Tóth Barna: Csokonai Vitéz Mihályok

Megjelent a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóirat 08-04 számában 52-55 old. (2008 áprlis).

A Disputa digitalizált példánya a képre kattintva, PDF formátumban tölthető le.

Csokonai Vitéz Mihályok

A Csokonai-regénypályázat nyerteseirői

A Debrecen városa által 2006-ban meghirdetett Csokonai-regénypályázaton Ballai László Rettenetes csend és Bálint Péter „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” című regénye megosztott első helyezést ért el.

Ballai László tekintélyt parancsolóan hatalmas munkát végzett el, amikor megalkotta a Rettenetes csend című szöveget. Szándékosan cseréltem föl a regény szót a szövegre, mivel ha az előző mondatban regényt írtam volna, a mondat állítása nem lenne igaz. A pályázat értelmében Csokonairól szóló, Csokonai korát megjelenítő regényt kellett írni. Ballai könyve maradéktalanul teljesíteni látszik a kritériumokat; írása olyan átfogó és hiteles képet tár az olvasó elé Csokonairól és koráról, amiről talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy példa nélkül való. A mindent-átfogóság és a hitelesség annak köszönhető, hogy a szöveg korabeli vagy a korról szóló dokumentumokra épül, egészen pontosan azok szövegeire. Hogy miért hangsúlyozom ezt, az a későbbiekben ki fog derülni.

Regénypályázatra készült a Rettenetes csend, ahová tehát olyan szöveget, vagyis regényt kellett írni, ami többnyire prózai szöveg, többnyire hosszabb terjedelmű, többnyire átfogó képet mutat a világról, többnyire sok szereplőt mozgat, többnyire több szálon fut, többnyire kitérőket, epizódokat tartalmaz stb. Megállapíthatjuk tehát, hogy elég tág teret ad a szerzőknek a szövegük milyenségére nézve. És azt is megállapíthatjuk, hogy nehéz dolog egy szövegről megállapítani, hogy illik-e rá a regény műfaji kategóriája. Ha szigorúan vesszük a műfaj kritériumait, Ballai szövegét nem sorolhatjuk a regények közé; igaz ugyan, hogy hosszabb terjedelmű és verses részeket is csak idézetként tartalmaz, de a „cselekmény” végig egy szálon fut, és a számtalan megemlített személy közül szereplőként csak néhány van jelen a szövegben. A „cselekmény” szó idézőjelek közé tételét az is indokolja, hogy a szöveg gyakorlatilag párbeszédek sorozata, melyek egészen pontosan nem is párbeszédek, hiszen a szereplők anekdotákat és történeteket mesélnek el egymásnak. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a könyvben sehol sem olvashatjuk a műfaji megnevezést; a cím alatt semmi sem áll, és a könyv hátulján is „alkotásként” van aposztrofálva a szöveg.

Ballai szemei előtt talán Umberto Eco és Stefan Zweig munkái álltak, amikor a Rettenetes csend tervét kidolgozta. Talán egy olyasféle művészportrét akart írni, amilyeneket Zweig írt, de mégis „regényesebb” formában, hiszen Ballai a szereplőket beszélteti, emellett ecói hitelességre törekszik. A szövegben Gaál Laci, Csokonai egykori csurgói tanítványa beszél, aki a szerzői fikció szerint meglátogatja a halálán lévő költőt. Mindez csak a második fejezetben derül ki, mert az első és utolsó fejezetben Csokonai szavait olvashatjuk, melyekről az utolsó előtti fejezet végén tudhatjuk meg, hogy Gaál Laci idézi fel őket. A szövegnek e kereten belüli fejezeteiben tehát a Gaál Laci által felidézett történeteket találhatjuk, melyek kezdetben a régi, csurgói emlékekről, később pedig Csokonainak a betegsége alatti beszélgetéseiről szólnak. Mint említettem, ezek a beszélgetések is régi történeteket idéznek föl, emiatt a szövegben az időbeli előrehaladás nehezen volna felismerhető. Ez, valamint a bonyolult szerkezet és a szereplők beszéltetése meggátolja azt, hogy egy (akár zweigi mintára épülő) művészportréként olvassuk a szöveget; portrénak túl „regényes”.

