzékeny, sokszor idilli gyengédségű darabjaiban is, valamint ott, hol a fenséges és nemes uralkodik, a hang tisztasága, a dikció mél­tósága egy-egy beleférkező közönséges képzet, vagy idegen szó, vagy nemtelen kifejezés által zavartatik. Ezek szállítják le Cso­konai munkái mívelő erejét, különösen az ifjúság irányában.” Ezért is éreztem kötelességemnek tollat ragadni, hogy Csokonai Vitéz Mihályról, aki nékem egy évig legjobb professzorom volt, s végnapjainak legnagyobb szomorúságomra tanúja lehettem, most e mai kor – s nem utolsó sorban a tekintetes úr halálának évében született, életéről és személyiségéről formált véle­ke­dé­sében csak mindenféle mendemondákra támaszkodható Schedel Ferenc úr – okulására számot adhatok.

Csokonai Vitéz Mihály állapota januárra kritikussá vált. Lá­togatói, bár előtte igyekeztek vidámnak és bizakodónak mutatni magukat, amint kiléptek az ajtón, zokogásban törtek ki. Kis Imre salétrominspektor, Nagy Gábor ügyvéd, Csokonai József. Csak két ember volt a házban, aki nem ejtett egy könnycseppet sem: Diószegi Sára és Csokonai professzor úr. Szinte vidám volt, ami­kor teljesen eszméletére tért. Leginkább azonban látomásos álla­potban hánykódott, melyet ő csábulásnak nevezett. Amennyire megijedtem kezdetben e megnyilatkozásától, annyira hozzá­szok­tam ekkorra. A tudós emberiség, ha megismerhetné e mindössze harmincegy évet élt próféta jelenéseit, tán bizony János eszka­tológiájával egy sorban emlegethetné. Megpróbálom őket, amint elhangzottak, most, annyi év távlatából híven visszaidézni.

* * *

Hamuszürke égbolt. Tömörödő fellegek. Szinte összenyomják az utast. Az egyetlen embert a látóhatáron. Engem. Debrecennek tartok. Ar­comba csap a szél. Lépteimet megszaporázom. Lánccsörgés hallatszik. Feszülten figyelek. Csend. Csak egy távoli tanyán ütöttek zajt. Jöhetne egy szekér.

Szekér. A várnagy kaszálója. Ma már Vérmezőnek hívja a nép. A gár­da­laktanya tetejének ölnyi magosságban lecsupaszított gerince. A tető­cserepek helyéről meredező puskacsövek. A hidegen csillogó gránátos­szu­ronyok. A vértesek lovainak horkanásai. A vesztőhely. Az üres szé­kek. A szekér. Elöl Martinovics. Az alélt Sigrayt úgy kellett ráemelni. Szentmarjai a Marseillaise-t fütyörészte. Laczkovics az úton tréfá­lódzott. Hajnóczy rezzenetlen arccal utazott. Először Martinovicsot szállították le. Minden elítéltet huszonnégy gránátosból álló négyszög kísért a vesz­tőhelyre. Mintha valaki is védelmükre akart volna kelni. Mintha vala­mely ludas emberek furfangjaitól kellett volna tartani. De nem voltak ott ludas emberek. Csak összeterelődött ludak, akik a nyakukat nyúj­to­gat­ták. Felolvasták az ítéletet. Martinovicsnak halála előtt végig kellett néz­nie a társai kivégzését. Leültették. Sigraynak háromszor veselkedett néki a hóhér. Öreg volt, melege is lehetett. Martinovics elájult. Felpofozták. Az emberek lökdösődni kezdettek. A sok kíváncsi ember. És levágták előttük Sigray Jakabot. És még jobban lökdösődtek, hogy jobban lás­sa­nak. Hajnóczy megpillantotta egy földijét.

– Köszöntsd hazánk fiait, beszéld el, mint holtam meg – mondta néki. – Ne higgyék, hogy gonosztevő valék. Szándékaim jók és tiszták voltak. Az igazság áldozata gyanánt halok meg.

És levágták Hajnóczy Józsefet és Szentmarjai Ferencet. És levágták Laczkovics Jánost. Fejetlen teste székestül felborult. A nézők felmo­raj­lot­tak. Martinovicsot erővel kellett a kivégzőszékhez vinni. Kopasz kapo­nyájáról lesiklott a kendő. Örömteli pillantással nézett körül. Kegyelmet remélt? Még ott, abban a végső pillanatban is? Az elutasított kegyelmi kérvény után? Ó, milyen az ember! Újra a szeme elébe vonták a kendőt. Most a segéd erős csomót kötött reá. És levágták Martinovits Ignácot. És levághattak volna még vagy ötször ennyit. Volt, aki panaszolta, mi­lyen hamar véget ért az egész.