Az ecói minta már jobban felismerhető, hiszen itt is, akár A Rózsa nevében, csupa történelmi és életrajzi tényt olvashatunk, sőt, ez a hitelesség az ecóinál is hangsúlyosabb, hiszen itt nincs egy fiktív „sztori” a középpontba állítva. Ezek alapján akár valamiféle dokumentumgyűjteménynek is nevezhetnénk a szöveget, ha nem volnának meg benne a regényességnek azon ismérvei, amelyeket az előző bekezdésben soroltam föl (szerkezet, időviszonyok, narráció), és amelyek lebontják a dokumentumszerűséget. Az ecói hagyománynak sem egyértelműen folytatója a Rettenetes csend, mert a szöveg alapvetően másként „működik”. Ecónál a történelmi tények be vannak építve a szövegbe, vagyis valamilyen összefüggésben megemlítődnek a róla szóló információk. Ballai szövegében ezek az információk gyakran funkciótlanok a szöveg további része szempontjából; gyakran spontán módon említődnek meg. A párbeszédek főleg ezek miatt szűnnek meg párbeszédek lenni; a másik fél nem reflektál ezekre az információkra, hanem vagy csak néhány, a továbblépéshez szükséges szót szól (melyek legfeljebb az előző monológ utolsó mondatához kapcsolódnak), vagy gyakran ugyanilyen információhalmaz elmondásába kezd. A szövegnek ez a jellegzetessége abból ered, hogy a textus csaknem teljes egészében vendégszövegekből áll; a párbeszédek főként korabeli szövegek egymás mellé szerkesztései. Az 55–56. oldalon lévő rész például Csokonai 1803. január 19-én, Széchényi Ferenchez írott levelének rövidített változata. Ballai vagy átfogalmazás nélkül, csak a mondatok között szelektálva illeszt be egységes dokumentumokat, mint ebben az esetben, vagy szó szerint veszi át a (sokszor több oldalnyi) szövegrészeket, mint a 97–102. oldalakon láthatjuk, ahol Csokonainak 1801. július 19-én édesanyjához címzett levelét olvashatjuk. A példákat oldalakon át lehetne sorolni, annyit azonban még mindenképpen meg kell említeni, hogy ezek az „idézetek” nem idézetként jelennek meg a szövegben, hanem a szöveg részeiként (hiszen gyakorlatilag az egész „alkotás” ebből áll); a versbetéteken kívül csak néhány olyan rész van, ahol ténylegesen idézetként és tipográfiailag is jelölten vannak jelen az idézetek (pl. 115–120. o.).

Az intertextualitásnak egészen sajátos módját alkalmazza tehát Ballai; prózai szövegben ennyire szabadon talán csak Esterházy „idézett” eddig. Ami még egyedibbé teszi Ballai idézéstechnikáját, az az idézett szövegek helyesírás-szempontú átírása. Nem tartja meg a szövegforrások eredeti helyesírását, de tulajdonképpen nem is javítja ki őket nyelvünk mai szempontjából helyesre – hanem egy sohasem beszélt, többé-kevésbé egységes, archaizáló hatású nyelvváltozatra írja át. Ez olyan momentum, ami egyszerre föl is kelti, de le is bontja (az írás akkori állapotát ismerők számára) a hitelesség látszatát. Fontos megjegyezni, hogy ez az álarchaizmus egyáltalán nem egyedülálló a magyar irodalomban; leginkább Móricz történelmi regényeiben találkozhatunk hasonlóval. Stilisztikai szempontból természetesen kulcsfontosságú a vendégszövegek egyenletesen (ál-)archaizáló hangzása. Ugyanebből a szempontból fontos az is, hogy a nem átvett szövegrészek is ilyen hatást keltsenek, amit Ballai úgy old meg, hogy itt is korabeli szövegekből vett szavakat és kifejezéseket használ. A „nádas házba szorult Kozmopolita”, a „semmiből világokat”-szerű citátumoknak azonban sohasem szándékuk „működőként beléptetni az értelmezésbe” a megidézett szövegeket, csupán stilisztikai funkciójuk van. Éppen úgy, mint a latin kifejezéseknek (melyeknek „Jegyzését” a 217–223. oldalak tartalmazzák): az olvasást megnehezítik ugyan, de a régi kor hangulatát idézik meg. Ez a jellegzetes idézettechnika Ballai más regényeiben is megtalálható, a Rettenetes csend-belinél természetesen csekélyebb mértékben (pl. A kitagadott, Tajvan – ezek is és a Rettenetes csend is ingyen letölthetők a szerző honlapjáról).

És ha már szót ejtettem arról, hogy a szöveg nem tekinthető nyelvileg hitelesnek, arról is szót kell ejtenem, hogy a hozzáértő olvasó bőven találhat a szövegben tárgyi tévedéseket és pontatlanságokat is. A 67. oldalon ezt mondja Csokonai: „Kilencvenháromra már tucatnyinál több színműfordításom mellett a Tempefőit is megírtam”. Ezt a „tényt” a szerző Csokonainak a pesti magyar színtársulathoz címzett, 1793. május 10-én kelt leveléből idézhette – de valójában itt csupán a fordítások tervét említi Csokonai. A 66. oldalon olvasható: „Kazinczy gondolatait az Orpheus Bévezetéséből soha nem felejthetem el…” – mondat sem fogadható el pontosnak (ezek valójában Batsányi gondolatai) – de nem sorolom tovább, hiszen ezek a pontatlanságok sohasem nagymértékűek. A regény olvashatóságát nem zavarják, főként azok számára, akik e regény által szeretnének alaposabban megismerkedni Csokonaival és a korral.

Számukra inkább az az információdússág lehet zavaró, amely a szöveg egészére jellemző, de kiemelten jellemzi azokat a részeket, amelyek nem egy az egyben idézetek. Főként a rengeteg személynév említése (Csokonai kortársain kívül főleg Csokonai olvasmányainak szerzői nevei, pl. Bernoulli, Eschenburg, Townson és hasonlók) lehet ilyen hatással, ugyanis az olvasó gyakran nem tudja hová tenni ezeket a személyeket.