Mert a szabadság nem fontos senkinek. Egy teli erszény többet szá­mít. De még az avas szalonna is. Számlálni, rágni.

Laczkovics János szerint Magyarország történetében csak két forra­dalom volt: az egyik Mátyás királyé a feudalizmus, a másik II. Józsefé a feudum és a klerikalizmus együttes egyeduralma ellen. De mit tudnak erről az emberek? S most a harmadik forradalom Lackovics fejével együtt elveszett.

Ott, akkor, ezerhétszázkilencvenöt május huszadikán végeztek ki en­gem is és mindenkit, aki igaz magyar és világpolgár. Az enyémmel együtt hány, a nemzetért verő szív tört meg e napon?

Mi történt Kármán Józseffel? Akinek annyit köszönhettem. Az Ura­nia harmadik kötetében négy versemet és két versfordításomat is meg­je­lentette. Hívott Pestre, hogy ott telepedjek le, mert még félig német szíve egyre magyarabb lesz. Innen kell kimívelni az országot, a köze­péről, nem a széleiről. Leginkább A vidám természetű poéta tetszett néki.

– Ez az, Mihály, ilyen költészetről beszélek – lelkendezett. – Ami a szívben, az forog a nyelven. Hogy zeng az egész haza környéke lite­ratúránk divatjáról! Nincs vége, se hossza az örömujjongatásoknak tudományaink felderült egérül, a világosság hasadó hajnaláról, a fel­ébredt józan értelemről és az édes anyai, hazai, nemzeti nyelv, literatúra s tudományok szerencsés megérkezéséről. Ártalmas ez a szédítés. Vall­junk igazat! Ott megállapodtunk, ahol elkezdettük. Egy kis zsibongás, egy kis felforrás az egész dolog summája! Augustus és XIV. Lajos századjai nálunk egy esztendőben be is állottak, el is múltak. A szív az értelmet követi, és a formának áldozták fel a szó velejét. Ne a szót vegyük üllő alá, ne szót kovácsoljunk, dolgot. Ne héjt, hanem velőt; ne formát, de valóságot. Itt mindenki azonnal zseni akar lenni. Örömest lennék én az a fenkő, amely tompa maga és élesít. Aztán ha majd Pannóniából Albion leend, születhet miközöttünk is Newton, Locke, Shakespeare és Milton.

Hirtelen elhallgatott, csak hosszú percek múltán szólalt meg újból: – Félre, vakmerő álom, amely ámító képeiddel csalogatsz!

Mintha már látta volna a pallos suhanását.

És Kazinczy, vele mi lesz? Akit épp akkor, mikor Szilágyi inzultált, tizenkét dzsidás kísérte be Regmecről Sátoraljaújhelyre. Megkönnyeb­bülésemre szolgált, hogy a Mestert nem végezték ki. Azonban hiába törekedtem látására, foghelyét, a budai Ferences kolostort erősen őrizték. Pedig ilyen közel két éve nem voltam Kazinczyhoz. A torkomban dobo­gott a szívem, ha erre gondoltam. Bármit megcselekedtem volna érte. De mit tehettem azokért is a Vérmezőn? A szegénylegénynek csak a mese ad igazi erőt.

Homokkal hintették fel a vér helyét. A holttesteket szekérre dobták, s elvitték. Senki nem tudja, hol nyugszanak. Abban a szörnyű zsivajban rettenetes csendet hallottam, melyben véget ér a teremtés, a lét, a gon­dolat. Egyvalaki érzett velem, ki másnap a vesztőhelyen rózsákat ásott le csuporban. Vérvörös rózsákat.

A Python vérét senki nem hintette be. Apollo ugyan eltemette, Jupiter mégis vezeklésre kötelezte fiát. Emberek szolgálata által kellett meg­tisz­tulnia a gyilkosságtól. Az istenek embert szolgálhatnak! Apollo például Admetost, nyolc évig, mint pásztor, s az ember oly szeretetteljes volt hozzá – jóllehet kilétét nem is sejthette –, hogy hálából a világ legjobb feleségét adta néki. Ő, a fény, a nap, a világosság istene, aki mindent elért életében, csak a szerelem boldogságát nem. Talán a Python meg­átkozta? Hiába változtatta a hely nevét, ahol eltemette és jósdát alapított Pythóról Delphire, a szörny emléke időtelen ideig kísértette. Vagy csu­pán a tudás, a jelen, a jövendő, a múlt látása ellenkezik a boldogsággal? Én, Csokonai Vitéz Mihály, ezért vezekeltem egész életemben? Ám az isten előtt végül ott áll az örökkévalóság. És előttem? Vagy előttem pedig az istenek állnak, mint dentumagor vagy lappon eleink előtt, s várják, hogy ősi rítust követve térjek hozzájok?