Ezzel vissza is jutottunk a műfaj kérdéséhez. Ha ez a szöveg regény akar lenni, akkor túl sok információval és túl kevés cselekménnyel dolgozik. A könyv hátoldalán lévő ajánló megígéri, hogy Csokonai „bonyolult belső világát tárja elénk”, de ennek nem tesz eleget – nem is tehet, hiszen a korhű dokumentumokra és vándoranekdotákra építkező szövegszerkezet nem lehet alkalmas erre. Ha viszont tudományos munka, akkor nem elég pontos, és „regényessége” miatt (narráció, szerkezet stb.) nem kezelhető tudományos munkaként. Persze, jogos a kérdés, hogy rá kell-e húzni valamilyen műfaji sémát – vajon nem éppen azáltal értelmezhető-e, hogy kibújik e sémák alól. Jó volna (a szöveg szempontjából mindenképpen), ha ebben a műfajonkívüliségben ragadhatnánk meg a lényeget, de ezt már csak azért sem tehetjük, mert a szöveg mégiscsak egy regénypályázatra készült.

Hatalmas az a munka, amit Ballai László elvégzett a szöveg megalkotása során; óriási az a szöveghalmaz, amelyet meg kellett ismernie, hogy azok alapján (azokból) megalkossa saját szövegét. A hitelesség és az információgazdagság olyan mértékben jellemzi a szövegét, ami nagyon kevés regényről mondható el. Ez maga után vonja természetesen azt is, hogy a Rettenetes csend nem könnyű és szórakoztató olvasmány. De nem is az a célja, hogy az legyen. Hiszen ha olvasmányosságra törekedne, elsősorban a cselekmény köré szerveződne – de ebben a szövegben gyakorlatilag nincs cselekmény, mert verstani előadásokból, anekdotákból és eredetileg levélként megírt (tehát párbeszédbe nem illeszthető) szövegrészekből felépített álpárbeszédekből áll össze. Az „élvezetorientált” olvasásra tehát csak azok számára alkalmas, akik saját tudásuknak és a regénybeli információk együttállásának (vagy éppen különbözőségének) felismerésében lelik élvezetüket.

Bálint Péter „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” című regénye már sokkal inkább kedvez az olvasmányosságot igénylő olvasóknak. Különösen a regény első feléről mondható ez el, ahol az egyes szám első személyben megszólaló főszereplő a nagyszülőktől indulva kezdi elmesélni a család történetét.

Bálint Péter regénye fiktív visszaemlékezés, az alcím szerint „Csokonai naplófeljegyzései” – tehát (a szerző által kedvelt és gyakran használt) önéletrajzzal találkozhat itt az olvasó. A regény valóban magán hordozza az önéletírások minden jellegzetességét: itt sem a cselekmények leírása áll a középpontban, sokkal inkább a fontossá vált, felidézett emlékek és a hozzájuk kapcsolódó reflexiók; a szöveg nem egységes ívre épül, aminek lezárása mindent megold; egyenlő súlyú fejezetek követik egymást, amiket gyakran a felidézés önkényessége állít (a megtörténéstől eltérő) sorrendbe.

A műfajból is adódik, hogy ez a szöveg sokkal inkább képes elénk tárni a főszereplő egyéniségét – egészen pontosan: képes érzékeltetni azt a személyiséget, melyet a szerző elénk tár (hiszen természetesen nem állíthatjuk azt, hogy bármilyen szöveg teljesen hiteles képet nyújthat Csokonai személyiségéről). A Bálint Péter által megkonstruált Csokonai-személyiség mellesleg nem sok hasonlóságot mutat az irodalomtörténészek (főként Julow Viktor és Debreczeni Attila) munkáiból kiolvashatóval, de ennek – az eredeti megfejthetetlenségen kívül – több oka is van.

Elsőként az, hogy Bálint Péter írása esetében szépirodalmi szövegről kell beszélnünk, amely történelmi és életrajzi hitelességre törekszik ugyan, de mégiscsak fikciós szöveg. Ballaival ellentétben Bálint főként nem eredeti dokumentumokat idéz (bár erre is találni példát a regényben); ezt nem is teheti, hiszen a szöveg túlnyomó része reflektíven visszaemlékező, elmélkedő jellegű. Az elmélkedés logikája pedig szükségképp inkább a szerző gondolkodásmódját mutatja fel, még akkor is, ha tényeken alapuló történetet mond el. Itt leginkább arra gondolok, hogy „Csokonai” töprengései gyakran Rousseau körül forognak – amiben van némi realitás, hiszen a költőre nagy hatással volt Rousseau, és írásaiban, leveleiben is gyakran emlegeti. De talán mégsem volt annyira központi személyiség Csokonai számára, mint Bálint Péter számára – hiszen Bálint nagyon gyakran Rousseau-tól veszi mottóit a regényei elé (mint jelen esetben is), könyveiben szinte kivétel nélkül megemlíti a genfi bölcselő nevét és munkáit (elsősorban a Vallomások című önéletrajzot (!)). Ezek alapján talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy Bálint Péter számára Rousseau a példaképet testesíti meg – és szövegbeli előfordulását a szerző személyisége motiválja inkább, és nem a főszereplőé. Csokonai édesanyja után Rousseau és Lilla alakja említődik meg legtöbbször a szövegben; Kazinczy csak ezután következik, Fazekas Mihályról pedig csak a regény vége felé olvashatunk egy keveset.