Legyen vége életemnek, nem bánom, legyen vége! Megnyugodt vad­sággal, hideg reményében evezek. Fájdalmim keménysége hajtó szellő csónakomnak. Az élet peremén, szörnyű sebeim vérét mindegyre ve­szejtve, utolsó kínjaim közepette már ezer szép istenasszony mosolyog felém udvarából Odinnak. Véremet veszejtem, kínomat nyeldeklem, a távolból közel, a nyomorból zsongás lesz. A Valhalla kapujában ott áll a földöntúli nők, a tündérek, a daimónok, a nimfák, a najádok, a sellők kara. Lelkem elröppent madarát mind ölelni kész. Már a kékszemű Valkirák a legjobb sert készítik, az asztalt is terítik Odin palotájában, hol vaddisznósódort eszem majd a boldog istenekkel, s a harcon elesettekkel a nyilakról beszélgetek. Melyek Python vesztét okozták. Melyek, hogy derék harcosaink használatukkal felhagytak, ellenünk fordultak. Tatár, török, német felől ártatlanjaink szívébe záporoznak. A várnagy kaszá­ló­ján is immár a halál kaszál, és elveszejtettek ott egy már lefegyverzett, megtiport nemzetet. De Bécs várában felkent királyunk a kivégzett haza­fiak odvas kaponyáiba töltött zabsertől részegül, holott Valhallája, erős Burgja cifra termeiből, udvarhölgyei öleléséből, lehet, hamarosan buj­dos­nia kell. Hol a mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni, hol a szép nyírfabokrokat aranyos zúz teríti, ott bujdokolunk együtt majd a német királlyal. Ott Odin leányai, a Valkirák fogadnak, kik a harcosokba csüg­gedéskor hitet csepegtetnek, kik a reájuk sújtó ellen karját megbénítják, s ha idejük eljött, szárnyukon az égbe felrepítik. Ez a kies, ligetes, zöl­dellő, heroikus táj fogad be végül engem, amely magából kiveti a német királyt. Odin, a bitorló hitvány kaponyája tetejét lecsapván, sert tölt bele, úgy fogad: „Nem loptad el más tarándját, harc és fegyver közt éltél, előttem nem félelem szavával állsz meg! Lefolytak élted napjai, most már csak mosolyoghatsz.” Ekkor azonban medvétől és oroszlántól vontatott kocsin megérkezik Apollo papja, Sarastro. Kiveszi Odin kezéből a német király felső kaponyáját, és visszailleszti a homlokára, de úgy, hogy a ser­nek egy cseppje se vesszen kárba. A német király megrázza a fejét, tag­jait, s mint álomból, feléled, persze csak annyira, mint egy tisztességes ré­szeg. Sarastro mindannyiunkat felvezet a Szeretet oltárára, hogy együtt áldozzunk a Fénynek és a Világosságnak. Nyerítést hallok. Meg­riadok, tán a lapponok mégis lovat akarnak áldozni? Nem, Pegasus nyerít. Vár reám, vár Árkádia, várnak már a Múzsák a Helikon lige­tei­ben.