A másik oka annak, hogy a regény újszerű Csokonai-képet tár elénk, az az, hogy Bálint álönéletrajzát csakis álönéletrajzként lehet olvasni, vagyis nem törekszik a történeti hitelességre. A szövegben megszólaló hang azé a Csokonai Vitéz Mihályé, akit mi ismerünk, hiszen gyakran olyannak írja le önmagát, amilyenné az utókor ítélete tette. Csokonai halálakor legfeljebb remélhette, hogy neve fönnmarad, és azt sem tudhatta, hogy sokszínű költészetében mit fog az utókor értékesnek ítélni. Bálint Péter Csokonaija viszont tisztában van ezzel; azokat az írásait említi (vagy éppen idézi), amit ma ismerünk tőle; Árpádiász című eposzát gyakran említi (sőt, a szerzői fikció szerint sokat dolgozik rajta, de elégedetlen vele és elégeti) – de meg sem említi például A Csókok című művét mint korábbi epikus próbálkozását. Azt azért fontos hozzátennem, hogy ezt – vagyis az utókor ítéletének ismeretét – sohasem mondja ki a főszereplő; mindig csupán reménykedik, hogy így lesz.

A harmadik (az előzőhöz némileg kapcsolódó) oka az újszerűségnek, hogy a regény „szövegszerűségében” sem próbál hitelesnek mutatkozni. Az archaizmus Bálint Péter szövegében is megfigyelhető, de ez nyomába sem ér a Ballai-féle archaizálásnak; nem törekszik korhű nyelvezetnek látszani – és így nem is zavaró a mai olvasó számára. (Bálint Péter regényeire egyébiránt jellemző, hogy egyes kifejezéseket mindig ugyanazzal a szavakkal ír le – jelen regényben többek között a „cselédlányokat csöcsörészni” kifejezés olvasható számtalanszor – ez a jellegzetesség talán Szabó Magda regényeiben figyelhető még meg leginkább.)

A regénypályázat értelmében a műnek tükröznie kell Csokonai személyiségén kívül a kor történelmi helyzetét és a korabeli Debrecent. Bálint Péter regénye e kritériumoknak is eleget tesz, de itt sem elsődleges információközléssel él (Ballaival ellentétben), hanem egy-egy történet háttereként mutatja be a kort és a várost. Főként a regény első feléből tudhatunk meg sokat a debreceni emberekről és szokásokról, a költő szüleit és nagyszüleit bemutató, némileg „családregényszerű” részből. De a „debreceniség” a regény viszonylag szerény, ám mégis jelen lévő szimbólumrendszerében is jelen van; a 37. oldalon a beteg fiát sirató asszony „szíve vérét adná véréből lett ivadéka megmentésére” – éppen úgy, mint a néphit szerint a pelikán teszi –, ami a református szimbolikában Krisztus jelképe.

Mint az eddigiekből kiderült, Bálint regénye elsősorban irodalmi mű; a dokumentációs hitelességre csak nagy vonalakban törekszik; inkább csak játszik vele, mintsem pontról pontra megtartani akarja. Pontatlanságok és tárgyi tévedések találhatók a szövegben – de ez irodalmi értékéből semmit sem von le. Azok az olvasók, akik a tényszerűséget követelik meg a szövegtől, Ballai könyvéhez fordulhatnak bizalommal, akik viszont élményszerűen akarják megismerni Csokonait (avagy: „egyfajta Csokonait”) egy irodalmi alkotásként működő szövegből, azoknak Bálint Péter szövegét érdemes választaniuk.

(Ballai László: Rettenetes csend. Debrecen, 2007. – Bálint Péter: „Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok”. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2007.)

Tóth Barna

Liliane: Mezítelen marketing

Megjelent a hu.shvoong.com oldalon 2008 március 18-án.