Egy távoli országban szekéren zötykölődöm körbe-körbe – a kocsis nem találja a címet, melyet pedig Lilla írt fel nékem illatos kis papirosra. Amikor már harmadszor haladunk el egy pagodaszerű építmény mellett, mérgesen leugrom a szekérről, és berontok a terembe. Meghökkenek, val­lási szertartásra számítottam, ehelyett az emberek hosszú asztalok mö­gött ülve, esznek. Kínzó éhség fog el. A terem mélyén, melyet egyéb­aránt szentélynek vélne az ember, nagy kondérokban jobbnál jobb illatú ételek fortyognak. Csak hát, mibe szedjem? Körültekintek a helyiségben és több polcot is látok, tele tányérokkal. Közelebb megyek, minden tányér szennyes. Valami verhenyeges, ragadós massza tapadt mindegyikbe. Az előt­tem étkezők, az illatok mindegyre fokozzák étvágyamat. Hirtelen meg­pillantom Lillát. Odasietek hozzá. Sötétbarna haja most kékesfeketén csillog. Orcái alul jobbról-balról kiteljesedtek. Szemeinek íve, most, mint a mandula – mégis Lilla az. Elönt az indulat. Hát megmondom néki annyi év után, hogy múlhatatlanul szeretem, hozzá mérem az alko­nya­tot és a hajnalt, melyek felett mindig Lilla fénylése győzedelmeskedik. Mintha végül más szólt volna helyettem, csak az bukott ki ajkamon, hogy sehol nincsen tiszta tányér. Lilla kedvesen elmosolyodik – bár jelét sem adja, hogy megismert volna –, s javasolja, mondjam csak meg az ap­jának, mennyiért szállítom köbméterét a fának. Valóban, a helyiség kö­zepén ott ül nehéz hímzésekkel kihányt öltözékben egy öreg lappon, vo­násai egészen Vajda Páléra emlékeztetnek. Ijedten felugrom és kiro­hanok a helyiségből. Kijárat sehol, csak egy meredek lépcső felfelé. Neki­indulok. Konokul hágom a lépcsőfokokat. Rugdalózó tüdőhólyagjaim majd össze­roppantják a szívemet. Csak megyek, kapaszkodom egyre fel­jebb. Min­dennek csökken a mértéke. Friss szél vág az arcomba. Le­te­kintek. Már csak akkorák az emberek, mint a hangyák. Már nem is látom őket. A to­rony tetejében – de nem is szilárd építmény az, már inkább lebegő felhőn; messze alatta kereng-pörög Illyés szekere – dr. Földi fogad e szókkal:

Látod-e melly kicsiny itt a föld, fél része vizekkel
Béfoglalva setét zöldes, fél része világos,
S mint félérésű citrom hintálva tulajdon
Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.

Az egész természet egy olyan játékszín, amelyben szüntelen vál­toz­nak az emberi dolgok. A nap mosolygására homályos komor éj felel. A filo­méla halk dalára – irtóztató mennydörgés. Tavasszal a földet virá­gok és bársonyszín fű palástja vonja be. Télen a hideg szelek elveszik e gyönyörű mosolygást. Ahol gyönyörűséggel legelhetett a szem, leve­leiktől lemeztelenített fákba ütközik. A szépség télen mégis jelentkezik. Mi­dőn a friss hó púdere bevonja a tájékot, a lekopaszodott fák, bokrok ága­zatát menyasszonyi fátyolba öltözteti, és a legrútabb fészerből is kris­tálypalotát varázsol. Egy percre csak. Amíg a lapátért, tüzelőért siető nehéz lábak a pitvar fejérségét sárrá nem tapodják, s a szűz havat elpisz­kolva egymásra nem dobálják, hogy meglegyenek a járatok. Mintha pat­kány lenne az ember – iszkolásra kész. Akkor az angyalok megint messze elrepülnek, és itt hagyják az embert, aki mindig csak a szürkeségbe akar visszasüppedni, pedig szállhatna hópehelyként – legalább a képzelete. Hanem, amikor már minden el van takarítva, feledve, s helyreállt a rend – amely mindig csak a természettel szemben tud jelentkezni, az emberek viszonylataiban sohasem –, csak megrázzák magokat újra a hóesés égi követei. Már azért is. A gyermekekért. Akik nem csak a lapátot, söprűt látják meg a hóban, de a pelyhek fátyolát, az éj fejér ragyogását is. A ha­vazás másnapján borongótlanná változott ég alatt a természet nászi ünnepét. A végtelent. Azt, hogy az egész világ egy kitárt ablak az ég felé. Azt, hogy olvadáskor, a tél emléke virág formájában tökéletesedik. Csak a gyermekek láthatják – és a szerelmes asszonyok. Lilla megint a szán felé igyekszik. Kérlelem, ne hagyjon el. A lány elfordul. A keze után kapok, széjjelmorzsolódik ujjaim között – hóból van. Közel hajolok az arcá­hoz, látom az apró hókristályokat. Hát ezért menekült, hát ezért nem jelentek számára semmit. „Most már elmehetsz – mondom. – Menj, menj, ne lássalak többé soha! Még csalfának sem nevezhetlek, hisz neked nincs szíved.” Azzal hátat fordítok a hókristályleánynak, úgy zokogok. De egy könnyű kéz – tán hópehely – megérint. A lány szemeiből vég­te­len szomorúság árad. A Latmos-hegy barlangját elhagyó holdistennőé. Mégsem jégből van? Most nem látszanak arcán az apró kristályok. Vagy csak máshogy esik a fény? Lilla néz, néz. Könny fakad a szeméből. Mély barázdát szánt arcán. Alakveszejtve elfolyik az arc, az áll, a váll, a test – Lilla elolvad. Nem marad más belőle, mint egy lüktető szív.

Ki mesélte, hogy a nagymamája a lova és a férje jelenlétében akart meghalni? És valóban, egy reggel, midőn kilovagolásból hazatért, az istálló előtt lehanyatlott a lováról. Szaladtak hozzá mindannyian, legelöl a férje. A karjaiba vette pihegő feleségét, aki csak annyit mondott: „Sze­retlek.” Azzal vége volt. Ki mondta? Pálóczy? Sárközy István? Melyik nemesúr?

Nékem miért kell hosszú megzsibbadásban enyésznem? Miért nem lehetett szerető feleségem? Vagy nincs édesebb állapot születni csak egy örökké elérhetetlen nimfáért való sóhajtásra? Ha a síron túl részt vesz­nek még a halandók árnyai azokban, amiket e földi vándorságoknak ide­jén tettek vagy kedveltek; ha abban a nagy tartományban, melyet tőlünk tengerei zárnak el a homálynak, valamely hír lebeghet erről a lármás pla­nétáról, melyben a napnak világánál zsibongunk, és ha ott az egyenlőség lugasai között a nemzetek egymást előtalálják, megértik, szeretik; úgy, tudom, ama természetes festő, ama prussus major nemes árnyéka olva­dozva emlékezik majd Lillámról, amikor utánam jőve a földi hányat­ta­tások után az ideák igaz világában egyesülhetünk. Ha pedig nem, a mi­belőlünk lett semmi el nem vádolja semmiségünket, minekutána a mi testünkből – mely az Isten fiának testével atyafi – a temetőkertben bogács kórók és földi bodzák fognak erőt adni a kifáradt igás lónak.

A lankadt liliom, melyet az eke lenyomott, szárát a földről többé nem veheti fel. Ha azonban a hajnali hűs harmat megáztatja, feláll, s régi hó­színével borítja virágit el. A sedes volt az az eke, amely letiport engem. Lilla szerelmének harmatja fellocsolt azután, s még mélyebbre nyo­mott. Hanem, hogy az oktatás ügyének szüksége van reám, s azt a csur­gói katedrán bizonyíthattam, utoljára is életet lehelt belém. De a beteg­séggel már nem bírok. Amint édesapám is elveszejtette a harcot. A virág ne­gyedszer is feláll, de az ember nem.

Lenni, vagy nem lenni – egyszer s mindenkorra lelépni a színpadról, vagy azon tán rajt sem lenni. Csak a héroszok sorsa fejeződik be véres deszkákon. Amúgy az ember a maga törpe komédiáját játssza el. Az akció sokszor egy állás, alkalmi munka, netán egy tál étel, egy pohár bor körül forog. Ám e kerengést magában mindig tartarusi mélységek és olymposi magosságok közt érzékeli. Akár a szín magosán lévők, kiktől országok, népek sorsa függ. Tán álmodni, ezen botlik el az élet. Állni a lapát mellett, mint Palinurus. Éj derekán a hajó felett egyedül őrködő. És egyszer csak lesodorja a fedélzetről az álom, és senki nem figyel a csobbanásra. Még, akiért virraszt, Aeneas sem. Végül is az ember nem számít. Megszületik. Egyszerre nyitja fel szemeit a világ látására és a sírásra. Könnyei csak postásai annak a nyomorúságnak, amely reá vára­kozik. Csak első zsengéi siralmas érzéseinek, melyek egész életét el fogják borítani. Kisdedként még dédelgetik, tanítják. Az oskolában hang­sú­lyoz­zák a tudás fontosságát. Még többet tanul. Igyekszik, hogy hasznára lehessen a hazájának. Hatalmas tettekre kész. Várnak reá. És, amikor kilép az életbe, rádöbben, hogy senki nem várta. Hajózni mégis szük­séges. És a művészet egy olyan hajó, amelyre csak felszállni lehet, majd lefordulni róla, mint Palinurus. Mert csak az istenek érthetik meg ál­mainkat.

Mint Endymionét. Aki átalussza az életet. Nyugvóhelyén, a Latmos-hegy barlangjában minden éjjel azt álmodja, hogy a világ legszebb és legszomorúbb asszonya szerelmesedett belé, aki a hegy fölé érve leszáll a barlang mélyére és csókjaival öntözgeti. Luna, a hold istennője. És az igazat álmodja. A kedvesét felébreszteni nem tudó égi asszony nap mint nap tündökletesebb és bánatosabb, az alvó álma egyre derűsebb és dele­jesebb lesz. Tökéletes szerelem az övék.