A szerző elemzi a marketing közgazdaságtani tartalmát, megvizsgálja a marketing - sokszor értelmetlen - nyelvét, a filozófiatörténet szabadságeszméit áttekintve mutat rá, hogy a marketingkultúra nem a szabadság kiterjesztésének, hanem radikális szűkítésének az eszköze, a világirodalomból vett példákon keresztül mutatja be azt a lapos kufárszellemet, amely a marketing eszméjét áthatja, felhívja a figyelmet a marketing térhódítása és a földünket fenyegető ökológiai veszélyek közti összefüggésre... s végül eljut egy meghökkentő gondolatig. De vajon mi is az a marketing, amiről mostanában annyi mindent hallunk, látunk és olvasunk? A korrekt válaszhoz egészen az ipari forradalomig kell visszanyúlni. Ekkor kezdődött ugyanis az a termelői gondolkodás, hogy meg kell szervezni az egyre nagyobb mennyiségben előállított termékek minél nagyobb haszonnal történő eladását. Maga a marketing kifejezés 1914-ben keletkezett az Egyesült Államokban, és Copeland-nek, a Harvard Business School tanárának nevéhez fűződik, aki így nevezte a kereskedelmi ismeretek tantárgyat. Ballai László könyvének elsődleges célja a marketing leplezetlen, szigorú elemzése. Nem törekszik tudományos elismerésre, csupán megpróbálja felnyitni a szemünket. Bár kicsit sok a szöveg közbeni idézet, és itt-ott olyan idegen szavak is előfordulnak, amik nem szerepelnek az átlagemberek szókincsében, azért nagyon érdekes és rettentően tanulságos olvasmány. Meghatározza, hogy is tulajdonképpen a marketing, mi a tényleges, racionális jelentése ennek a varázsszónak, melyet egyre gyakrabban hallunk és használunk? Mivel foglalkozik a marketingmenedzser, és valóban olyan fontos-e a munkája, hogy méltán tekintik őt korunk hősének? Vagy talán mégis valami nagy és alapvető értékválság tükröződik a marketingkultúra elburjánzásában, a mindenüvé befurakodó reklámok, a korlátlan fogyasztást az élet céljának föltüntető menedzserek szép új világában? Néhol meglepően merészen tárja elénk a valóságot a marketingről, eltávolodva a megszokott szövegektől, de éppen ez adja az érdekességét az írásnak.

Dévényi István: VÁSÁROLNI MUSZÁJ

Megjelent az Heti válasz folyóirat IV. évfolyam, 51. (2004 december 16.) számában.

December a nagy bevásárlások hónapja. Az ajándékozási roham közepette azonban érdemes végiggondolni: vajon tényleg mi döntjük el, hogy mivel lepjük meg szeretteinket, s hogy mi kerül az ünnepi asztalra?

Karácsonyra készülődik a budapesti bevásárlóközpont. A csillogó színfalak között tengernyi ember hömpölyög, a rejtett hangszórókból klasszikus decemberi slágerek áradnak, csakhogy senki se lepődjön meg, ha négy-öt butiknyi sétát követően újabb Télapó toppan elébe. "Íme, a fogyasztás temploma" - próbálom megragadni a plafonról lógó háromembernyi angyal alá érve a hely szellemiségét, a marketing világában teendő sétám navigátora azonban megelőz. "Hatalmas bazár" - mondja Ballai László.

JÓ CÉGÉRNEK NEM KELL BOR

Ballai László érdekes egyéniség. Külkereskedelmi Főiskolát végzett ingatlanfejlesztési szakember és író. Négy éve jelent meg A mezítelen marketing című könyve, amelyben elgondolkoztató képet festett korunk legdivatosabb "tudományáról". Most egy skatulyát egyensúlyozva azt kérdi tőlem, mi ez? A logikusnak tűnő gyufásdoboz-megoldásra azonban csak csóválja a fejét. "Marketingfelület - fordítja meg az apró dobozt, mutatva a mindkét oldalán rikító reklámot. - Régebben csak a tetejére nyomtattak ábrát, hogy a termék használója véletlenül se nyissa ki fordítva a gyufaskatulyát. Ma viszont nem lehet tudni, hogy melyik melyik oldal, így nyitásakor ötven százalék eséllyel szóródnak szét a gyufaszálak."

Apró kellemetlenség, Ballai László szerint mégis rengeteget elárul a marketing lélektanáról. A vásárlásösztönzés tudománya ugyanis nem egyének, hanem fogyasztók csoportjának tekinti a társadalmat. S miközben a szakemberek a marketingről szólva hozzáadott értékről beszélnek, valójában hozzáadott költségről van szó - állítja könyvében az író, majd így folytatja:

"Az igazság, miszerint a jó bornak nem kell cégér, ebben a szemléletben úgy alakul át, hogy a jó cégérnek nem kell bor. Mindegy, hogy mi a termék, ha jó a marketing, akkor el lehet adni. A fogyasztóval pedig olyan munka árát fizettetik meg, amelyet nem is kért."

Beérünk a pláza főterére. Bár még a terület töredékét sem jártuk végig, jólesik megpihenni. De valójában ez is trükk. "Egy bevásárlókomplexum legjobban értékesíthető helyei azok a pontok, ahol megáll a forgalom, föltorlódnak és megpihennek a kifárasztott emberek. A modern központok beláthatatlanul kesze-kusza utcácskákból állnak, hogy a fogyasztók hosszas bolyongással érjék el a céljukat, már ha van nekik. Ha nincs, az idő agyonütésére akkor is számtalan lehetőség kínálkozik. Ide is, oda is benéznek, míg végül olyasmiért nyúlnak a pénztárcájukba, ami korábban esetleg eszükbe sem jutott. A potenciális vásárló, miközben azt képzeli, hogy saját feje után megy, valójában nem csupán finanszírozója, de tevőleges résztvevője is a tervszerűen kidolgozott marketingprogramnak" - állítja Ballai László, és a központi lépcső melletti kanyarban terpeszkedő illatszerüzletre mutat. "Tökéletes helyválasztás - mondja. - A férfiak szeretik gyorsan letudni az ajándékozást, és mivel meglehetősen kevés ötletből gazdálkodnak, örömmel fogadják a tálcán kínált lehetőségeket."