Mindenki felett továbblép az idő. Milyen jó lenne, ha a mindenség órája megállna, s örökkévalóságba dermedne, amikor az ember boldog. Mert a pillanat hová tűnik? S mi az idő? Most ugyanaz vagyok, mint aki tíz éve voltam? Ha visszaemlékezem Lillára, valóban őrá emlékezem? Az egyszer és az örökké miért mond ellent egymásnak? Vajon tényleg eltűnik a pillanat? Vagy az emlékezet is olyan, mint a rózsa, egyik szir­mából bomlik a másik? Ha kinyílt vagy fergeteg idő támad, egyszer csak ledobja mind – a semmiből világokat.

Jegyzések

Actor, auktor lat – szerző

ad interim lat – ideiglenesen

adverbium lat – határozószó

alumnus lat – diák

Annales Ecclesiastici lat – Egyházi évkönyvek

apographum gör – másolat

appetitus lat – étvágy

armális lat – nemesi levél

artikulus – cikkely, szakasz

as lat – ókori római pénzegység

asasinat – orgyilkos

Aufklaerung ném – felvilágosodás

Biblipolium gör–lat – könyvesház

bién fr – jó, jól

biéne seance fr – jó előadás

Briefträger ném – levélkihordó

bunyik, bojnyik szlovák – naplopó, útonálló, zsivány

Canna lat – nád, nádpálca

„C’est un voyage de triumphe!” fr – Ez egy diadalmenet!

charta lat – levél

chiaroscuro ol – világos-sötét (a fény-árnyék hatásra épülő, elsősorban festészeti módszer)

Chremes lat – uzsorás

„Classem praeclaram statui, mea carmina vidi. / Felix, heu nimium felix si littora tantum, / nunquam Dardaniae tetigissent nostra carinae.” – Pompás osztály építettem, láttam a versem. / Boldogság, már bol­dog­ság fürdette a lelkem. / Ó, csak a dardánok ne kerültek volna e partra. (Vergilius: Aeneis, IV. 655–657.; az eredeti szövegben álló urbs [vá­ros] szót Csokonai az alkalom okán a classissal [osztály] cserélte fel.)

comissariatus lat – hivatal

Concursus Primarorium lat – az elöljárók tanácskozása

conjoncture fr – konjunktúra, verseny

contrasto ol – ellentét

Contrat social fr – Társadalmi szerződés (J. J. Rous­seau műve)

Corpus Historiae Byzantinae lat – Bizánci történeti gyűjtemény

critica gör – kritika (itt terhelő)

cursor lat – futár

custos lat – gondnok

De existentia Dei ex Naturali Theologia lat – Az Isten létezéséről a ter­mé­szetben való hitben

De oratore – A szónokról; Cicero műve

Déclaration des droits de l’homme et du citoyen fr – Emberi és polgári jogok nyilatkozata

declaratus lat – kimondott, kinyilvánított

deklináció (declinatio) lat – névszóragozás

„Der Künstler lässt sich bezahlen.” ném – A művészt fizessék meg.

dieteticum gör–lat – diéta, betegek helyes életmódja, táplálkozása

diplomatica lat – oklevéltan

disctrictus lat – kerület; distriktuális tábla – kerületi bíróság

disjecti membra poëtae lat – a költő szétszabdalt testrészei

diszkréció – díjazás, pénzbeni elismerés

diurnum lat – napi díj

Domini canes lat – Az Úr kutyái, a dominikánusok (középkori szer­ze­tes­rend, a rue Saint-Jacques-on lévő egykori kolostorukban gyűlé­sez­tek a jakobinusok)

drakar – viking gálya

Eclaircissement fr – felvilágosodás

editio lat – kiadás

epicum (epicus) gör–lat – epikus

epitáfium gör–lat – sírfelirat, sírvers

epopeia gör–lat – eposz

epopeia comica gör–lat – vígeposz

eripio fulmen coelo sceptrumque tyrannis lat – kiragadom az égből a vil­lámot s a zsarnok kezéből a jogart

erudíció lat – oktatás, művelés; erudíce – művelési célzattal

erupció lat – kitörés (fény, nap, indulat)

européer fr–ném – európai műveltségű, látókörű

eszkatológia gör – a hittudománynak a világ, ill. az ember elmúlásával foglalkozó ága

ex cathedra lat – csalatkozhatatlan (tkp. „a szószékről” – eredetileg a római pápa hitről és erkölcsről való dogmaértékű kinyilatkoztatásait jelenti)

examen lat – vizsga

exemplár lat – példány, kiadvány

expeditor lat – levélelosztó, levelek küldését végző személy

experientia lat – tapasztalat

Fátermörder ném – a korabeli divatos, felnyúló gallér gúnyneve (a.m. apa­gyilkos)

Fiat voluntas tua! lat – Legyen meg a te akaratod!

fundamentum lat – alap

fundus lat – alap

Fünfüssig ném – ötös, drámai jambus

Grácia (gratia) lat – kellem, báj

Geráni – Martinovits Ignác

Habt acht ném – vigyázz

Handwerk ném – iparosmunka

hemisphaerica gör – félgömb alakú

heroica epopea lat – hősi eposz

heros gör – hős

historico-critico lat – történeti-kritikai

Historie Générale de Voyages fr – Az utazások általános története

Homo Sylvestris lat – az erdei ember (tkp. a majom, az ember rokona)

Höfling ném – udvaronc

humaniórák lat – a nyelvi-irodalmi és a történelmi tantárgyak össze­fog­laló elnevezése

Immodestia lat – szerénytelenség

impurum lat tisztázat

in causa atheismi lat – ateizmus okán

in originali lat – eredetiben

in statu lat – vmilyen állapotban, helyzetben

independens lat – független

indifferentizmus lat – közömbösség, részvétlenség

Inegalité discours (Discours sur l’origine et le fondements de l’inegalité parmi les homme) fr – Az emberek közti egyenlőtlenségek eredetéről és okairól (J. J. Rousseau műve)

ingenieur fr – mérnök

inszurrekció lat – felkelés (nemesi, fegyveres)

inter aequales lat – a hasonlók között

interesse ol – érdeklődés

invalidus lat – rokkant, hadirokkant

Judiciara admonitio lat – ügyvédi felszólítás

jus lat – jog

jus gladii lat – pallosjog

Lethargia lat – aléltság

literaria grassatio lat – irodalmi útonálló

literatus lat – irodalmi, tudós

lucifuga lat – fénytől irtózó

lyrica gör–lat – lírai vers

Kaspium, Káspium – Kaszpi-tenger vidéke

katarakta gör – zuhatag, vízesés

konjugáció (coniugatio) lat – igeragozás

kravátli (cravatte) fr – nyakkendő

Künstler ném – művész

Matézis (mathesis) gör–lat – matematika, mérnökség

„…mea / virtute me involvo et beatam / pauperiem sine dote quaero.” –…önnön / erényeimbe burkolózom, / és a nyomort adományok nél­kül élem. (Horatius: Ódák, III. 29.)

metier, métier fr – mesterség, szakma, mérték

monasticus lat – kolostori; ironikus értelemben régimódian vallásos

moralizmus lat – erkölcsi okoskodás

moschée fr – mecset

motus lat – mozgás

Nachstück ném – éjszakai tárgyú műalkotás

naturalizmus lat – a társadalmi fejlődést természeti okokra visszavezető filozófia

„Nemo libenter recolit qui laesit locum” – Senki se tér jó szívvel a helyre, melyet megsértett. (Phaedrus: Mesék, I. XVIII.)

„Nihil mihi arrogo quamquam, nec derogo quidquam.” – Semmit sem követelek magamnak, de semmit sem vetek meg. (Cicero S. Rocius ér­dekében mondott beszédének egyik fordulatát idézi szabadon Cso­konai.)

naturalis lat – természeti

„Naturam expellas furca, tamen usque recurret.” – Vasvillával űzd ki, a természet bejön újra. (Horatius: Levelek, I. könyv X., 24.)

nobilitas lat – nemes

nomenclatio lat – névmutató

nota bene lat – jól jegyezd meg

Okkupáció lat – elfoglaltság, foglalkozás

„Omne tulit punctum, qui miscuit utile dulci.” – Mind szavazatvesztő, ki az édes szót hanyagolja. (Horatius: Levelek, II. könyv III., 343.)

oráció lat – szónoklat, ima

orákulum lat – jósda, jóshely, jóslat

orator, orátor lat – szónok

originalis lat – eredeti

Pacinacidák lat – besenyők

Pacta sunt servanda. lat – A szerződéseket teljesítik.

palinódia gör–lat – ellendal, visszaéneklés; olyan költemény, amelyben a költő egykori állításait megmásítja

partikula lat – iskola más helységben működő fiókja

pater senex lat – idős atya; a római drámák jellegzetes alakja

patientia lat – türelem

„Patriam prodere nefas est, scelus contra nolle, dum possis, illustrare.” – A hazát elárulni nem szabad, míg teheted, ne dicsőítsd a bűnt. (Se­neca: Levelek, 115.81–82.)