Haladnánk tovább, de az írószerüzlet elé kitett táblánál muszáj megállnunk. "Tipikus - vizsgálgatja a banán alakú űrhajókra emlékeztető tollakat ábrázoló szerkezetet Ballai László. - Nem informál semmiről, nem tudni, mint mutat, ráadásul kizárólag angolul olvasható rajta a szlogen. De ha magyarra fordítanánk, akkor sem lennénk okosabbak. Viszont leszűkíti a járdát. Szóval a rossz reklám iskolapéldája." Kísérőm aztán másik esetet említ, amelyen jót derült. "Mindannyian szívesen emlékszünk vissza régi élményekre, gyermekkori kedvenceinkre - mondja. - Az egyik fogkrémfajtát nemrég ismét gyártani kezdték. Hogy nosztalgikus érzéseket keltsenek, s egyben a termék minőségére is utaljanak, ráírták: eredeti íz. Na de mindezt egy fogkrémről? Lehet, hogy szó sincs eredeti ízről, és jobb is, mert az igen pocsék volt. De mindez nem fontos."

Óriásplakátokat és tévéreklámokat bármikor láthatunk, sokkal izgalmasabb a finoman adagolt, testközeli manipuláció - ez már Drenkovits Gábor véleménye. A fiatalember több hipermarketben is dolgozott, jól ismeri a kereskedelmi trükköket. Amint kiválasztjuk a bevásárlókocsinkat, mindjárt le is leplezi az elsőt. "Terjedelmes méret, hatalmas űrtartalom: képzeljük el, milyen érzés, amikor néhány zsemle árválkodik a közepén, mellettünk pedig dugig tömött kocsikat tologatnak az elégedett arcú vevőtársak. Hihetetlennek tűnik, de sokan ezt fölösleges vásárlással kompenzálják."

HALÁLFEJES PÓLÓ

Elhatározzuk, hogy mi tényleg csak puritán vacsorához válogatunk némi ennivalót, kenyeret, zöldséget, felvágottat és ásványvizet. Ám már a bejáratnál megakadunk, mert Gábor újabb ravaszságról rántja le a leplet. "Hallod a zenét? A legjobb figyelemelterelő eszköz. Szól a sláger, a vevő dúdolja magában a dallamot, ellazul, jól érzi magát, és már egyáltalán nem az a racionális valaki, aki odahaza precízen összeállította a vásárlási listát. A barátnőm mesélte, hogy bement egy butikba inget venni, de mivel kemény rock szólt az üzletben, végül halálfejes pólót választott magának. Persze aztán egyszer sem vette föl."

A hipermarketben a látogatót a zöldségosztály fogadja, a polcokon gusztusosan csomagolt importzöldségek sorakoznak, a fadobozokban hazai paradicsom és paprika pihen; a hamisítatlan piaci hangulatot a frissen érkezett áru sűrű illata teszi teljessé. "Épp ez a lényeg. A piachangulat - fejtegeti Gábor. - A piacon jó vásárolni, az mégsem a sznoboknak való bevásárlóközpontban való ténfergés, hanem hagyományos, amolyan tiszteletre méltó dolog. Ráadásul a zöldségosztályon csupa egészséges termék közül választhatunk, így később már nyugodt lelkiismerettel teszünk a kosarunkba némi nassolnivalót is."

Megvan a paprika, indulhatunk kenyérért. A pékáru azonban messze van, hogy odaérjünk, át kell vágnunk legalább öt másik osztályon. Persze ez sem véletlen. "Néhány hete még többet kellett volna gyalogolnunk, nemrég azonban átrendezték az üzletet - meséli Gábor. - A vevő ugyanis előbb-utóbb megtanulja a boltot, így pontosan tudja, mit hol talál. Az átszervezést követően viszont megint csak ismeretlen helyeken kell kóvályognia, és közben persze mindenféle akciós termékkel találkozik." A leértékelt termékek ráadásul mindenütt szemmagasságban találhatók, szakértő kísérőmnek szólnia sem kell, már mondom helyette: "persze ez sem véletlen." A polcok végénél viszont új jelenségbe ütközünk: a folyosó közepén két méter magas piramisba rakott kávék várják a kuncsaftokat.

"Ha valamit nagyon el akarnak adni, akkor abból egy helyen sokat halmoznak föl - fejtegeti a szakember. - A nagy tömegben fellelhető termék ugyanis azt sugallja, hogy itt valami kedvező árfekvésű portékára lehet szert tenni. Hasonló trükk az is, amikor kilóra árulják például a porcelántányért, -csészét, -bögrét, hiszen Magyarországon a ťkilóraŤ szlogenhez automatikusan az olcsóság fogalma társul. Az igazi furfang itt viszont az, hogy ezzel a húzással a boltok összehasonlíthatatlanná teszik a termékek akció előtti és utáni árát, a vevőnek fogalma sem lehet róla, hogy tényleg jól jár-e."

GYERMEKCSAPDARÉSZLEG

Zöldség, kenyér letudva, és a felvágott is itt van a szomszédban, már csak az ásványvíz miatt kell újabb vándorútra kelnünk. Friss ismereteim birtokában ügyesen kikerülök néhány szenzációs leértékelést, határozottságom csak néhány alkalommal inog meg, amikor kihagyhatatlannak tetsző ajánlatokba botlom. Főleg a kettőt fizet, hármat kap kiszerelésű orosz kaviárban látok fantáziát, de az ötvenszázalékos áron kínált francia márványsajton is mélyen elgondolkodom. "Mert férfi vagy - magyarázza mentorom, majd, mivel furcsán nézek rá, kiegészíti rövid kommentárját. - A férfiak hajlamosak mindenféle haszontalan dolgot megvásárolni, csak mert úgy érzik, verhetetlenül jó üzletet csinálnak. Ebből származik az a gyakori baleset, hogy a férj, akit felesége leküldött egy kiló lisztért, akciós műszaki cikkekkel állít haza."

Már csak a fizetés van hátra, ám ezt sem ússzuk meg fogyasztásösztönző turpisság nélkül. A pénztár környékét ugyanis száz forint körüli mütyürkék uralják. "Ez a gyermekcsapdarészleg. Anyuka áll a két kicsivel a sorban, telnek a percek, a gyerekek nyűgösek, le kell őket kötni valamivel. A polcokon pedig rengeteg izgalmas apróság, rágó, gumicukor, kis szelet csokoládé található, amelyek mind-mind kiválóak erre a feladatra."

Végre kint vagyunk. Drenkovits Gábor segít bepakolni a szatyorba, közben megdicséri visszafogott vásárlói teljesítményemet. Csak az akciós kiszerelésű halikrához érve mosolyodik el, de aztán megnyugtat: tényleg olcsón jutottam hozzá. Kár, hogy igazából nem is szeretem a kaviárt.

BISTEY ANDRÁS: Ha az ember csak tizenkét éves

Megjelent az Ezredvég irodalmi, művészeti és társadalomkritikai folyóirat XIV. évfolyam, 8-9. (2004 augusztus-szeptemberi) számában az OLVASÓLÁMPA című rovatban.

Ballai László: A kitagadott

Meyer János, Ballai László regényének a hőse tizenkét éves, és úgy érzi, nincs helye a világban. Ha nem volna, senkinek sem hiányozna, még a szüleinek sem, másokról - osztálytársakról, szomszédokról és egyéb ismerősökről - nem is szólva.

Szüleinek két igazi szórakozása van: a bevásárlás, pontosabban az ődöngve nézelődés a Cora áruházban, ami nagyjából a kulturális és szórakoztató programokat helyettesíti, és a veszekedés. Apa és Anya tulajdonképpen jól egymáshoz illenek, csak miután semmi sem érdekli őket igazán, néha nagyon unatkoznak, és unalmukban megverik a gyereküket vagy veszekednek, néha verekszenek is egy kicsit, majd kibékülnek, és az élet megy tovább a megszokott kerékvágásban.

Mit tehet egy tizenkét éves fiatalember ilyen családban?

Beállhat például egy gyerekbandába, amely lassanként galarivé "növi ki magát", autókat törhet föl, hogy kocsikázzon egy kicsit, unalmában verekedhet, mint a szülei, csak őt előbb-utóbb elviszi a rendőr valamilyen balhé miatt, és rács mögé kerül.

A másik út az álmodozóé. Ha az igazi világ szürke és unalmas, hát felépít magában egy álomvilágot, ahol minden megtörténhet, s olyan kalandokat élhet át, amelyekhez képest a lopott autón kocsikázás kutyafüle, és ahol úgy lehet minden kaland hőse, hogy verekednie sem kell a valóságban. A legnagyobb baj, ami ezzel érheti, hogy elfelejt ezt-azt, kissé szórakozott, de ártalmatlan csodabogárnak nézik.

Meyer János ezt az utat választja: Ivanhoe, a kitagadott lovag szeretne lenni, sőt álmodozásai közepette az is lesz, gondolatban a helyébe lép, átéli a kalandjait.

Azután még történik valami: néhány rossz cipővel elküldik a közeli suszterműhelybe, és megismeri Felkai bácsit, aki rögtön "kis barátom"-nak szólítja, és ezt komolyan is gondolja. Ettől kezdve Meyer János a műhely állandó vendége lesz, és feltárul előtte egy ismeretlen világ. Felkai bácsi, az egykori pincér, majd suszter a maga kissé tudálékos módján hosszú monológokban vezeti be a világ titkaiba A könyv nagy részét ezek a monológok alkotják, amelyekben kaleidoszkópszerű összevisszaságban keveredik a múlt és jelen, köz- és privát történelem, tények és legendák politikusokról, írókról, színészekről, Isten létéről vagy nemlétéről, a holokausztról valami furcsa népi történelemszemlélet jegyében.