penguin fr – pingvin

pensio fr – nyugdíj

pensionatus lat – nyugalmazott

peripatetikus gör–lat – sétálva, iskolás megkötöttségek nélkül végzett oktatási módszer

personalis transmigratio lat – lélekvándorlás

philosofasterismus lat – okoskodás

plebecula lat – népség, köznép

popularis conscriptio lat – népszámlálás

porteur fr – hordár

positiva religio lat – tételes vallás

praeceptor lat – oktató

praejudicium lat – előítélet

praescribál lat – be-, feliratkozik

praetorianus lat – császári testőrök az ókori Rómában

„Principibus placuisse viris haud ultima virtus.” – Tetszeni min­den­képp, nem utolsó férfias érdem. (Horatius: Levelek, I. könyv. XVII.)

princípium lat alap

privatus lat – magánszemély

pro primo lat – először

pro secundo lat – másodszor

pro tercio lat – harmadszor

prolodium lat – bevezetés

promóció (promotio) lat – előlépés

provízió (provisio) lat – ellátás, jutalom

publice lat – nyilvánosan

publikum (publicum) lat – közönség, nyilvánosság

purizáló (purus) lat – (kéziratot) tisztázó

Rationalizmus lat – az értelem fensőbbségét hirdető filozófiai irányzat

recifiál, recipiál lat – felfog, befogad

reflexio lat – visszajelzés

„Quis desiderio sit pudor aut modus / tam cari Capitis.” – Gyászban ros­­kadozunk, nincs mi feledtesse / drága halottunkat. (Horatius: Ódák, I. könyv, XXIV., /Vergilius halálára/)

„Quos Melpomene nascentes / placido lumine viderit…” – Kire Mel­po­mené születéskor / Felragyogó szemmel néztél… (Horatius: Ódák IV. könyv, III.)

Ratio educationis – Mária Terézia oktatási rendelete

recepisse fr – feladóvevény

Saeculum lat – század

sallárium (salarium) lat – fizetés

salve lat – üdv, díszsortűz

Sancoussi (Sanssouci) – a porosz királyok rezidenciája

scena lat – színhely

Scriptores Rerum Italicarum lat – Az itáliai történelem írói

Scriptores Rerum Germanicarum lat – A német történelem írói

sedes lat – iskolaszék

senior lat – kollégiumi főgondnok

sententia lat – vélemény, gondolat

sermo merus lat – tiszta beszéd

sibi consul et senatus lat – önmaga konzula és szenátusa

socinianista philosofaster lat – közösségi eszméket hirdető okoskodó

solemnitas lat – ünnepi alkalom

Sonderling ném – különc

sordet gustus et ratio vapulat lat – mocskos az ízlés, és verve az értelem

souverain d’or fr – aranypénz

spáda, spádé gör–ném – tőrszerű egyenes kard

species facti lat – tényállás

stáció (statio) lat – állás

stator lat – védelmező

status lat – rendek

superintendens lat – protestáns egyházkerület vezető lelkésze

syllaba lat – szótag

Szilencium lat – hallgatás, csend

szintaxis gör – mondattan

szolid (solidus) lat – valódi

szubjektum (subiectum) lat – alany

Testimonialis lat – bizonyítvány

Thesaurus Antiquitatum Hungaricum, sive collectio Scriptorum omnis aevi, Linguae et Nationis, quiunque de origine affinitate, patria, mori­bus, rebusque gestis Magyarorum ad mortem Ducis Arpadi quidpiam memoriae prodiderunt. lat – A magyar régiségek kincstára, avagy minden kort, nyelvet és nemzetséget képviselő író magyarokról, ere­detükről, ro­kon­ságukról, őshazájukról, Árpád vezér haláláig terjedő szokásaikról, tetteikről, történelmükről megőrzött bárminemű emlé­kének gyűj­te­ménye.

tomus lat – kötet

tractus lat – vidék (ugyanakkor elodázást, halogatást is jelent)

transmigratio lat – vándorlás

travesztia fr – komoly tárgyú írásmű szatirikus átköltése

tribunal lat – törvényszék

Tusculanum – Cicero vidéki birtoka

Valor lat – érték

Vatus avarus haud facile est animus. lat – Költőlelket nem igen mocskol fösvénység. (Horatius: Levelek, II. könyv, I. 119–120.)

veneranda lat – tisztelt

versificatio lat – verselés

votum lat – fogadalom

vukli fr–ném – hajtincs