A történetet Meyer János meséli el Ivanhoe-n és más könyveken csiszolt, de mégis csak tizenkét éves szókincsével. Mondatai olykor kissé kopogósak, de ezzel válnak hitelessé, és mindvégig jó ellenpontot képeznek a Felkai bácsitól idézett árnyaltabb mondatokkal.

A harmadik stiláris elem a vendégszövegeké. Meyer János kedvenc tantárgya a földrajz, ha hall valamit Felkai bácsitól, amit nem tud elhelyezni a világban, előveszi az atlaszt vagy a földrajzkönyveit, és utánanéz, sőt nemcsak utánanéz, de bele is veszi a történetbe. így kerül a könyvbe például, amit a Balatonról vagy a Dunáról tudni kell, de szó van arról, mit ír a Képes Földrajz Párizsról, amikor Felkai bácsi kedvenc énekesnőjéről, Edith Piafról beszéL Olvashatunk részletet az Ivanhoe-ból, megismerkedhetünk azzal is, amit a Fülöp-szigetekről ír a Képes Földrajz. Ezek a vendégszövegek nem lógnak ki a könyvből, a harmadik stiláris réteget alkotva a maguk száraz, oktató módján kiegészítik, szervesen illeszkednek bele.

Felkai bácsi politizál is, és olykor figyelemre méltó gondolatai vannak. "Én nem akartam kommunizmust sem, meg rendszerváltást sem. De mind a kettőt velem fizettették meg" - mondja egy helyen. Máshol meg arról elmélkedik, hogy "Aki itt jobboldali, keresztény Magyarországot akar, annak azt kívánom, hogy ő legyen benne a tüdőbajos kubikus, a kilakoltatott munkanélküli, a munkaszolgálatos. Ne politikus, iparbáró, mágnás, püspök akarjon lenni Ingyen ebédért álljon sorba.."

Azután változik a színhely. Felkai bácsi meghal, és Meyer Jánosnak újra szerencséje van. Céltalan kóborlásai közben találkozik Robival, a jobb sorsra érdemes bárzongoristával, aki tovább tágítja, jóval intellektuálisabb módon a Felkai bácsi révén megismert világot. Robi kevésbé hús-vér alak az öreg suszternél, van benne valami irracionális, ahogy magához veszi az elcsavargó Meyer Jánost, akit időközben a tévében is kerestetnek. Ugyanakkor szerkesztési bravúr, ahogy mintegy továbbépíti a Felkai bácsi történeteit, olykor korrigálva is őket. Ebből a szempontból jellemző a volt pilóta, a Budapesten ragadt angol Gerry története, amelyet mindketten ismernek és elmesélnek. Felkai bácsi kissé meseszerűen, Robi reálisabban. A világban lassanként eligazodni képes Meyer János Robiban már nemcsak apát talál, mint talált Felkai bácsiban, hanem barátot is, és ez a kapcsolatot még árnyaltabbá teszi

Az elmondottak ellenére nem fejlődésregény, még kevésbé pedagógiai regény A kitagadott. Több és kevesebb is annál. Bár nyomon követhetjük benne Meyer János szellemi fejlődésének egy viszonylag rövid szakaszát is, igazi tartalmát a benne fölbukkanó alakok, történetek, események kavargása adja

A kapcsolatban a rendőrség vet véget. Följelentés alapján a rendőrök betörnek a lakásba "Csak álltam ott, és nem értettem, hogy az a két rendőr miért üti-veri azt az embert, akit én Felkai bácsi után a legjobban szeretek a világon, a torkomban mintha gombóc lett volna, szólni sem tudtam, és patakzani kezdett a szememből a könny."

A külvilág értékítéletelete szerint a történet jól végződik, Meyer János sértetlenül visszakerül a szüleihez. Valójában ő tragédiának érzi, s nem ok nélkül, hogy visszazuhan a régi szürke és érdektelen világba. A világ ugyanaz, a fiú azonban életre szóló élményeket kapott, és van remény, hogy ő már nem marad "korunk hőse", különb lesz a szüleinél.

Ballai László könyve nem ifjúsági regény, bár fiatalok is érdeklődéssel olvashatják. A fiatal író meglepően érett munkája a valóság annyi rétegét tárja föl, hogy gyermek és felnőtt egyaránt megtalálja benne azt, amiről úgy érezheti, hogy neki (netán róla) szól.

Doktor Úr (2002.03.05) - A mezítelen marketingről

"Nem hiszem hogy, a marketingesek ezt könyvet jónak fogják találni, hiszen a hitüket rendíti meg alapjaiban Ballai László. De akkor is, végre egy értelemes, öszinte vélemény arról ami nap mint nap meg próbál megetetni olyannal amire nics is szükségünk - mindenkor, mindenhol és mindenkit. Kérdés, hogy ki veszi ezt észre? Ballai észrevette, köszönöm neki - élvezetes olvasmány volt."

First Class, 2000/11 - Könyv - Réz András rovata

A Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár 2001. március-i könyvajánlata